Gyűrűk Ura/Hobbit Fanfiction Írói Kihívás

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

IX. történet

2015. július 11. - SlytHay

IX. TÖRTÉNET

king_thror_final_stand_by_darkjackal32-d79lhjf.png~A kép DarqueJackal munkája~

Cím: Arkenszív
Kulcsok:

  • Fő: „A halál csak egy másik ösvény, melyre mind rálépünk. Amikor a világ szürke esőfüggönye felgördül és minden ezüstös tükörré válik, akkor meglátod.”
  • Szereplő: Thrór
  • Tulajdonság: eltorzulás
  • Titkos: Morgul-tőr

Jelentősebb szereplők: Thrór, Thráin, Thorin
Páros:
Műfaj: dráma, angst
Korhatár: +12
Figyelmeztetések: szereplő halála, AU
Jogok: Minden jog J.R.R. Tolkient illeti. Az általam írt történetből semmilyen anyagi hasznom nem származik, a szereplőket mindössze kölcsönvettem.
Tartalom: Thrór azt hiszi, hogy a másvilágon majd békén hagyják, azonban ez hiú ábránd marad, mikor megismerkedik az Idegennel. A különös alaknak eltökélt szándéka, hogy a bolondját járassa a törpkirállyal. Vagy… mégsem? Thrór kétségek közt vergődik, mivel egyáltalán nem biztos benne, hogy mi mágia, és mi valóság.
Megjegyzés: A történetben némiképp szembemegyek a Tolkien-regényekben vázolt túlvilág-elméletekkel.
Ihletforrás: Hobbit filmek, Karácsonyi ének, Ady Endre: Vér és arany

Arkenszív

 

Urald a teret.

Ez a bizonyos tér egy végtelenbe nyúló csarnokot jelentett, melynek üvegkupolája súrolta a fehéren és hidegen fénylő csillagokat, és aminek padlója egymáshoz illeszkedő sárkányfogakból állt. Biztos voltam benne, hogy sárkányfogak – mondhatni, a nyakamat tettem volna rá –, hiszen láttam már ilyesmit közvetlen közelről. A teremben ülők többsége megítélésem szerint ezt nem mondhatta volna el magáról, mert hiányzott a szemükből a félelem.

Márpedig a sárkányfogak látványától még a legbátrabbaknak is inába száll a bátorsága, nemhogy az ilyen kopott, rozoga öregeknek, fogatlan csecsemőknek és sebhelyes, nyúzott arcú fiataloknak, a csonka testű harcosokról nem is beszélve.

Elszórva üldögéltek a teremben, felhúzott lábakkal, bal kezükben a kincsüket szorongatva. Jól megfigyeltem őket, mivel kötelességemnek éreztem annak a tudásnak a megszerzését, amit a jelenlévők arca rejtett. Tudtam az izmaik játékából, melyikük hízelkedő és hazug, ki vakmerő, hűséges, s ki követi a vezérét kérdés és ellenkezés nélkül. Nyitott könyvek voltak, és olvasásukkal jól elütöttem az időt – ezt nem is bántam, mivel szinte egy örökkévalóságig várakoztattak.

Uraltam a teret. Ismertem a részeit, tehát ismertem a teljességét is, és amit ismersz, azt uralod. Amit uralsz, afelett szabadon rendelkezhetsz; ezt jelenti királynak lenni. Ez nagy felelősséggel jár, és több korláttal, mint azt bárki is gondolná, ki nem cipeli hátán e nemes terhet.

– Thrór – visszhangozták nevemet a márványfalak. Bár senki nem mondta, tisztában voltam vele, hogy merre kell mennem, így céltudatosan átvágtam a földön lévők közt. Karomat lehúzta az Arkenkő mázsás súlya.

Ez volt az én kincsem, ezt hoztam magammal, a drágát, a csillagragyogásút, a hatalom jelképét. Nem én választottam, ő választott engem, hiszen mikor felébredtem mély álmomból, már a markomban pihent. Olyan volt, akár egy szív: lüktetve simult a tenyerembe, és a hűvös, átlátszó kőréteg alatt pulzálva ragyogtak a fények.

Ujjaimat az Arkenkőre szorítottam, mert

(az enyém, csakis az enyém)

félő volt, hogy ellopják tőlem. A többiek biztosan szemet vetettek a kincsemre, elvégre nekik mijük volt? Virágok, kavicsok, hajtincsek, fogak, apró ékszerek kandikáltak ki bütykeik közül, értéktelen ócskaságok. Biztosra vettem, hogy mindjüknek az kell, ami az enyém.

Nem bízhattam senkiben.

Nevem újra felcsendült, hosszú, elnyújtott, követelődző ó-val, morgó r-rel, és csak pattogott, egyre sebesebben pattogott a falakon, de nem halkuló visszhangként, hanem minden alkalommal élesebben és követelődzőbben.

Egy királyt nem siettethet senki, gondoltam. Makacsul megálltam, és a hívásra fittyet hányva nem moccantam. Miért akarják, hogy odamenjek egyáltalán, ha már halott vagyok? Egy halottnak joga van azt csinálnia, amit akar, pláne egy királynak.

Ismét feldübörgött a nevem, élesen és figyelmeztetően, aztán a hangot mintha elvágták volna. Csend volt, mélységes csend.

Hátrapillantottam a vállam felett, a várakozó népeket kerestem a tekintetemmel. Engem néztek. Mindenki engem bámult visszafojtott lélegzettel, moccanatlanul. Igyekeztem méltóságteljesen rájuk emelni a tekintetemet, nem egy gyermek dacával. Hogy sikerrel jártam-e? Efelől kétségem se volt. Egy uralkodónak a vérében vannak a nemes mozdulatok, melyek tiszteletet parancsolnak a kétellyel teli szívűekben is.

Dohos földszag csapta meg az orromat. Mi ez? Zavartan forgattam a fejem, de a már-már rémítően szoborszerű sokaságon kívül semmit sem láttam. Talán alattuk lehel nyirkos szagot a talaj, és ezért nem veszem észre az esetleges repedéseket.

