Gyűrűk Ura/Hobbit Fanfiction Írói Kihívás

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

IV. történet – NINNIACH

2016. augusztus 18. - SlytHay

IV. TÖRTÉNET

tumblr_ni4d0uhcqp1sns9vwo1_1280.jpg

Cím: Céljaim fele voltál, és fele szabad tetteimnek
Csapat: Ninniach – Útfélen
Kulcsok:

  • Kép: V.
  • Titkos: őrült király

Jelentősebb szereplők: Zsákos Bilbó, Tölgypajzsos Thorin
Páros: nem explicit módon, de Thorin/Bilbó, amolyan „mi lehetett volna” köntösben
Műfaj: angst, mourning, grief, ptsd
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: halállal és gyásszal kapcsolatos témaválasztás, olykor grafikus leírások, homoerotikus felhang, általános szomorúság
Jogok: Az írót és filmstúdiót illetik; nekem eszembe se jutna packázni velük.
Tartalom: Azon a napon, a havas hegytetőn, Bilbó többet veszített egy barátnál.
Megjegyzés: A cím Szabó Lőrinc: Bolond tükör című verséből van. A történetben felbukkanó mitológia és nevek Tolkien világából származnak, igyekeztem hűen használni őket.
Ihletforrás 1: Ihletként az a filmből végül kivágott jelenet szolgált, amelyben a suhatagi csata közben Bilbó elássa a Béorn kertjéből elhozott makkot, hogy Gandalfot és Bardot harcra buzdítsa. Link
Ihletforrás 2: Thorin búcsúja Bilbótól.

Céljaim fele voltál, és fele szabad tetteimnek

 

Menj vissza a könyveidhez.

Mázsás súllyal nehezedett rá a csend. A királyi kripta némaságát csak a lábak csoszogása és az el-fellobbanó gyertyalángok suhogása törte meg.

A bánat perceiben nincs helye hangos szavaknak; ezt mondta Gandalf, mielőtt a gyászolók felsorakoztak a sírok között. Bilbó a sor végén állt – ennyi idő elteltével sem érezte úgy, hogy joga lenne rokonok és barátok közé tolakodni.

Thorin a középső oltáron feküdt, jobbján és balján Kili és Fíli foglalt helyet, mintha csak utódlásuk idejét várnák. Mintha felkészülnének egy olyan birodalom újraépítésére, aminek már sosem lesznek részesei. Bilbó elgyötört arccal nézte a két herceg holttestét: királyi vérben születtek, és most véres örökségben vesznek el. A középső oltáron feküdt halotti nyugalomba dermedve Tölgypajzsos Thorin, a Hegymély Királya.

Fura, gondolta Bilbó. Mintha csak aludna. Megtisztított arcán a vonások most olyan békések voltak, amilyenek talán gyermekkorában lehettek; vagy mielőtt még hontalanságba kergette őt népével együtt Smaug, a rettenetes bestia. Mellkasán összekulcsolt kezébe Bárd, Suhatag királya helyezte az Arkenkövet; teste mellé Thranduil, a tündekirály fektette kardját.

Balin előrelépett, így Bilbó is követte, mint akit csak lábai és a járás képessége visz előre, nem pedig akarata. Az oltár mellé lépett. Ím, itt fekszik előtte Dúrin népének fia, kit királyi pompában ravataloznak fel, ám mégis csak kő és kavics alá temetik, a föld mélyére, mi egyszerre kezdete és végezete is a törpök népének. Bilbó kő visszhangzó kongását hallja a hegy mélyében, Thorin néma kriptájában, és a torkát elszorítja a kimondatlan szavak súlya; mellét egyszerre zúzza össze és feszíti szét mindaz, amit már késő elmondani a mozdulatlan alaknak. Thorin halott. És nem jön többé vissza már.

***

És a karosszékedhez.

A hegy mélyében lehetetlen meghatározni, hogy mikor bukik le a Nap az égről, de Bilbó tudja, hogy éjjel törpök, emberek és tündék egyként ülnek majd tort az elesettek tiszteletére.

Ő nem lesz ott, hogy könnyektől fátyolos torkát selymes bor ízével enyhítse. Nem lesz ott, hogy meghallgassa, amint dalba éneklik az elesett király tetteit, megörökítve ezzel az eljövendő koroknak Tölgypajzsos Thorin legendáját. Ahogy Balinnak is mondta, számára Thorin sosem volt hős. Sosem volt megfoghatatlan alak a mesék varázslatos világából. Nem volt mindig jó és gyengéd és igazságos, mint a daliák a regékben, amiket Bilbónak még anyja mesélt dajkaágya mellett.

Számára Thorin kevesebb volt a felmagasztalt, feddhetetlen hősnél – és több volt egyszerű törpkirálynál, ki hányattatott sorsú népét kívánta az azt megillető helyére vezetni. Thorin több volt annál, amire Bilbó egyáltalán vágyhatott – és kevesebb, mint amit egyáltalán elképzelhetett.

