Gyűrűk Ura/Hobbit Fanfiction Írói Kihívás

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

VIII. történet – ALAGOS

2016. augusztus 24. - SlytHay

VIII. TÖRTÉNET

maxresdefault.jpg

Cím: Csak egy halott madár
Csapat: Alagos – Úton
Kulcsok:

  • Kép: XIII.
  • Titkos: hadifogság

Jelentősebb szereplők: Dís
Páros: Dwalin/Dís (csak célozgatás szintjén)
Műfaj: angst, sötét
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: gyilkosság
Jogok: Minden jog J.R.R. Tolkient illeti, anyagi hasznom nem származik a történetből.
Tartalom: Nem számít, mennyi ideig készítünk egy szobrot, mennyi erőt ölünk bele az elkészítésébe, mennyire szeretjük, vagy mennyire vagyunk büszkék rá: a sorsa az, hogy összetörjön. Mindenki próbálja rávenni Díst, hogy nyugodjon bele a megváltoztathatatlanba, a múlékonyságba, de köszöni szépen, a beletörődés neki nem szokása.
Megjegyzés: Boldog befejezés? Az mi? Valami betegség?
Ihletforrás: Ismerős Arcok – Zuhanó madár

Csak egy halott madár

 

Tenyeréből a vér a kőmadár darabjaira csorog, megnyúlik a csorba széleken, és a padlóra cseppen. A szilánkok ragyognak. Dís próbálja összekaparni, ami a szobrából megmaradt, de alig lát kibuggyanni készülő könnyeitől.

Nem sírhat, amíg a bátyjai látják. Nem szabad.

– Megragasztjuk – guggol mellé Frerin. – Nincsen semmi baj.

– Miért hitegeted? – Thorin hangja karcos, szigorú. – Állj fel, Dís!

Lehajtja a fejét. A darabkákat belé nevelt gondossággal kupacba pakolja, mielőtt feltápászkodna.

– Ez csak egy szobor. – Thorin az érdes, viaszillatú kezével visszaigazgat a fonatába egy lázadozó hajtincset. – A szobroknak az a sorsuk, hogy összetörjenek.

– De… – Nem bírja végigmondani.

– Senki sem kerülheti el a sorsát. – Thorin felvesz egy kődarabot, és Dís tenyerébe helyezi. – Senki. Se a szobor, se te, se én.

Apró ujjaival görcsösen markolja a hideg szilánkot. A csönd beleragad a gyertyák lángjába, vergődve nyúlik Dís szobájának egyik kőfaláról a másikra. Földre szegezett pillantással nyeli a könnyeit. Már azt hiszi, így maradnak örökké, és senki sem fog megszólalni soha többé, mikor Frerin elneveti magát:

– Engem kihagytál a felsorolásból, testvér.

 

~*~

 

Rekedtek a varjak.

Szalad, szoknyája lobogva csap a magasba, kardja hegye karistot húz a csúszós hóba. A levegőben vasszag, vérszag, húgyszag. Émelyeg a bűztől. Szédülve kaptat fel a dombra, aminek a tetején ott van Frerin, már látja: örvénylik a köpenye, és csak egy villanás a kardja.

Egy ork zuhan elé – guvadt szem és hasadt száj –, átugorja. Fülében dobol a vér, alig hallja tőle a fegyvercsörgést és a halálsikolyokat. A csípős hideg az arcába mar. Vacogva rohan felfelé, de ahogy erősödik a szúró fájdalom a bordája alatt a fáradtságtól, úgy lassulnak léptei.

Frerin ide-oda fordul, és igen, mosolyog. Mi baj történhetne? Nem érti, miért szorul el a torka.

Csak egy szusszanás, ennyit megengedhet magának. A térdére támaszkodva zihál, kardját a hóba ereszti. Lehunyja a szemét. A testvérei legyőzhetetlenek. A sorsuk, hogy uralják a Hegyet, nem az, hogy csatában haljanak meg.

Felkapja a fejét, mikor az arcába vág egy jeges fuvallat.