Várjunk csak… a lábam alatt kemény, apró csattogásokkal hullámoztak a fogak, majd körkörösen süllyedni kezdtek a közelemben. Még kiáltani se volt időm, nemhogy kapálózni, és az örvény máris magával rántott a sötétségbe.

Zuhantam: szédítő magasságból, lehetetlenül hosszú ideig, csontok, fogak és földgöröngyök társaságában, tehetetlenül. A palástom lobogott mögöttem, ám mikor elkezdtem forogni a levegőben, körém tekeredett, és fullasztó gubóba zárt. Küzdöttem a levegőért majd’ háromszáz éves testem minden erejével, de hiába.

Egy szemvillanásnyi idő múlva elragadott a jelentől a bársonyos ájulás.

*

Esőben ébredtem. Bőrömet dobolva ostromolták a vízcseppek, szakállam nyirkosan tapadt a nyakamra, hurokként körbefonva azt. Az orromba kúszó sárszag biztosított arról, hogy ez nem álom, hanem valóság. Illetve... a villám vágjon ebbe az egészbe, halott vagyok, semmi sem valóságos!

De mégis, a föld illata olyan igazinak tűnt, olyan élettel teli volt, hogy nem mellőzhettem, nem foghattam rá, hogy csak az elmém űz velem gonosz játékot.

Higgy a földnek, fiam, mert az sosem ver át, mondta mindig az apám. Igen, én hittem neki. Kötelességem volt, hiszen a Hegy gyermeke vagyok, és az őseinek mindenki szeretettel tartozik.

Ujjaimat a meleg, nyálkás sárba fúrtam. Valódi volt, annak kellett lennie, mert ezt akartam, erre vágytam, hogy ezen az átokverte másvilágon végre valami igazi legyen.

– A valóságot akarod látni? – szólt egy mély hang a hátam mögül. Az éjsötét leplekbe burkolózó alak megkerült, és a kezét nyújtotta felém. Morogva felálltam. Nekem nem kell segítség.

– Ezen a helyen semmi sem lehet valóságos – vetettem oda. – Halott vagyok. Nem látod?

– Sokáig azt hitted, hogy érted, mi zajlik körülötted – folytatta az idegen zavartalanul –, de meglásd, amikor az élet szürke esőfüggönye felgördül, és minden ezüstös tükörré válik, eléd tárul az igazság. Nézd csak!

Követtem a tekintetemmel távolba mutató ujját, és megláttam, hogy a szikrázó cseppeken átragyog a napfény. A mennydörgés abbamaradt, és az eső békésen, csendesen elállt. Mikor elém tárult a látvány, örültem, hogy meglepettségemben elnyíló szám a bajuszom takarásában nem látható.

A nedves földön lévő tócsák visszaverték a fényt, és vakítóan, vörösen ragyogtak, akárha ezernyi piros szem nyílt volna ki a sárban, és bámult volna az alkonylila égre.

Rémülten szorítottam magamhoz az Arkenkövet, mert nem értettem, hogy ha a föld alatt vagyunk, mégis hogyan láthatom a napot? Miféle sötét mágia ez?

– Nem varázslat ez, barátom. – A szó hallatán felvontam a szemöldökömet. – A halál csak egy másik ösvény, melyre mind rálépünk, és az, hogy hová érünk utunk végén, csak rajtunk áll.

– Azt mondod, hogy ez a halál? – Önkéntelenül megérintettem a nyakamon lévő sebet. Levágták a fejemet. Megöltek, és csak az vigasztal, hogy csatában estem el, és nem öregen, gyengén és egyedül haltam meg, egy selymes párnakupac közepén. Igen, az apám minden bizonnyal büszke lenne rám, amiért nem hoztam szégyent a törpök becsületére.

– Hogy ez a halál? Ó, ez nem végleges. Attól még igencsak távol vagy, barátom. Ahhoz, hogy magába fogadjanak téged a Béke Csarnokai, először le kell rónod a tartozásodat. Ehhez azonban tudnod kell, hogy mivel tartozol. Kövess!

– Én király vagyok!

– Itt semmi sem vagy, csak egy csupasz lélek, mely az élet maskarájába öltözött. Korona, kard, páncél… mindezek múlandóak, poros göncök. – Rám fújt, mire fegyverzetem porfelhővé oszlott. Ugyanígy tett uralkodói ékességem, a koronám is, csak az Arkenkő és a palást maradt nálam. Éktelen haragra gerjedtem, a düh végigcikázott a gerincemen, és ökölbe szorított kezeimben összpontosult. Ütni akartam.

– Hogy merészelsz megfosztani a koronámtól, te hazug szemfényvesztő?! Tudod, ki vagyok? Erebor királyát próbálod átejteni, csaló gazember, sarlatán, tolvaj! Add vissza, ami az enyém!

– Csak az emlékeidet birtoklod teljes mértékben. – Higgadt hangja még nagyobb indulatot szított bennem. Most már igen kevés választott el attól, hogy erővel vegyem vissza tőle, ami az

(enyém, csak és kizárólag az enyém, fényességem, koronám, díszem, az ENYÉM)

én jogos tulajdonom.

– Mutatok neked valamit, barátom. Kérlek, nézz bele a víz tükrébe – húzott oda az egyik tócsához, nem törődve ellenállásommal –, és mondd el, mit látsz!

– Add vissza a koronámat! – kötöttem az ebet a karóhoz, miközben összébb húztam magamon bordó palástomat.

– Ha igazi király vagy, nincs szükséged rá – mondta –, és megteszed, amit kérek. Talán félsz attól, amit látni fogsz? Félsz az igazságtól?