Hamis dolognak érezte volna a tömegbe vegyülni, tünde kenyeret és vadak megsütött húsát enni, megtöltött serlegét szorongatni, miközben odalent, a hideg mélységben Thorin végtelen álmát alussza a hűvös márványlapok alatt.

***

A sokrét hajtott papírlap selyem-könnyűséggel simult a tenyerébe. Egyetlen pergamen, néhány szó és az ő kézjegye – egyszerre semmiség és mindenség. Bilbó szétnyitotta a szerződést; tekintete egy-egy cirkalmas betűformán megpihenve pásztázta végig az ismerős sorokat. Úgy érezte, a megbízás tartalma legalább olyan mélyen vésődött szívébe és agyába, mint a papírra karcolt tintafigurák.

Különös, gondolta Bilbó, hogy a lapra hulló sós-szomorúság ízű könnyek épp olyan nyomot hagynak maguk után, mint az olvadt viaszpecsét.

Megbízása, mint betörő, véget ért. A küldetés bevégeztetett, és neki nem volt maradása hegyek és kövek között, ahol a homály ragadós és iszonytató volt. Ahol még a föld magjának zúgását is elnémította a mély, semmihez sem fogható csend.

Útnak indult hát Gandalffal vissza a Megyébe, vissza oda, ahova tartozott. Vissza ahhoz az élethez, melyből egyik pillanatról a másikra kilépett, és amiről akkor még nem sejthette, hogy örökké maga mögött hagyja.

Nem tudta, mi várja majd ott, abban az önként eldobott életben. Nem tudta, hogy van-e hely a világon, ahol ne érezné ezt a mardosó fájdalmat, ami megakasztja a lélegzetét és elszorítja a szíve dobbanását. Csak abban volt biztos, hogy az elátkozott hegy mélyében nincsen maradása.

Tizenhárom hónappal korábban azon az áldott-átkozott napon Zsákos Bilbó indult el a megyéből, de most egy másik hobbit tér haza helyette.

***

Elrond úr egyszer azt mondta neki, hogy a hobbitok mindennél többre értékelik az otthon melegét és kényelmét. Bilbó ez ellen nem tudott tiltakozni. Miután szerencsésen visszaszerezte ingóságai egy részét a kikiáltótól, magára zárta hobbitlakának ajtaját, és mély levegőt vett. Furcsa, gondolta. Itt még mintha a levegőnek is más íze lett volna.

Itt – és nem itthon. Bilbó körbenézett ürességtől tátongó lakhelyén. Már maga sem tudta megmondani, hogy az elmúlt egy év alatt hol veszítette el az otthonát, és vajon ha erre egyszer rájön, megtalálhatja-e még?

Pillantása a két ládára vándorolt, mit visszahozott magával Ereborból. Dáin király ragaszkodott hozzá, hogy hozza el a kincs tizennegyed részét, de Bilbó megelégedett egy láda arannyal és egy láda ezüsttel. Családja mindig is tehetősnek számított, így sosem kellett szűkölködnie, nem látta hát nagy szükségét vagyonnak.

Zsákjára pillantott. Ami számára kincset ér, úgyis abban volt. Fullánk, hű kardja, aminek segítségével nemcsak magát, de barátait is megvédhette, és a páncéling, amit Thorin ajándékozott neki hű barátságáért.

Aztán a zsebébe nyúlt. Az egyikben a kicsi makk gördült a tenyerébe, a másikban a gyűrű aranya hűsítette reszkető ujjait. Igen, gondolta Bilbó, mindenem itt van, amire csak szükségem lehet.

***

Ültesd el a fáidat.

Bilbó sohasem gondolta volna, hogy a halálnak csilingelő és pengő hangja van.

Zsáklakban, ahol születése óta töltötte az életét, a halál érthető és kiszámítható volt – amint egy hobbit elérte az időskort, felkészült rá, hogy hamarosan eltávozhat; így történt ez nagyapjával, Zsákos Mungóval is, aki addig-addig híresztelte saját halálát, míg az egy napon bekövetkezett.

Bilbó ifjú hobbit volt már, amikor apja felőli nagybátyja, Longó bácsikája hobbitokhoz képest fiatalon elhunyt: egy megvadult póniló vontatta szekér elgázolta a szerencsétlenül járt flótást. (Bilbó anyja, Belladonna mindig azt mondta, hogy Longó bácsikája szeretett kapatosan állatokkal társalogni, így megeshetett, hogy maga provokálta ki szerencsétlen és korán jött halálát.) Longó bácsikája után az özvegyen maradt Tarisznyádi Kamélia és fia, Tarisznyádi-Zsákos Othó gyakori vendégként fordultak meg Zsáklakban, és Bilbó kiváltképpen szeretett Othó unokafivérével a dombon fekve bárányfelhőket nézni.

Falujában tehát egyfajta természetességgel kezelték, hogy ki lesz a következő, aki jobb létre távozik. De itt, Suhatag csatazajtól hangos utcáin a halál pengő-csengő hanggal csapott le öregre, gyerekre és asszonyra egyaránt. A levegőt megtöltötte a vér, a füst és a sikolyok zaja – volt, aki rimánkodva próbált menekülni a városra törő orkok elől, más iszonyba fagyott megadással várta a végzetes csapást.