Látja, ahogy egy ork perdül Frerin mögé. Kiáltani akar, de a levegő a mellkasában reked, hangját elragadja ajkáról a szél.

Lecsap a pöröly, reccsen a csont, fröccsen a vér.

Bénultan nézi, ahogy Frerin térdre esik, majd a hóra dől, és nem moccan többé.

Biztos csak úgy tesz, mint aki alszik.

A zsibbasztó rémület a lábára nehezedik, de kóvályogva megindul előre.

Gyerünk, Frerin, aludj még! Azt senki sem bántja, aki pihenni akar kicsit.

Megbotlik, és nem bírja magát megtartani, így előrezuhan, homloka a jégen koppan. Egy pillanatra ráborul a sötétség, az a fajta, ami akkor falja fel a világot, mikor elfújnak minden gyertyát, de aztán újra pislákolni kezd a szeme előtt a vakítóan fehér táj. Zavartan néz a jégen tükröződő arcra, pillantása saját sötét szemébe merül.

A zúzmarás orcájú Dísnek mozogni kezd az ajka a jégtükörben.

– A sorsa meg van írva – suttogja –, a csillagokba van vésve, a vonalakba a tenyerén.

– Hazugság – nyögi, szava páraként csapódik a jégre. Összeszorul a mellkasa.

– Azt hiszed, a világ alakulását is úgy faraghatod, mint a szobraidat?

 

A tehetetlen rémület belenyilall szívébe a könyörtelen mosolytól, ami dérfehér önmaga arcán hasad. Ököllel vág a tó befagyott tükrére, de a mása csak hidegen kuncog. Tovább üti, el kell törnie, mert ha megszűnik létezni, szavai is semmissé lesznek.

Egy dárda fúródik az árnyékába, a felcsapódó hó libabőrös nyakára hullik. Remeg a jég a felé rohanó ork döndülő léptei alatt. Dís felpattan, és miközben fordul, már lendíti a kardját. A penge húst ér, szakadó-reccsenő hangok jelzik, ahogy átvágja az inakat, a csontokat. Vér spriccel az arcára, forró és ragacsos. Az ork szeme fennakad.

Ropog a jég Dís alatt, ahogy szalad, szikrázó porhavat rúgva föl a csizmájával.

Frerin az oldalára fordulva fekszik, körülötte olvadt árkokban ül meg a vörösen ragyogó hó. Sértetlennek tűnik.

Csak a vér ne volna ott.

 

A bátyja mellé guggol, reszkető kézzel fordítja maga felé. Feszülten várja, hogy Frerin felszisszenjen, rámosolyogjon, vagy azt mondja, minden rendben lesz. A köpenyébe kapaszkodva szólongatja, de nem kap választ.

A hóba huppan. A hideg a bőre alá férkőzik, a húsát rágja, a csontjáig hatol. Frerin is biztos fázik. Letépi magáról a palástját, és kínos gondossággal betakargatja őt vele.

Nem akarja, hogy dideregjen álmában.

 

~*~

 

Dís összeszorított szájjal új szikladarabot ragad meg. A vésőre markol. Kőforgács kopog a padlón, a felszálló por ködként kavarog körülötte, a bőrére ragad, az ajkára, érzi a szikla ízét a szájpadlására tapadva.

Háborút vív az idővel. A múlékonyság ellen küzd. Tudja, csak az tarthatja életben az emlékét, amit ő teremt, különben örökre a feledés hadifoglyává válik, és nem lesz, aki megmentse.

Leszaggatja a felesleges darabokat a hűvös, sírszürke szikladarabról. Nem maradhat a madáron semmi, ami visszahúzza a földre, ezért óvatosan kettétöri a mellkasánál, és kiszedi belőle, ami nem kell: a súlyos kőbelsőt, szívet, lelket.

 

~*~

 

Van, hogy Thorin bejön hozzá, áll a széke mellett, és csak nézi, hogyan alakul a szobor Dís keze alatt.

Thorin ugyanezzel az elgondolkodó pillantással méregeti, mikor évekkel később hatalmas kezébe nyom egy csöppnyi csomagot, ami határozottan szipog.