– Dáin fia nem fél semmitől – feleltem megfeszülő állkapoccsal. Gyanakodva közelebb araszoltam a tócsához. Mi van, ha mérgezett? Ez az idegen akár bele is lökhet, és vízbe fojthat. Gyűlölöm a vizet. Ez is milyen zavaros, és mennyire homályos! Nem látni benne semmit, csak a kavargó sarat, és a…

~~~

– Miattad halt meg! – ordítja egy szakállas, dülöngélő alak a bölcsőnek. Vér a földön, magzatvíz kesernyés-édes szaga a levegőben, kés az asztalon, üresen kongó dézsa felborulva a márványon. A férfi a kés után kap, de megcsúszik a rozsdavörös pocsolyában, és a falnak esik. A fejét fogja, káromkodik, a baba

(Thráin?)

ráncos arca megfeszül, miközben ordít. Lábdobogások, talán a folyosóról érkeznek. Kopognak, nyitnák az ajtót, de zárva van. Ő zárta be, biztosan ő zárta be, a férfi, aki most fájós homlokára szorított kézzel a kés felé botladozik. A törp káromkodik, a gyerek sír.

– Megölted a feleségemet, te nyomorult! – Felé csap, a penge éléről visszaverődik a gyertyafény a falakra. Elvéti, az asztalba vágja a kést. Kirántja, újra döf. Már közelebb jár, most a párnát találja el, tollpihék reppenek a magasba, fehéren keringnek, majd alászállnak a gyermek mezítelen testére.

– Thrór! Thrór! – Grór az, a testvér, a mindig-jó, a hűséges. A férfi nem akarja meghallani őt. Csak

(felvágni elmetszeni elégetni megölni megölni MEGÖLNI)

végezni akar a gyilkossal, a felesége gyilkosával. Bosszúállás ez, semmi több.

Reccsen az ajtó, szilánkosra törik a fát, jönnek, meg akarják akadályozni, hogy kárt tegyen a gyerekben. Az ő gyereke.

Valahol mélyen tudja ezt, de nem érdekli. Megölte… nem érdekli, mert megölte.

Újra lecsap, a kés hasít, az apró ágy széle ropogva leválik. Elvétette, megint.

Újra.

~~~

– Gyilkos – ordítottam. Két erős kéz fogta le a karomat, pedig én tombolni akartam, harcolni, küzdeni. Megölte a feleségemet.

(GYILKOS.)

– Nyugodj meg – csitított az alak, hangja halk volt és szomorú. Kitéptem magamat a szorításából, és a földre ülve az ölembe vontam az Arkenkövet, egyetlen kincsemet, és dajkálni kezdtem.

– Miért mutattad ezt nekem? – kérdeztem rekedten. – Hazugság! Sosem akartam megölni a gyermeket, hiszen az én vérem.

– Hiába próbálod becsapni magadat – ingatta a fejét –, te is tudod, hogy megtetted.

– Nem. Mutass még a varázslatodból, hadd lássam, milyen mocskos rágalmakat zúdítasz még rám. Gyerünk!

– Válassz kedvedre – intett az ezernyi tavacska felé. Remegve felálltam, a térdem keserveset roppant, mikor kiegyenesedtem. A legközelebbi szikrázó víztükörhöz bicegtem, és belebámultam. Láttam benne a saját arcomat: üveges szemekkel, remegő ajkakkal néztem a semmit.

(Megölte a feleségemet. Megszületett, és ezzel megölte.)

A szakállam végéről egy vízcsepp hullott alá, melytől az eddig mozdulatlan felszín fodrozódni kezdett.

~~~

Két férfi áll egy bölcső mellett, oldalukon kard, vállukon prémek, leszaggatott láncú páncélingek.

– Milyen csodás, nemde? – lép melléjük a törpnő, és a csecsemő fölé hajol, aki kacagva nyúl a hölgy nyakából alácsüngő ékszer felé, és apró ujjait a medál köré zárja. Ragyogó, kék szeme és göndör, fekete haja van a gyermeknek, aki nem aznap látta meg a napvilágot, hanem már hónapokkal korábban. Thrór és Thráin e napon térnek vissza a csatából, ekkor látják a kis Thorint először.

– Elmúlik minden: a diadal, a rang, a szeretet, de megmarad a vér. Ő a mi vérünk – cirógatja meg a törplány Thorin puha arcát, aki gügyögve a csuklója után kap.

– Marad a vér, és az arany – mondja Thrór rekedten, majd a babát a hóna alatt fogva kiemeli a bölcsőből. Thráin csendesen, de feszülten figyeli, hogy mihez kezd az apja a gyermekével. Fél szemében sötéten kavarog a fenyegetés, ahogy Thrórra bámul.

– Uralkodni fogsz, és egy nap király leszel, mint én – suttogja az unokájának. – Tengernyi kincsed lesz, ígérem. Igazán büszke leszel majd a birodalomra, amit rád hagyok. Te királynak születtél – mondja jelentőségteljesen, és ekkor Thráin elkapja róla a tekintetét. A csecsemő visszakerül a bölcsőbe, és Thrór eltávolodik tőlük, de még hallani, ahogy azt suttogja:

– Benned van minden reménységem, Thorin. Légy olyan gyermek, amilyet én is kívántam magamnak. Légy olyan, és akkor Erebor népe a lábaid előtt fog heverni, és akár a sírba is követ. És sose feledd, hogy elmúlik minden, de örökké él az arany és a vér. Ezt ne feledd el.

~~~

– Meglep, hogy az igazságot látom a mágiádban. Ez valóban így történt.

– Az előző látomásod is hűen tükrözte a múltat, bár túl vak vagy, hogy észrevedd a rejtett titkokat.

– Nem próbáltam megölni a gyermeket! – kiáltottam fel. – Ellenben ő megölte a szerelmemet.

– Nem a fiad tette. Sosem figyeltél a feleségedre, így nem csodálkozom, hogy nem vetted észre a lábán végigfutó sebet. Mérgezett pengével vágták meg, de ő bekötözte, a szoknya redőinek homályába rejtette, és sosem fedte fel, hogy hol szerezte a sérülést. Te sem tudod, igaz? Az asszonyod elutazott Keletre, azt mondta, egy távoli rokonával találkozik, de ez nem így volt…

– Hazugság!

– … Előled keresett békét, méghozzá más férfi karjaiban. A sors különös fintora, hogy a légyottra épp Dol Goldur közelében került sor, ahol…

– Elég, nem akarom hallani! Szavaid fröcsögnek a gonoszságtól. – Az árnyék sötét beszéde elől menekülvén sietős léptekkel a következő pocsolyához mentem, és mivel nem voltam kíváncsi a hazug beszédre, a víz alá nyomtam a fejemet.