A város utcáin hol fegyverek, hol testek feszültek egymásnak; a futva menekülők vérrel áztatott sarat és hamut kavartak fel maguk után. Az eddig kihalt, kibelezett tetemként meredező város romjait megtöltötte a rettegés semmihez sem hasonlítható fémes szaga.

Bilbó pislantott egyet. A szeme előtt játszódó csatajelenet álomszerűen szertefoszlott, és nem maradt helyette más, csak a piszkos utca, ahol üszkös fát hordott valaki egy kupacba. Talán halotti máglya alól való. Talán Smaug hatalmas haragja lobbantotta lángra a téli meztelenségben görnyedő göcsörtös fákat.

De az nem lehet. Smaug már nem él; a fekete nyíl tüskeként fúródott a testébe, és a rettenetes bestia szárnyaszegett madárként hullott alá az égből Tóváros izzó-lángoló maradványaira.

Bilbó megrázza a fejét. A csata – csakúgy, mint Smaug pusztulása – véget ért. Suhatagban most tündék és törpök segítik az embereket, hogy minél jobban felkészülhessenek a tél beköszöntére. II. Vaslábú Dáin, hogy megtisztelje Thorin életét és halálát, megadta Bardnak, amit még Thorin ígért oda neki. De az arany és drágakő még nem fűti fel a házakat, és nem arat termést a kopár, meddő földből.

Egy tóvárosi nyikorgó szekeret tol el Bilbó mellett; Bilbó aprót biccent felé, mintha itt, a világvége utáni keserűségben az ilyesfajta udvariaskodás bármit is számítana. Hiába, a régi szokások nehezen halnak.

Azt hitte, keresnie kell majd, de egyből megtalálja a földhalmot, amibe a csata napján Gandalf és Bard előtt a makkot elültette. Térdre ereszkedik a hideg, fagyott sárban, és karomba görbült ujjakkal kezdi a földet kaparni. Árulónak érzi magát. Árulónak, mert azt a makkot a remény utolsó jelképeként temette el ide. A makk maga az élet, amit vérrel és piszokkal kevert földbe temetett, és azt mondta, ezért megéri küzdeni, mert itt van a remény, itt, a mocskos, haláltól bűzlő föld alá temetve, és ezért megéri a végsőkig harcolni.

„Mert ennyi halál közepette mit tehetünk? Ugyan mit? Tovább élünk, mert ez az, amit tennünk kell.”

Magasztos szavak egy áruló szájából.

És most visszaveszi a makkot. Vissza kell vennie, mert akkor még nem tudta… akkor még ő sem tudta, hogy amit mond, azzal csalárdul, önmagának is hazudik. Akkor még nem tudta, hogy Thorin, a halála előtti pillanatokat leszámítva, akkor néz rá utoljára igaz barátként; akkor néz rá úgy, mint akiért érdemes lenne tenni valamit, mint akire rá merné bízni az életét, a titkait, a becsületét. Mindenét.

Mert akkor még nem tudta, hogy azt a gyengédséget, amit akkor látott Thorin szemében, amikor megmutatta neki a hegy mélyében a makkot, azt a gyengédséget utoljára látta; az ő szemének akkor kellett volna hátralévő életére eltelnie Thorin tekintetének melegével, akkor kellett volna magába olvasztania mindazt a reményt és kitartást, amire most szüksége van, hogy folytatni tudja az életét.

Zsákos Bilbó áruló lett. Elárulta saját szavait, és most visszaveszi a maga kis makk-formába bújtatott, szomorúságba zárt apró reményét, és visszaviszi a Megyébe.

***

Nézd, ahogy nőnek.

Bilbó a ládába tette a gondosan összehajtott inget, majd ráfektette Fullánkot is és egy szeretetteljes pillantás után lezárta a láda fedelét. Érintetlen ágyára pillantott, aztán kilépett a szobából.

Karosszékében rá nem jellemző hanyagsággal lehajított könyv – Elrond úr jóvoltából – és szétdúlt pokróc várta. Újabban Bilbó folyton fázott. A jégtáblákkal borított hegytető óta sehogy sem tudott igazán átmelegedni. Hideg lett az otthona, a szíve, az élete.

Útja a kertbe vezetett, kedvenc fái közé. Akárhányszor meglátta a tölgycsemetét, szívét jó érzéssel töltötte el Béorn gondolata. Gandalf legutóbb hozott hírei szerint Béorn a Sasok Urával és az emberekkel együtt megtisztította a hágókat a manóktól és koboldoktól, így azok újra járhatóvá váltak. Bilbó fantáziája egy pillanatra meglódult, de egyből meg is rótta magát – pontosan tudta, hogy ő már sosem hagyja el Zsáklakot és a Megyét. Ideköti minden: az otthona, a rokonsága, a fái és végső soron az emlékei is, hisz elég csak olykor-olykor elővennie Fullánkot, végigfuttatni rajta az ujjait, hogy érezze, még ma is ugyanolyan éles, mint hajdanán. Aztán csak kiül ide a fái közé, és nézi a legújabbat, a legcsenevészebbet, amelyről biztosan tudja, hogy kertje és élete éke lesz.