– Őt itt Fili – húzza ki magát Dís.

– Gratulálok hozzá – mormolja Thorin, de azért óvatosan átveszi a csecsemőt, és biztos karjába zárja.

Dís figyeli a pici fiát, hogyan néz fel a nagybátyjára. Elszorul a szíve, mikor ugyanazt a tiszteletteljes csillogást látja benne, ami egykor Frerinében ragyogott.

– Elfogadható törpöt tudsz majd faragni belőle – mondja Thorin komoly hangon, de a szája sarkában büszke mosoly bujkál, ahogy a húgára pillant.

 

Mikor felmutatja neki az örömében sivalkodó Kilit, már közel sem ilyen bizakodó.

– Egész életében ordítani fog? – Dís nem bírja nem észrevenni, hogy Thorin bal szemhéja már most rángatódzik az idegességtől.

– Ő itt Kili. Kili, köszönj szépen Thorin bácsinak!

Kili pirospozsgás arccal visítani kezd.

– Ezt meg hol szedted össze? Az utcán találtad?

– A fiamról beszélsz – mondja Dís higgadtan –, válogasd meg a szavaidat.

– Ki az apja?

– Számít valamit? A saját utamat járom.

– Igen, de ez az út üvöltő, futkározó kis… kis… gyermekekkel van kikövezve. Meg kell állapodnod.

– Nem adom a szabadságomat holmi férfinak – fordul el Dís. A bátyja összefonja maga előtt a karját, és hátrál egy lépést.

– Nem nőhetnek fel apa nélkül. Példaképre van szükségük, valakire, akire felnézhetnek, aki mindig ott van mellettük, akihez bizalommal fordulhatnak, aki korlátokat állít nekik, és igazságosan neveli őket.

– Mondja ezt Thráin fia. – Dís halkan kacag, kíntól feszes a mosolya. Látja, ahogy Thorin arca megvonaglik a bánattól. Ezt nem lett volna szabad mondania, legszívesebben visszaszívná, de már nincs mit tenni.

– Jó apánk volt – mondja Thorin alig hallhatóan –, még ha te dacból megveted is.

– Levegőnek nézett minket! – csattan fel. A gőgicsélő Kili elhallgat, és csészealjnyi szemeket mereszt rá. Thorin a homlokát vakarja.

– Nem takarózhatsz ezzel. A gyerekeidnek apa kell.

– Nem. Biztonság kell.

Dís nem tétlen. Építeni kezdi a békét, a nyugalmat, a sérthetetlen otthont, meleg fészket teremt a fiainak, és közben napról napra, estéről estére faragja a madarát. Fili és Kili nőnek, szárnyaikat próbálgatva cseperednek az ő óvó keze és Thorin figyelő tekintete alatt.

Örökre így maradhatnának, de Thorin… őt hajtja valami. Éjszakánként sokszor látja, mikor feje fölé emelt gyertyával elsuhan nyitva hagyott ajtaja előtt, hogy Thorin odabent a szobában pergamenek fölé hajolva dünnyög. Egyszer nem bírja tovább, mögé lopódzik, és a vállába kapaszkodva les az előtte heverő papírokra. Térképek, levéltöredékek kupaca sárgállik, és ott meredezik egy pernyés szélű rajz is Erebor termeiről.

– Te mit mentettél volna ki egy égő birodalomból? – kérdezi Thorin. Dís oldalra dönti a fejét.

– A lángokat.

 

Azon az estén Smauggal álmodik, ragyogó, vörös pusztulattal, és álmában kormos, keserű szaga van a hajnalnak.

 

Thorin a belé nevelt sorsának foglya. Rabul ejtette a Hegy iránti vágy, az emlékeiben élő korona, és Dís tudja, csak egyvalaki szabadíthatja fel őt: Thorin maga. Sajog a szíve, valahányszor látja azoknak a gondolatoknak a csillagképét a szemében, amiket csak este, a mindennapi teendők letudása után enged meg magának.