Nem lehet igaz, amit mond. A Kincsem sosem tett volna ilyet, soha. Ő szeretett. Szeretett, a trónra esküszöm, hogy szeretett!

~~~

Szakállas férfi bolyong az aranykupacok között, szemében lázas fénnyel lobog az arany iránti vágy. Serlegek, kupák, ékkövek, drágaságok, láncok, selymek hevernek körülötte mindenfelé, lépni sem lehet a rengeteg kincstől, ő is átgázol rajtuk, léptei nyomán pendülve omlanak egymásra az érmék.

– Nem elég, nem elég – motyogja lázasan, ráncos ujjai közt egy arany foglalatú rubintot forgat.

Csoszogás hallatszik, bőrcipős gyermeklábak zaja, és három apró törp rohan be a kincstár kitárt ajtaján az óriási terembe. Zavartan néznek körbe, mintha nem tudnák, hogy hová csöppentek, de gyermekek lévén hamar rájönnek, hogy mivel foglalhatnák el magukat.

A legkisebb közülük fejdíszt talál magának, próbálgatja, és mikor megszúrja vele a fejbőrét, a száját összeszorítva, halkan duzzogva eldobja. A cingár lányka rövid hezitálás után a diadém után szalad, lábai alatt csilingel az arany.

Az egyik kisfiú elmélyülten építi a várát a szögletesre csiszolt zafírokból, komoly, sovány arcát beragyogja az elmélyült figyelem. Már majdnem kész az erőd, az utolsó zafírt akarja elhelyezni a bástya tetején, mikor bumm, a semmiből egyszer csak előtűnik egy ökölnyi vérkő, és belecsapódik a várba.

– Megtámadott téged a sárkányom, megtámadott a sárkányom! – óbégatja a másik fiú egy aranykupac mögül. Frerin csibész vigyora azonnal lelohad, mikor valaki, egy nagy és erős valaki a gallérjánál fogva fölemeli a földről.

– Hajigálod a kincsemet?! – rivall rá Thrór.

– Nem, én nem... – Be sem tudja fejezni, már repül, át a kupacon az aranytól csillogó padlóig, mely egyre közeledik és közeledik a fejéhez. Arccal előre érkezik, a kezét csak félig tartja maga elé, hogy tompítsa az esést. Mindössze egy szemvillanásnyi ideje van, míg azt nyögi, hogy nagyapa, aztán belecsapódik a márványba. Hallani az észvesztő reccsenést, ahogy eltörik az orra, és a hang egyszerre hideglelős és megnyugtató, hiszen csak az orra tört el

(nem a nyaka),

és ebben mindenki borzasztóan biztos. Valahol mélyen mégis ott motoszkálhat a kétely Thrórban, mert a gyerekhez rohan, nincs semmi baj, mondja, csak elestél.

– Katonadolog – jelenti ki, majd durván felrántja a gyereket a földről, leporolja, és mikor Frerin könnyei elmázolják az orrából patakzó vért, már-már kétségbeesetten szaggat le a palástjából egy darabot, a kezébe nyomja, azt hajtogatja: itt van, tessék, de mikor a gyerek nem fogadja el, csak bömböl, akkor Thrór dühbe gurul.

– Vidd a gyengélkedőre! – kiáltja Dísnek, aki eldobja a fejdíszt, és remegve a bátyjához szalad. Belékarol és eltűnnek, gyorsan és nesztelenül, mintha egymás árnyékai lennének.

Ketten maradnak a kincsekkel, az unoka, meg a nagyapa. A csönd kettéhasítja a termet, az egyik oldalon Thorin áll, a másik oldalon pedig ő, és mikor azt hiszi, hogy a gyermek nem fog megszólalni, mégis megteszi:

– Bántottad őt.

– Nem!

– De, bántottad – ismétli meg a fiú vádlón, makacsul, sápadtan és ijedten.

– Nekem te ne mondd meg, mit csináltam – kiáltja Thrór, és a pofon, ami Thorin fehér arcán csattan, súlyos, nehéz, és vörös tenyérnyomot hagy. Azt várná, hogy a kölyök felkiált és elszalad, vagy sírni kezd, de nem: Thorin csak néz rá, és nem szól semmit. Valami különös bölcsesség ragyog a szemeiben, mintha azt üzenné a tekintetével, tudom, hogy beteg vagy.

– Menj innen! Ezek az én kincseim. Takarodj! Az enyém, az enyém mind, az összes rohadt kincset én találtam, én szereztem, az enyémek. Az enyémek!

(Ez nem én vagyok. Nem lehetek én.)

– Nagyapa…

– Tűnj el a szemem elől. Éppen olyan vagy, mint az apád. Látni sem bírlak. Menj már! – kiáltja, de a gyerek nem moccan, nem csinál sem…

~~~

A tüdőmből kiszaladt minden levegő, és éles, szúró fájdalommal áramlott a helyére a víz. Kihúztam a vállaimat, és hátravetettem magamat a fűben, de ez semmit nem használt. Bár a testem már kívül volt, a számban még mindig éreztem a pocsolya ízét.

Rá sem döbbentem, hogy mi történt, míg az idegen egy cuppanó hang kíséretében vissza nem helyezte a fejemet a nyakamra.

– Ez lent maradt – jegyezte meg.

– Azt hittem, hogy egy halottnak nem kell tartania az ilyesfajta incidensektől.

– A halál nem a vég, csak egy másik ösvény, melyre…

– Igen, ezt már említetted. Tehát ugyanúgy érzem a fájdalmat, mint életemben? Ne mondj semmit, tudom a választ. – Kimerülten négykézlábra küzdöttem magam, majd a fejemet a helyére szorítva köhögni kezdtem.

– Továbbra is sarlatánnak gondolsz?

– Igen. Főleg azért, amit Dol Goldurról mondtál.

– Pedig igaz, és ezt te is elhiszed, csak nem akarod bevallani magadnak. Emlékszel, hogy az utazása után pár héttel a feleséged meghalt?

– Megmérgezték – morgom kelletlenül. Az emlék a szívembe tép, és felszaggatja a sebeimet.

– Valóban, de nem úgy, ahogy gondolod. A méreg egy pengéről származott, egy Morgul-tőrről.