Magában csak Thorin fájának hívja.

***

Gyerekkorában apai nagyanyja, Berylla, sokat mesélt neki távoli népekről, akik a Tenger túloldalán éltek, vagy a tündékről, akiknek rég elmúlt korokkal ezelőtti hőstetteit és történeteit még ma is ismeri minden magára adó mesélő. Bilbó már gyerekként szerette lejegyezni nagyanyja történeteit; Vardáról, a Csillagok Királynőjéről, kit a tündék legjobban szeretnek és tisztelnek a valák közül, vagy Yavannáról, a Gyümölcsadóról, akit a Föld Királynőjének neveznek.

Berylla nagy tudással rendelkezett füvekről és fákról egyaránt (Bilbó többször kihallgatta apró hobbitként, hogy a szomszédai bugrisnak nevezik nagyanyját, holott tényleg ő tudta a legszínesebb és legszórakoztatóbb történeteket Tarisznyádtól Sápkútig), és a tölgyfát az istenek fájának nevezte. A monda szerint a tölgyfa kapu az egyszerű lények világa és a valák világa között, és Bilbó régen gyakran ábrándozott arról, hogy az ágak egyszer csak szétnyílnak a kertjükben álló hatalmas fán és a semmiből elé lép Orome, az Erdők Ura, vagy Aule, aki a törpöket teremtette (bár akkoriban Bilbó még egyetlen egy törpöt sem látott, nemhogy tizenhármat).

Most arról ábrándozik, hogy Thorin lép elő az ágak közül. Ha az istenek képesek átjárni a tölgyön, úgy bizonyosan Thorin is képes rá. Thorin, akinél akaratosabb, makacsabb, meggyőzhetetlenebb törpöt – vagy akár teremtményt – még nem hordott hátán a föld. Ha Thorin nem képes rá, nem képes rá senki.

És mióta Thorin nincs az oldalán, Bilbó sem hiszi, hogy egyáltalán képes lehet még bármire.

***

Jeges vízzel álmodik. A lassú-lomha jégtáblákat egy irányba mossa a víz, és azok kényelmesen-lustán összeforrnak a feje felett. A jeges víztől reszkető torkát és tüdejét égeti az egyre fogyó levegő.

Máskor vacogó fogakkal csúszik-mászik a jégtáblák tetején, vörösre gémberedett ujjakkal próbálja megtisztítani azokat a dértől és hótól, mígnem egyszer csak felbukkan a tábla alatt Thorin arca. Királyi öltözetben, magasztos oltárra vagy tán halotti máglyára készülve.

Bilbó felriad. Jajongva próbálja karmos ujjait ökölbe zárni, majd óvatos mozdulatokkal kiegyenesíteni. Csak azt tudja, hogy fázik. Esetlenül kibotorkál a kandallóhoz, és bár most ülték csak a Tavaszünnepet, vastag hasábot és apró gyújtóst vesz elő. A lángok eleven bestiaként emésztik a kandalló gyomrába lökött gallyakat.

Bilbó a lobogó tűz elé kucorodik a földre, összehúzza magát és sokáig hallgatja saját szaggatott légvételeit. Csaknem pirkad már, mire elalszik, és a csituló lángok alatti parázs mellett sárkánytűzről álmodik.

***

Ha több ember becsülné az otthont az arany helyett…

Thorin őrültsége egyszerre volt ijesztő és józanító. Bilbó, ki nem szokott határtalan érzelmekhez, meghőkölt Thorin becsvágya láttán.

A Megyében minden olyan egyszerűnek, kiszámíthatónak és kimértnek tűnt. Örültek, amennyire illett, mulattak, amennyire bírtak és elviselték egymást, amennyire kellett. Minden érzelem pontos zsinórmérték mentén került megélésre.

Smaug kiűzetése és Erebor elfoglalása után azonban Bilbónak szembesülnie kellett azzal, hogy Thorint mennyire hatalmába kerítette az önzés. A sárkánykór kifordította magából a törpöt – aki egykor félelmet nem ismerve tette volna kockára életét bármelyik társáért, most magába burkolózva, viharvert fekete hollóként gubbasztott rettenetes vagyonán. Nem hallgatott senkire, még saját vérére sem; hogy remélhette Bilbó, hogy őrá hallgatni fog?

Thorin beleőrült a kapzsiságba, eszét vette az a mérhetetlen kincs és gazdagság, ami most a lába előtt hevert. Bilbó napról-napra igyekezett magát is meggyőzni, hogy az állapot csak pillanatnyi megrészegedés – és napról-napra veszítette el a reményt, hogy látja-e még valaha Thorin igazi énjét.