Bár rossz neki nézni Thorin szenvedését, hiszi, hogy idővel mindketten megbékélnek a tehetetlenséggel. Akkor veszti el minden bizonyosságát, mikor Thorin kitárja otthonuk ajtaját, zsebében a Hegyhez vezető térképpel. Dís tudja, bátyja az ismeretlenbe tart (egyetlen fiaival együtt), és ő tehet bármit, a sors megkerülhetetlen. Nem akarja ezt elhinni. Őrzővarázslatokkal megszórt gyűrűt húz Fili ujjára, amulettet zár Kili tenyerébe. Thorinnak odaajándékozza azt a szilánkot, amit egykor ő nyomott a kezébe azon a réges-régi napon, még Ereborban.

– Ha egyetlen haja szála is meggörbül a kicsikéimnek, elevenen megnyúzlak, Tölgypajzsos Thorin – teszi csípőre a kezét, mikor a fiai már izgatottan nevetgélve ülnek a pónijaikon, de a bátyja még az ajtóban áll. Thorin megfordul, és a szemébe néz.

– Nem felelhetek a sorsukért – mondja halkan. Mintha szomorú lenne a pillantása, gondolja Dís, ám nem töpreng sokáig.

– De a testi épségükért igen – vág hozzá a mellkasához három bélelt köpönyeget.

Egyre kopik az indulata, mellyel eddig szavait lökte, hogy leplezze a rettegését. Ha nem tudta megvédeni Frerint, hogyan védhetné meg Thorint és a fiait ilyen távolról?

A testvére visszatűzi a fonatába azt a makacsul engedetlen hajtincset, ami külön életet él a születése óta.

– Vigyázz magadra – dünnyögi Thorin, mielőtt kisétálna az életéből. Dís biztos benne, hogy vissza fog térni.

 

~*~

 

A kőmadár tágra zárt szemmel mered rá.

Pupillát váj a sziklából született hollónak, hogy tudjon nézni, hogy lássa helyette, amit ő nem lát: amit nem akar észrevenni.

 

~*~

 

A Hegy újra a miénk”, érkezik a levél Thorintól, és ő útra kél. Nappalokon és éjszakákon gázol át, követve a hollót, ami az üzenetet hozta. Alig-alig alszik, mert egyedül védtelen utazó, és nem meri lehunyni a szemét, hagyva, hogy az álom hullámai maguk alá temessék. Az estéit a kőmadara tökéletesítésével üti el, kecses tollakat farag szárnyába, hogy könnyedén repülhessen, és szabadabb legyen, mint ő valaha volt.

Mindjárt kész. Nem bírja elhinni. Ha nem lesz többé a madara, amin munkálkodhat, akkor mihez kezd majd?

 

„A Hegy újra a miénk”. Reszkető, megnyúlt rúnák, elkent tintapacák. Thorin neve odalent csak egy kanyarintás a tollal, ragacsos árnyék a foltos pergamenen. Dís izzadt kezében gyűrögeti, majd kisimítja újra és újra, falja a szavakat, a mondatokat. A sorok között titkokat keres. Mintha látná: ott lapul a rejtett üzenet, akár a kincs egy olyan ládában, amibe csak a kulcslyukon keresztül leshet be.

A rossz érzés terebélyesedik a mellkasában, ellopja előle a levegőt. Az jár a fejében, mi van, ha tévedtem? Ha a sorsot mégsem irányíthatom? Elhessegeti a gondolatot. Badarság. A fiait erősnek és becsületesnek nevelte… mi baj történhetne?

Amint a kődarab minden újabb csapás után, úgy változik a táj arca is hétről hétre. Vérvörös levelű fák alatt vág át, égbe törő, fehér törzsek között, pusztákon vágtat keresztül a széllel, alagutakba merészkedik, és csipkés szélű meredélyekre kaptat fel.

Amit a legjobban furcsáll, az az, hogy senki nem köt belé. Máskor már rég megpróbálták volna kirabolni (vagy rosszabb), de most úgy kerülik, mint kóbor kutyák a sebesült farkast, ami még legyengülve, magányosan is félelmet kelt visszafojtott acsargásával.