– Lehetetlen – ráztam meg a fejemet, ami a hirtelen mozdulattól lerepült a fejemről. Az idegen készségesen visszahozta nekem, de nem éreztem hálát. Nem éreztem semmit.

– Nem lehetetlen, tudod jól.

– De miért? Miért történt? És egyáltalán, miért mondod ezt el nekem? Miért kell a múlt mocskában turkálnom? Meghaltam, elég volt egyszer élni, köszönöm szépen. Király voltam. Rossz apa, de jó király – mondtam. A számban keserűek voltak a szavak. Az idegen tűnődve babrálta fekete csuklyája szegélyét, aztán felpattant, és a kezét nyújtotta felém.

– Gyere – kérte, én pedig rövid hezitálás után megragadtam a jobbját, és hagytam, hogy segítsen.

*

– Ez az utolsó – mutatott a tavacskára. Több száz ugyanilyen pocsolyán vagyok már túl, ezért csak kimerülten bólintok. Az ég alja már sötétkékbe fordult, és puha, balzsamillatú lepedőként borult fölénk.

– Ígéred? – kérdeztem. A könnyek marták a szememet, és fáradtnak éreztem magamat, most először, mióta idekerültem. Túl sok volt ez nekem, öreg, bütykös ujjaim is erőtlenül fonták körbe az Arkenkövet. Egy megfáradt öregember voltam, egy királyság álomképével a háta mögött. Csak az Arkenkő emlékeztetett arra, amim volt, ami voltam; csak az maradt nekem. Az emlékeim tócsákba gyűlve terültek szét a hátam mögött, nem volt már semmim, csak ez az üres, hideg kő.

– Ígérem.

~~~

A csata utolsó percei dühösek, véresek és kétségbeesettek.

Dühödtek a Hegy gyermekei, és dübörög a lábuk alatt a föld, ahogy a legvégső rohamra indulnak, élükön Thorinnal.

– A királyért! – Ordításuktól megreped az ég, elhalkulnak a felettük keringő varjak és rémület költözik az ellenség szívébe, mert jönnek, megállíthatatlanul, haragosan, a szikla legyőzhetetlen gyermekeiként.

Dühödtek a Hegy gyermekei, és kétségbeesett az ellenség, mikor körülzárják őket. A föld issza a fekete vért, amit a törpök kiontanak, és a varjak éhesen kárognak, mert tudják, őket ma nagy lakoma várja.

Ott harcol a törpherceg, a büszke: szemében lázas tűz ég, a bosszú vágya, és kardja pusztító, cikázó villanás csupán, oly gyorsan jár, hogy csapásait senki sem tudja kivédeni.

Dühödtek a Hegy gyermekei, remeg a föld, amerre járnak, de a halál maradványain idővel fű sarjad és virág nő, mert az élet nem áll meg a népek vérében forrongó haragtól.

~~~

Nem mondtam ki, hogy büszke vagyok rá, de a szívemet majd’ szétfeszítette az érzés. Nem is büszkeség volt, hanem valami édesebb, fényesebb dolog, aminek nem ismertem a nevét.

– Boldog vagy, barátom – mondta az idegen komolyan.

– Honnan tudod?

– Érzem. – Értetlenül húzgáltam a szakállamat vidám nevetése hallatán. Érzi? Valóban érzi?

– Ki vagy te pontosan?

– A kísérőd. Én gondoskodom róla, hogy eljuss ennek az útnak a végéig, és ha szükséges, átmenj az ott lévő kapun. A feladatom egyik felét sikeresen elvégeztem – intett a hátunk mögött lévő, párát sóhajtó tavacskákra –, a másik felét pedig csak te teheted meg.

– Hogyan?

– A hajnallal új lehetőségek születnek. Ha úgy döntesz, hogy visszamész az élők közé, és kijavítod a hibáidat, az Aranykapun kell átmenned. Így új testet kapsz, és lehetőséget, hogy elvégezd azokat a teendőket, melyekre ebben az életben nem voltál képes.

– És ha nem megyek át a kapun? Ha itt akarok maradni veled?

– Akkor kudarcot vallottam – hajtotta hátra a csuklyáját. Egy homályos, fekete, fiatal férfi arcát láttam magam előtt. Olyan volt, mintha csak egy árnyék volna, önmaga árnyéka. Ismerősnek tűnt, de tudtam, hogy sosem találkoztam vele ezelőtt. Mintha egy álom lenne. Ha megpróbálnék hozzáérni, biztos szertefoszlana. Nem, az nem lehet, hiszen kihúzott a vízből, megfogtam a kezét…

– Te egy tünde vagy – döbbentem meg hegyes fülei láttán.

– Te meg egy törp – kacagott rám –, de ez nem számít. Az életed során te javítottad ki az én hibáimat, és most rajtad a sor, hogy az utódodra hagyd a megoldást.

– Kiválaszthatom én?

– Nem – nevetett rám megint, mintha csak egy gyerek lennék, aki valami badarságot mondott –, de te is találkozol majd vele a földi útja végén, sőt: árnyékként mindig vele leszel.

– De mi van akkor, ha nem old meg semmit?

– Azért leszel vele, hogy ilyen ne történjen.

– Tehát csak át kell mennem az ajtón? – A hajnal sugaraiból ekkor egy arany színű, tündöklő kapu formálódott. Gyönyörű volt és hívogató.

– Igen, barátom, de várj – ragadta meg a karomat –, ezt nem viheted magaddal.

– Miért? – bámultam le az Arkenkőre, ami tompán felfénylett a tenyeremben. De hiszen ez az enyém.

– Mert ez a szíved legszeretettebb kincse. Ha elviszed magaddal, vissza kell térnem az árnyékvilágba, veled együtt. Ezzel – bökte meg a követ – sosem juthatunk el a Béke Csarnokába. Kérlek!

– Nekem már csak ez maradt – szorítottam magamhoz.

– A szívedben él a szeretteid emléke, ennél drágább kincs nem létezik.

– Nem maradhatunk itt? Belefáradtam a küzdelmekbe.