És hiába látta Bilbó, hogyan távolodik Thorin egyre messzebb a valóságtól, nem tudott elfordulni tőle. Talán így kellett történnie. Thrór, Thorin nagyapja is őrült volt. Hány olyan történetet hallott már, ahol egy király józan eszét vesztve nem csak magát, de egész népét vezette pusztulásba? Vajon nem túl nagy-e a felelősség és hatalom egy embernek, nem roppan-e össze egy kiválasztott a mindenség súlya alatt?

És talán nem túl nagy önzés-e tőle, ha még így is maga mellett akarja Thorint tudni?

***

Thorin barátjának nevezte. Barátjának az őrület pillanataiban is, mielőtt még le akarta vetni a mélybe mindenki szeme láttára.

De ami fontosabb, barátnak nevezte ott fent, a jégtáblákon fekve, ahol igazán számított.

Bilbónak nem voltak barátai. Persze, voltak ismerősei és rokonai a Megyében, és volt olyan hobbit, akivel kedvtelve töltötte idejét, de nem volt barátja – nem volt, akiért bármit megtett volna, akiért a világ végére is elment volna, nem volt, akit…

De már nem számít. Már igazán nem számít, hogy mire lett volna képes, mert akkor, aznap, a világ megszűnt forogni egy pillanatra, és amikor újra megindult véget nem érő röppályáján, Bilbó már nem volt a felszínén.

***

Ez a világ is boldogabb hely lenne.

A világ egy kicsit fakóbb, egy kicsit csendesebb lett, mióta visszatért a Megyébe – mint a napfény, ami arca elé tartott ujjain keresztül szűrődik csak át. Az öröm tűz helyett csak lángként égett, a bánat viszont orkánként dübörgött továbbra is szívében.

Minden, ami a világon létezik, kicsiként indul és idővel megnövekszik. Csak a gyász fájdalma indul nagyként és csökken az idő múltával.*

De a halálról és gyászról sok mindent elhallgatnak. Nem mondja el senki, hogy a hirtelen rá törő szomorúság éles pengeként szántja fel a bőrét, de az igazi fájdalom, a gyász csak később köszönt be, akkor viszont a húsáig hatol. Nem mondják el, hogy nincsen fájdalmasabb, mint újra és újra rádöbbenni, hogy már nincsen kinek és nincsen mit mondani.

Hogy nincsen fájóbb csönd annál, amikor halottadtól nem érkezik válasz; hogy sosem fázol annyira, mint amikor rémálomból ébredsz reszketve és első szavaddal, első érintéseddel a másik felé nyúlnál.

Nem mondják el, hogy a gyász árnyékában eltörpül nemcsak az öröm, de a többi fájdalom is.

Bilbó ez idáig nem tudta, hogy mit jelent az előtte és az utána. Nem tudta, hogy az utána olyan kibírhatatlan, hogy minden erejét összeszedve tud csak tovább létezni a számára kietlenné vált világban. És csak most tudja, hogy az előtte nélkül értelmetlen lett volna az élete, viszont nélküle értelmetlenné válik az utána is.

Enyhülést csak kevés dolog ad neki. Az egyik ilyen pillanat, amikor szeretett fái között lehet; ilyenkor újraéli emlékeit, jókat s rosszakat egyaránt, és néha megengedi csalárd elméjének, hogy tévútra vigye – ilyenkor az emlékei torzulnak-alakulnak, számos ponton más irányt vesznek vagy éppen kegyesen elhagynak egy-egy részletet, olykor felnagyítanak egy másikat. Bilbó ezt csak ritkán engedélyezi magának, mert túlságosan fél attól, hogy egy napon nem akar majd visszatérni a valóság börtönébe.

A másik, ami képes zaklatott elméjét lecsillapítani, a gyűrű. Rég elmúlt már a nap, amikor Gandalf a Megye határában óvatosságra intette a varázsgyűrűvel kapcsolatban. Messze cseng már a varázsló figyelmeztető szava, és Bilbó mind gyakrabban nyúl zsebe felé, hogy érezze a fém megnyugtató szilárdságát – olyan számára a gyűrű jelenléte, mint horgony a folyton kavargó gondolatainak örvényében.

Bár a gyűrű csábító, Bilbó igyekszik megállni, hogy felhúzza, mert minél többet viseli, annál tovább van rajta az ékszer – és minél többször veszi le, annál éhesebb és szomjasabb, annál többször lát árnyalakokat lopakodni a szeme sarkából, és annál fájóbban és üresebben kong rég’ halott mellkasa.

***

Jó néhány éve már, hogy egyedül él és csak a kertjében leli meg apró vigaszát, mire Frodó hozzákerül. A szülők csónakbalesete után Bilbó az, aki magához veszi unokaöccsét, mert megnyugvást talál abban, ha Frodó gyászát némiképp enyhítheti. Nem akarja, hogy a fiút is ugyanaz a gúzsba kötő, fojtogató fájdalom bénítsa meg, amit ő már évtizedek óta nem tud levetni magáról.

A nappalok meséléssel, figyelemmel és értő hallgatással telnek – Bilbó igyekszik mindent megadni Frodónak, amire csak szüksége lehet.

De az éjszakák régmúlt szellemeit idézik elő.

Olyankor Bilbó jeges vízzel és perzselő lángnyelvekkel álmodik; néhol vérszomjas trollok üldözik az erdőben, máskor ő válik kővé az első napsugár érintésére. Álmában még hallani véli a kardok csörömpölését Suhatag terein, és akárhányszor füst szagát érzi, emlékeibe villan egy sebekkel tarkított fehér ork arca, aztán a sasmadár rémisztő karmának puha ölelése.

És amikor eluralkodik rajta az a régi rettegés, előveszi a gyűrűt. Gondosan ügyel rá, hogy egyedül legyen; bezárkózik a szobájába, egy ideig csak forgatja megbűvölten az aranykarikát, aztán meghallja azt a senkiéhez sem hasonlítható csábító hangot, és nem küzd tovább.

Belesüpped az árnyékvilágba, és végre boldog, mert ha láthatatlan, neki sem kell látnia senkit. Nem kell úgy tennie, mintha törött héja mögött még lenne valami a némaságon kívül. Abban a másik világban ismét a régi önmaga lehet, és nem kell félnie, mert ez a kibírhatatlan forróság őt nem elemészti, csupán átmelegíti – hosszú-hosszú évek óta jégbe fagyott lelke ilyenkor egy pillanatra szabadon szállhat, mert nem rántja vissza a valóság véres-piszkos ölelése.

És ott, az árnyak között ismét az a régi hang szólítja, ismét az az arc néz rá, nem megrovóan, de csupa gyengédséggel és bizalommal, és Bilbó már nem fél többé – elindulhat a vörös-izzó fény felé.

***

Ég veled, betörő uram.

 

Vége

 

*Terápia c. magyar filmsorozat 2. évad 25. rész (citatium.hu)

Thorin búcsúja: „Ég veled, betörő uram. Menj vissza a könyveidhez. És a karosszékedhez. Ültesd el a fáidat. Nézd, ahogy nőnek. Ha több ember becsülné az otthont az arany helyett… ez a világ is boldogabb hely lenne.”

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~

A bejegyzés trackback címe:

https://lotr-hobbit-kihivas.blog.hu/api/trackback/id/tr9410412748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ziaw 2016.08.23. 23:42:50

Kedves író!

Ne haragudj, hogy elolvastam, és nem írtam azonmód, de most itt vagyok.

1. VILÁG: Mind a Megyét, mind az erebori emlékeket szerintem jól elkaptad. Zsáklak üres-otthonossága is szívet szorongató volt. 5 pont.

2. CSAPAT: Szerintem teljesen megfeleltél a csapat témádnak. Az egész történetet átitatja a belenyugvás a megváltoztathatatlanba. Szomorú, de egyszerű, elemi érzés az, amit remekül tudtál itt hullámoztatni, kezelni. 10 pont.

3. KULCSOK – KÉP KULCS: Szerintem ezt jól beleépítetted. Az ihletadó Thorin búcsú felhasználása pont kapóra jött neked. S ahogy írtad, a későbbiekben Bilbónak ez a makk jelentette azt, amit gyászolt: Thorint. 7 pont.
KULCSOK – TITKOS KULCS: Thorin az őrült király. Igen. Viszont ennek a ténye, vagy a konfliktus, amit ez okozott, nem jelenik meg hangsúlyosan a történetben. Igen, írsz arról, hogy meglepte Bilbót, de én ennél egy kicsit többre vártam. Talán több fájdalomra(?). 1 pont.

4. KARAKTEREK: Egy ilyen szituációban el tudom képzelni, hogy Bilbó így érez, hogy átjárja a fájdalom, hogy a Thorin elvesztését követő űr nehezen gyógyul. Thorin haláltusájának utolsó, ütős mondatai is visszaköszöntek novelládból. 5 pont.

5. CSELEKMÉNY: Tetszett, hogy vissza-visszakanyarodsz a jelenbe, majd ismét a múltba. Nem hagytál bennem kétségeket. 5 pont.

6. STÍLUS ÉS STILISZTIKA: A címed nagyon tetszett, a leírás már előre csavargatta az olvasói szíveket. A történetben nem találtam stilisztikai kakát, jár az 5 pont.

7. VÉLEMÉNY: Bevallom neked, hogy számomra valamiért nehéz olvasmány volt az alkotásod. Nem igazán kötött le, nem tudtál elvarázsolni vele. Talán túl sok volt a leírás, amiért nem hibáztatlak, csak elaludtam a meleg, néma gyászban, amit idepakoltál. 3 pont.

Összesen: 40 pont.

Ziaw 2016.08.24. 00:50:32

Összesen: 41, ne haragudj, este van.

Per12 2016.08.24. 20:16:49

Kedves Író!

Kétszer olvastam el, nem akartam elhamarkodottan pontozni, de ez mit sem változtatott a kialakult végeredményen.