– Thrór! Nem akarsz bosszút állni a szerelmed gyilkosán? Az igazin. Egy Morgul-tőr okozta a vesztét, és az utódod képes végezni a tulajdonosával! Tudom, hogy igazságot akarsz tenni. Lépj hát át a kapun!

– De mi lesz, ha nem sikerül?

– Sikerülni fog. Ha bízol az utódodban, bármi sikerülhet. Tárd ki a szíved, és bízz benne! – A kapuhoz léptem, és óvatosan belöktem az egyik ajtószárnyat. Ezen az oldalon világos, esőillatú hajnal terpeszkedett, a túloldalon pedig csak a hűvös sötétség várt. Király vagyok. A királyok nem félnek. Összébb húztam magamon a palástomat, majd utoljára végigsimítottam a hüvelykujjammal az Arkenkövön. Ez több volt egyszerű kincsnél: benne ragyogott a hatalom. Ez tett azzá, ami vagyok. Ha ezt most elveszítem…

– Tessék – nyomtam a barátom kezébe a követ. – A Csarnokban találkozunk.

Azzal beléptem a sötétségbe.

***

– Megszületett! Megszületett Théoden király unokahúga!

 

Vége

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~

A bejegyzés trackback címe:

http://lotr-hobbit-kihivas.blog.hu/api/trackback/id/tr77616302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Ziaw 2015.07.12. 01:40:37

Szia! Tudom, ki vagy :-) most sírok, de kezdjük az elején.
1. Eredethűség: AU kint, a pocsolyákban látott világ szerintem tökéletes volt (megpróbálok elfogulatlan maradni :-D) 5 pont.
2 . Kulcsok. Minden a lehető legnagyobb rendben volt, a főkulcs isstenien egyensúlyozott végig a történeten, a titkos kulcs az utolsó mondatnál annyira szíven ütött, hogy az utolsó bekezdésben gyűlő könnyeim végre kicsordulhattak. 10 pont.
3. Bébi Thorinon megannyiszor elmosolyodtam, akárhányszor szerepelt. Jól követhető volt, hogy ki kicsoda, a sárkánykórt is hatásosan ábrázoltad, mind a földi, mind a másvilágban. A fekete hajú tünde kilétére viszont nem jöttem rá. Lehet, hogy csak én vagyok gyökér, :-D 5 pont.
4. Az egész annyira aaaa. Ezzel azt akarom mondani, hogy nagyon jó lett, főleg a vége ütött, mint Mike Tyson. 5 pont.
5. Ah, a cím, ah a leírás! Nem tudok több szót. Szuper lett, imádom a fogalmazásmódodat, nem csak itt, amúgy is. 5 pont
6. Ez volt az első novella a kihívás alatt, ami könnyekig hatott. Gratulálok hozzá, isten(nő) vagy, 5 pont.
Köszönöm neked az élményt.
Összesen 35 pont.

DaeMoon 2015.07.13. 23:56:10

Kedves Szerző!
Azt a mindenit! * - * Ez pontosan az a fajta történet volt, aminek az első szavától az utolsóig borsódzott a hátam. Teljesen levettél a lábamról, gratulálok! * - * (És már nagyjából fél órája azon merengek, mit is kellene írnom, hogy ne minden pontnál csak annyi szerepeljen: „Szuper volt ez is!” :p)

Eredethűség: 5 pont
Megkönnyebbülés, hogy kitetted az AU-t így aztán teljesen nyugodt szívvel mondhatom, hogy maximálisan eleget tettél ennek a pontnak. Az emlékekben látott jelenetek tökéletesen illeszkedtek ahhoz a törpevilághoz és kultúrához, amit Tolkien atyánk felvázolt, az összekötő, túlvilági jelenetek pedig szintén tökéletesen beleilleszkedtek a hangulatba, hihetőre sikerültek. ^.^

Kulcsok: 10 pont (4+3+2+1)
A fő kulcsod zseniálisan végigvonult a történeten, az pedig különösen tetszett, hogy nem szó szerint erőltetted bele az idézetet, hanem szétszedve. Ettől sokkal természetesebben hatott, főleg, miután kiderült, hogy az Idegen egy egykori tünde; belőle teljesen kinézem az ilyen fogalmazást. :) Ugyancsak parádés volt a tulajdonság kulcsod megjelenése, gyönyörűen végigvonult a történeten Thrór elkorcsosult mivolta.
A szereplő kulcsra szintén nincs panaszom; a törp király szemszögéből láttuk az eseményeket, megismerhettük őt és teljes egészében róla szólt a novella. A jelenbeli és egy kicsit a múltbeli énjéről is. (Bár azért elég ijesztő belegondolni, hogyha ebben az életében már kijavította a múltbeli énje hibáit, akkor vajon miféle eltorzult egy lény lehetett egy még korábbi életében. ^.^”)
Ami pedig nagy-nagy piros pont és szívem szerint sokkal, de sokkal több pontot adnék rá, mint egy, az a titkos kulcsod. Engem teljesen zsebre tettél vele és jaj, de mennyire örültem, hogy nem torpantál meg ott, hogy egy ilyen tőr ölte meg Thrór feleségét! Imádtam azt a kis csavart, amit az utolsó mondattal vittél a történetbe.

Karakterek: 5 pont
Thrór ennél részletesebb nem is lehetett volna, nagyon szépen festetted meg őt, anélkül, hogy direktben jellemezte volna magát, ami (sajnos) első szám első személyű elbeszélésnél elég gyakran előforduló „baki”, vagy legalábbis idegesítő jelenség. Az pedig nálam különösen bejött, hogy bár bizonyos szereplőkből csak nagyon keveset kaptunk (Thráin, Thráin felesége, Thorin) az ő jellemük is árnyalt lett, talán nem annyira, mint a nagy királyé, de egy-egy jelenettel, félmondattal mégis életre keltek, nem csak ott voltak mutatóba.