Világ:
Komplex. Részletesek a leírásaid, látszik, hogy mennyi-mennyi mindennek utánanéztél, mielőtt belekezdtél az írásba... vagy talán rendelkeztél ezzel a tudással, ebben az esetben pedig főleg nagy gratulációm. Benne voltam, előttem volt, a nyelvezettel és a leírásokkal együtt az összes helyzet. Egy szó mint száz,
5 pont

Csapat:
Lexikonba illően megfelelt a történet az otthonba való visszatérés és a múlt árnyainak eltörölhetetlen voltában érlelt kulcs szerepébe.
10 pont

Kulcsok:
Kép:
Nem szerepeltetted sokat, de ez így is volt jó, viszont azt külön kiemelném, hogy az elhozatal-elültetés mechanizmusa és a Thorin fája elnevezés nálam nagyon betalált.
7 pont
Titkos:
Ezzel a kulccsal kapcsolatban baromira nagy mázlid volt. Na, most nem tudom, ebből jött-e a páros ötlete, vagy fordítva, de annyira nagyon adja magát, hogy Thorin legyen az egyik szereplő, hogy egészen meglepő lett volna, ha nem így történt volna. Volna, volna... (kéretik jobban megdolgoztatni a kedves Alkotót a következő kihíváson!:))
3 pont

Karakterek:
Bilbó meseszerű Tolkien figura. Nálad élet-szagú Tolkien figura. Az öregedő hobbit, amint az egyedül maradás végtelenített filmjét szemléli, és hibái ellenére is (teljesen a hitelesség alapjánál maradva!) képes szeretni Thorint... Azok az apró beszúrások, játékos, cselekménygördítő aforizmák amiket eme egyszerű alak megpróbáltatásokon túlesett elméjébe ültetsz... A magányban fázó és a magánytól kihűlő, "katonai" vízióktól sújtott alak végre egy többdimenziós karakter! Bilbónak hívják, és Bilbó elviseli ezt a terhet (mint Frodó a Gyűrűt), mert szépen viszed bele az alapvető jellemébe ezeket a karakterfejlődést létrehozó, egészen zsigeri érzelmeket. Csodásan játszol!
5 pont

Cselekmény:
Teljesen átgondolt, ahogy írtam a világnál is, látszik, hogy sokat foglalkoztál vele. A tagolások előtti kis mondatok Nekem nem álltak össze, teljesen szíven ütött, amint a végsoroknál leesett, hogy bizony Thorin halál előtti utolsó kiejtett szavai lettek nekünk elhintve. Engem teljességgel meggyőztél, annyit (icipicit, tényleg) megjegyeznék, hogy talán a harmadik tagolás előttig valóban kicsit vontatott az ember számára a történet. Ez annak köszönhető, hogy a cselekmény teljesen leülepedett és az érzelmek már soknak mutatkoztak - szerencsére a következő részletben visszahoztad számomra az izgalmat.
4 pont

Stílus-stilisztika:
Helyesírási hibád egy szem nem volt. Egy mondat közepére véletlenül bekerült egy pont (az egyik Fullánkos résznél? Talán.). A történeted szépen tagolt. A történet címe már magában elgyönyörködtetett - nem tűnik fontosnak, de egy Cím végtelenül sokat mond el az olvasmányról (és előrevetíti az olvasási élményt). És én kifejezetten szeretem, ha van egy sajátos jellege, sajátos mondanivalója. Ehhez pedig Szabó Lőrinc kitűnő választás volt.
5 pont

Szubjektív:
Nagyon-nagyon-nagyon. Bár, azt hiszem egy szót nem kéne írnom, eléggé nyilvánvaló a lelkesedésemből, hogy oda-vissza vagyok. Köszönöm az élményt!
5 pont

Összesen: 44

Per

Konek0 2016.08.25. 22:16:39

Helló! Igyekszem gyorsan a tárgyra térni.

1. VILÁG: Sikerült szépen ábrázolni a Tolkieni stílust, megadva az írói és drámai komolyságot a sztorinak :D Szinte majdnem elhittem, hogy a Hobbitot olvasom. Még annak ellenére is, hogy ha jól tudom, Thorin eme monológja csak a filmben hangzottak el. De nagyon szépen utána nézegettél a Tolkien mitológiának, teszem azt a Valáknak és a hobbit família becses tagjainak. 5 pont

2. CSAPAT: a csapatod mintatagja lehetsz, hisz tökéletesen beleillet a történeted. Bilbó hazatér a küldetéséből, de mardossa őt a fájdalom. Egyszerűen zseniális! 10 pont

3. KULCSOK: kép: Szerintem a makkocska kézben mindent elmond, és sokat szerepel a történetben, nem is akárhogy. Thorin hagyatéka Bilbónak, az egyetlen dolog, ami némi remény még táplált szegény kis magányos hobbitunk számára. 7 pont
titkos: Ezzel nem hiszem el, mekkora mákod volt, hogy pont az őrült király bekerülhetett a kulcsaid közé. 3 pont