Cselekmény: 5 pont
Nagyon jó volt a történet ütemezése, semmi sem volt elnagyolt vagy túl részletekbe menő, épp annyit villantottál fel Thrór életéből és halálából egyaránt, amennyire szükség volt, amennyi a tempó és a hangulat megtartásához kellett és mint mondtam, a végén az az egyetlen mondatos csavar különösen szépen zárta a történetet, egyszerűen zseniális lett. ^.^

Stílus: 5 pont
Az elején kicsit megijedtem, mikor végigpörgettem a történeten, hogy lássam mi vár rám és szembesültem azzal, hogy mennyi aprócska jelenetből áll a történet, ami ráadásul még első szám első személyben is van megírva. Az ilyesmi általában (legalábbis tapasztalataim szerint) töredezett, szaggatott történetre utal és épp ezért ha a kettő együtt van jelen, általában azonnal elijeszt az olvasástól. (Ami kétségtelenül az én szegénységi bizonyítványom, de ez van. XP) Neked azonban sikerült megoldanod, hogy egyáltalán ne legyen ilyen érzésem olvasás közben. Le a kalappal. ^.^
A stílusod egyébként pont az a fajta, ami nagyon közel áll a szívemhez, jól esett olvasni elejétől a végéig, egyszer sem zökkentem ki és csak úgy faltam a sorokat, bekezdéseket. Alig vártam, hogy ki derüljön, hová fut ki ez a kis túlvilági lélekutazás.
A kedvenc részemet pedig még külön ki kell emelnem, mert ez már rögtön az elején megfogott magának: „Uraltam a teret. Ismertem a részeit, tehát ismertem a teljességét is, és amit ismersz, azt uralod.” − Teljesen magamra ismertem a gondolatban, ráadásul eszembe jutott, milyen egy-egy rendrakás után végignézni a lakáson. X) De egyébként szerintem napestig tudnám a hasonló „kedvenc részeket” idézgetni, gyönyörű képekkel, leírásokkal dolgoztál mindvégig. ^.^

Szubjektív: 5 pont
Említettem már, hogy imádtam? * - * Remélem, azért kellően érezhető, mert tényleg teljesen levettél a lábamról ezzel a történettel. :D Nem merném megtippelni, hogy ki rejtőzik az anonimitás mögött (Na jó, azért magamban mégiscsak megtettem… X3) de az biztos, hogy ha eddig még nem olvastam tőled valamilyen érthetetlen okból, akkor alig várom, hogy megtegyem, mert ezzel a novellával teljesen felcsigáztad a kíváncsiságomat. ^.^

Köszönöm a csodálatos történetet és a remek élményt, sok-sok szép pontot! :*
DaeMoon, Kritika Klub
(A Merengő fórumán megtalálhatsz minket. ^.~)

Minnie Black 2015.07.24. 18:11:53

Szia!

Sajnos kétlem, hogy elég jól ki tudom majd fejezni, mennyire imádtam a novelládat, de az biztos, hogy „Nagyon tetszett”-kifejezés ide édes kevés.:) Az egész hihetetlenül fantasztikus, borzongató, durva és kegyetlenül jó.:D A hangulatában is végig ott motoszkált Thrór betegsége, az emlékek pedig olyan érzékletesen rideg-valóságosak voltak, hogy csak lestem.:D

Eredethűség: Mivel AU történet, szabad kezet kaptál, de így se éreztem, hogy bármi olyan lett volna benne, ami nagyon elütne a könyv világától. A kísérős dolog ugyan valóban egyéni, viszont sikerült úgy kialakítanod, hogy illeszkedjen egy ilyen jellegű íráshoz.:) 5 pont

Kulcsok: Az idézetet csodásan építetted bele a történetbe, érezhetően megkapta azt a szerepet, amit főkulcsként megérdemel. Mindemellett alakítottál a jelentésén, és vizuális szinten is megjelent.:) 4 pont
A kulcsszereplő is rendben volt, nem nyomta el őt a kísérő. 3 pont
A tulajdonság szépen kiemelte a betegség hatásait, ahogy eltorzult az elméje és a családban betöltött szerepe. 2 pont
Mindenképpen azok közé tartozol, akik a lehető legötletesebben használták fel a titkos kulcsot.:) Valódi, kegyetlen jelenőséget kapott. 1 pont

Karakterek: Thrór ugyan nem kapott túl sok szót se a könyvben, se a filmben, ennek ellenére ügyesen hoztad a jellemét. Éreztem benne a királyi büszkeséget, rátartiságot, a merev ragaszkodást az Arkenkőhöz, mely szintúgy jelképe a betegségének. Tetszett, hogy ilyen mély érzések fűzték a feleségéhez, és kíváncsi lennék, hogy a nő valójában miért csalta meg őt. A fiatal Thorint is nagyon jól eltaláltad, nála is éreztem a méltóságos büszkeséget, a bátorságot, és mindazt, ami felnőttként jellemezte őt. De a kísérő is tetszett, mert annyira beleillett ebbe az elvont, földöntúli helyzetbe. Kíváncsi lennék, ki is volt ő pontosan. Esetleg egy teljesen saját karakter? 5 pont

Cselekmény: Tökéletes, izgalmas, csattanós. Imádtam az egésznek a megjelenését, hogy pocsolyákban rögzülnek az emlékek (mint holmi kis merengőkben:D). Az alapgondolat is érdekes, hogy egy ilyen köztes helyre kerül, aki meghal, illetve lehetőséget kap a hibák kijavítására. Zseniális, ahogy mindezt beleépítetted a történetbe, komolyan mondom, minden elismerésem. És a vége is annyira mellbevágóan tökéletes.:) 5 pont

Stílus és stilisztika: Nem találkoztam hibákkal, a szofisztikált fogalmazásodat pedig imádtam.:) Tetszett a részletesség, a gördülékenység és a rengeteg válogatott jelző, amiktől annyira éltek a jelenetek. Élvezet volt olvasni, és külön örültem, hogy bekezdésenként beiktattál egy-egy üres sort. A címet és leírást is nagyon eltaláltad.:) 5 pont

Szubjektív vélemény: Csak ismételni tudom, hogy mennyire fantasztikus a novellád. Elejétől a végéig imádtam, és annyira ütős lett, hogy utána ilyen „Hű”, „Hú” és „Jujj” érzésem volt.:D Tudom, ezt most nem sikerült értelmesen megfogalmaznom, de akkor is ilyen volt. Biztos vagyok benne, hogy kiemelkedő helyezést fogsz elérni. Örülök, hogy olvashattam, igazi élményt jelentett.:) 5 pont

Konek0 2015.07.28. 20:15:14

Helóka, akkor a megszokott módon folytatom, mindent kifejtek a végén :D
1. Eredethűség: Én nem vagyok képben ezekkel a nagy "hűde-Tolkien-valák-maiák-meg-osztán-szilmarilok" dolgokkal így azzal az állítólagos "túlvilági elmélettel" se. (oké, lehet megkövezni xD). Mindenesetre nekem tetszett, nagyon kreatív volt. :D

5 pont

2. A főkulcs nagyon jól passzolt a novellához, adta a témát és elég érdekes szempontból lett megközelítve. A Kulcsszereplőnk is rendben volt, ahogy a tulajdonság. Thrórnál keresve se találtál volna jobb szereplőt ehhez az "eltorzuláshoz". Szerintem nagyon adta magát, nagyon jól el lett találva, minden úgy passzolt, mintha kajak így lett volna :D

10 pont

3. Thrórról nem sokat tudhatunk, csak amennyi a filmben és a könyvben kiderült, szóval vajmi keveset. Ennek ellenére, olyan profin ki lett egészítve, ez a "rossz apa/férj" téma nagyon bejött és nem kevés realitást is tükröz. (személyes tapasztalat) Nagyon megfogott a novellád és a Thrór karakterének kialakítása. A családi drámáknak áldozatul esett Durin gyermekek is jók lettek.

5 pont

4. A szerkezet szerintem rendben volt, a cselekmény eleje egy kicsit vontatott volt, de utána jól beindult annak ellenére, hogy csak pocsolyákat nézegettünk. A csattanó pedig brutál durva lett a végén. Az egyetlen, amit nem értettem, hogy a feleség miért pont Dol Goldurba ment utazgatni??? oO Lehet én vagyok a bolond, lehet le van írva, de ezt valahogy fel nem fogtam épp ésszel.

4 pont

5. Helyesírási analfabétaként meg sem szabad szólalnom, úgy érzem xD A cím egy kicsit furi volt, deee valamilyen értelemben érhető, bár egyszerűcskének találtam. Amúgy tetszett a stílusa, nem zökkentett ki a sztoriból.

5 pont

6. Hát ez a sztori a kedvencem. Eskü! xD Ezt már most érzem. Nem tudom, úgy az egész téma megfogott. A végén az a csattanó... néztem agy magam elé: hádede...hádededede. Nagyon valódi volt és szerintem és ettől lett részben olyan jó, hisz valós jellemhibákat mutat be, ami a mai korban családi körökben is megtörténik. Köszönöm, hogy olvashattam.

5 pont

Össz: 34 pont

Merilwen 2015.07.31. 19:06:34

Szia itt is, barátnőm! :-D
Hogy én is beálljak a méltatók sorába: fantasztikus lett a történeted, gratulálok! A szereplők teljesen életszerűek, akárcsak azok a jelenetek, amiket a pocsolyákban jelentek meg. És remekül ábrázoltad Thrór betegségét is. Az utolsó mondatot pedig egyenesen imádtam *.*
További sok sikert! :-)

Rosa Plain 2015.08.03. 15:15:32

@Ziaw: Szia! Boldogságban fetrengve szeretnék neked köszönetet mondani. :3 A tünde "valója" már elkopott árnylényként, és emiatt nem is gondoltam végig, hogy ő kicsoda-micsoda. Legközelebb ügyelni fogok rá, hogy ne hagyjam ki ezt a lépést. Örülök, hogy tetszett, nagyon sokat jelent ez nekem!

Rosa Plain 2015.08.03. 15:49:46

@DaeMoon: Szia Dae! Most ugyanazzal a kótyagos vigyorral ülök itt, ami akkor ragadt rá a fejemre, mikor először olvastam a kritikád. Nagyon szépen köszönöm! Nem tudom, hogy a tipped bevált-e végül (mivel friss hús vagyok még a Merengőn :D).
U.i.: megnyugtat, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki a rendrakásra asszociál arról a bekezdésről :D

Rosa Plain 2015.08.03. 16:17:50

@Minnie Black: Szia! Igazán köszönöm *-* Féltem amiatt, hogy mennyire jó ötlet háromszor rátaposni Tolkien atyánk halál utáni elképzeléseire, de megkönnyebbültem a pozitív fogadtatásodat olvasva. Elmondhatatlan érzés tudni, hogy ilyen hatással volt rád a történet :3 A kísérő előző életében egy felelősségvállalásra képtelen, szerencsétlen alak volt - Tolkien a régi korokból pedig név szerint nem említ olyanokat, akik nem híresek vagy hírhedtek. (Sokáig küzdöttem, hogy találjak valakit, aki nem ravasz, ármánykodó, vagy bátor és dicső és fenséges és tiszteletreméltó és és és --- de nem sikerült) Úgyhogy ő a mi kis Névtelenkénk :D

Rosa Plain 2015.08.03. 16:36:26

@Konek0: Szia! Nagyon örülök, hogy megfogott a történet, és hogy hitelesnek találtad a családon belüli erőszak megjelenését. Régóta szerettem volna erről írni, és Durinék kapcsán a téma szinte adja magát számomra. Huh, ezt valóban nem írtam bele, de az alapkoncepció szerint Thrór felesége fél attól, hogy ha a törpkirály feleségeként felismerik egy idegen férfival, akkor a hír hamar az ura fülébe jut. Rettegett a következményektől, így inkább Dol Goldurt választotta a találkozó színhelyéül, ahol a rémes legendák és "lappangó gonoszság" miatt a madár se jár. Köszönöm szépen! :3
Lábjegyzetben: a Szilmarilokat én sem olvastam, úgyhogy be van biztosítva a helyünk a Tolkien-pokolban :D

Rosa Plain 2015.08.03. 16:40:26

@Merilwen: Szia Merilwen! :3 Igyekszem diszkréten nem kibújni a bőrömből örömömben. Jelezze hálám három konténernyi rózsa, és a sarki virágbolt teljes repertoárja :D Nagyon szépen köszönöm! :))