4. KARAKTEREK: Bilbóban tökéletesen visszahoztad a szeretnivaló, érzelgős, aranyos kis hobbitunkat. Sehogy máshogy nem tudnám elképzelni, hogy érezhetett Bilbó ezek után. Az is tetszett, hogy nem csináltál az érzelmeiből homoszexuális vonzalmat és ami nagyon olyat keltett volna bennem, azt csak sejteni vélhettem. 5 pont

5. CSELEKMÉNY: Ez a történet úgy kerek ahogy van. Egyszerűen zseniális, hogy sikerült elosztanod, úgy Thorin mondatait, hogy egy-egy "jelenetnek" megfeleljen. Az is tetszett, ahogy az időben váltogatsz, bár néhol belekeveredtem, de ez már csak azért volt, mert fél szemmel figyelhettem csak ide xd 5 pont

6: STÍLUSISZTIKA: helyesírásban analfabéta vagyok, ettől függetlenül nem találtam hibát benne és a novella tagolása is rendben volt. A cím kicsit hosszú, de nem tudtam nem elolvadni rajta. (bár volt egy kicsi homo szaga xd) 4 pont

7. SZUB. VÉLEMÉNY: Imádtam, zseniális volt. Thorin és Bilbó szála volt az egyik legmeghatóbb dolog a történetben. A küldetés utáni feszült gyász, üresség...
Miután Bilbó visszatért, már nem ugyanaz a hobbit volt, aki régen.
5 pont

ÖSSZ: 44 pont

Köszönöm, hogy olvashattam! Légy jó és szobatiszta!

SlytHay 2016.08.31. 19:03:49

Szervezői megjegyzés: Bejelentkezési gondok miatt én továbbítom stoobie értékelését.

Kedves író!

Világ:
Hoztad, hoztad.
5 pont.

Csapat:
Hát lehet egy ilyen kaland, ilyen élmények, veszteség után nyugalomba süppedni...? Bilbó megtette – de csak fizikailag. Lélekben továbbra is bolyong.
7 pont.

Kulcsok:
-kép kulcs:
Jelen volt, szerepe is volt, szimbolikus is.
7 pont.
-titkos kulcs:
Az őrült király volt Bilbó emlékeinek alfája és omegája; tőle indultak, hozzá jutottak a gondolatai.
3 pont.

Karakterek:
Bilbó bilbós volt, és az emlékein keresztül mindenki más is önmaga volt.
5 pont.

Cselekmény:
Megtudjuk, mivel és hogyan teltek Bilbó napjai (évei, évtizedei) azután, hogy visszatért Zsáklakba, hogy hogyan küzd a gyásszal, hiánnyal, az átélt dolgokkal. Nem találtam benne hibát (nem is kerestem).
5 pont.

Stílus és stilisztika:
Hibátlan ez is. :)
5 pont.

Szubjektív vélemény:
Ha a fenti pontokból nem volna elég nyilvánvaló: lényegre törő, mégis olvasmányos, érzelmes (de nem érzelgős) történetet írtál, olyat, amit még sokáig lehet ízlelgetni, eltűnődni rajta (ha nem is magán a történeten, hanem a benne szereplő, a kiváltott érzéseken).
5 pont.

Üdv
stoobie

Merilwen 2016.09.02. 16:46:35

Kedves Írótársam!

Nem az én ízlésem a slash, de ebben a történetben nem zavart; itt akár egyszerű barátságnak is lehetett értelmezni Thorin és Bilbó kapcsolatát.

Bilbó kicsit OOC volt, nem tudtam elképzelni, hogy egy hobbit képes legyen ennyire magába fordulni, bármi szörnyűségek is érték. Viszont a drámát olyan szépen érzékeltetted, hogy egy idő után ezen már nem akadtam fenn; teljesen belemerültem a történetbe.

A novella felépítése is nagyon tetszett, ahogy Thorin búcsúszavainak minden (fél)mondatához kapcsoltál valami odaillőt Bilbó cselekedeteiből. A makkszem kiásása pedig keserű félmosolyt csalt az arcomra.

Szóval: kellően komor hangulatú, tökéletesen felépített történet lett. Köszönöm, hogy olvashattam (és bocsánat, hogy ilyen rövid lett a kritikám)!

Üdv:
Merilwen

Merilwen 2016.09.02. 21:17:14

Ja, elfelejtettem kiemelni a kedvenc mondatomat: "De az arany és drágakő még nem fűti fel a házakat, és nem arat termést a kopár, meddő földből." Nagyon megérintett; erre még sohasem gondoltam, pedig mennyire igaz!…

Metálcsibi 2016.09.04. 16:13:03

Szia!

Egy kicsit féltem ettől a történettől. Részben a slash miatt, részben átnézve, hogy híján van a párbeszédeknek. Sok érzelmet át tudtál adni, viszont ez most nálam nem talált be. Szép lett, szinte művészi, de nálam egy olvasásos novella. Ötletes a szerkezete a történetnek. Köszi, hogy megírtad.