Egy fakó alkonyon tűnik elő a ködből, ami Tóvárosból megmaradt. Üszkös sebként tátong a felperzselt házak tömkelege a sima víztükrön. Dís kimeredt szemmel lovagol el mellette, szinte látja maga előtt a falánk lángokat, szinte hallja a borzongató sikolyokat, szinte érzi az égett hús orrfacsaró bűzét, szinte perzseli az arcát a forróság. Elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a kantárba, és a pónija oldalába vág, hogy gyorsabban haladjanak.

Suhatag. Kihalt, néma, üres. Lehajtott fejjel üget el gyerekkora kifakult színtere mellett. A szeme sarkából látja csak a múltja gomolygó délibábjait: ott van annak a göcsörtös almafának a megfeketedett csonkja, amire Frerinnel olyan fürgén kapaszkodtak fel, mint holmi tündegyerekek. Balra a szökőkút, amibe egyszer beleesett, mikor a beledobált szerencsehozó érméket próbálta kihalászni úgy, hogy közben ne vizezze össze az új ruháját. Itt a fogadó (már csak vakon meredő ablakok és görbe, kormos lécek, amik kuszán mosolyognak az égre), ahonnét Thorin annyiszor hazavitte, meg a macskaköves utcarész, ahol Dwalin elkapta a könyökét és megtartotta, mikor kótyagos fejjel megbotlott… amarra pedig a borostyánnal befutott kőfal, ami már akkor romos volt, mikor azon ücsörögve valaki először megfogta a kezét.

Dís remegő ujjára szegezi a tekintetét. Nem szabad erre gondolnia.

Kikerül Suhatag fullasztó, átható bűzéből. A súlyos felhőkkel takart ég ránehezedik, de a kórók és a fűszálak alázatosan hajlongnak körülötte. Közte és a Hegy között már csak egy kiszáradt mező húzódik, ami ígéreteket susog neki viszontlátásról és örömről.

A kapunál őrtüzek lobognak, gunyoros szikrákat köpnek a csillagokra.

Dís nagy levegőt vesz.

(Mi ez a különös szag?)

Nem állhat meg.

Szuroksötét veszi körül, közel s távol csak az üstökben lobogó tűz, ami bármi fényt ad. Olyanok, mint két vörös szem a kapu hatalmasra tátott szája fölött.

Egy holló rebben a póni nyakára, félredöntött fejjel szemléli Díst. Ő a selymes, fekete tollakat és az élénken csillogó pillantást figyeli. A saját kőmadara sosem lesz ilyen gyönyörű. Hirtelen fellobbanó, irigy dühvel suhint a madár felé, ami sértetten károgva löki el magát tőle, felfeküdve a felerősödő, viharos szélre.

Megérti. A szabad madarak nem tartoznak senkinek sem elnéző türelemmel vagy megbocsátással.

Türelmetlenül hajtja előre a pónit. Csak az őrtüzeket figyeli, úgy halad feléjük, mint éjjeli lepke a gyertyaláng felé, megbabonázva, félelem nélkül. Mindjárt láthatja a fiait. Annyira meg akarja ölelni őket! Thorint olyan rég látta már, milyen jó is lesz végre csókot adni az arcára, még ha tiltakozik is.

A gondolatra elmosolyodik.

 

Megbotlik a póni. Dís egyensúlyát vesztve ingadozik a nyeregben, majd visszahuppan. Riadtan dobogó szívvel néz körbe. A földön hullák sötétlenek, halotti lepelként fedi őket a vékony hóréteg. Szédülve néz körbe, és most már érti a szagot – holttestek csípős, rothadó bűze. A vér dermedt tócsákban áll körülötte, elszórtan, mint öreg arcon a májfoltok.

Dís az elmúlt években ezt az egyet megtanulta, ha mást nem is: semmi jót nem jelentenek a holtak.

Borsódzik a háta, de a hidegre fogja. Összébb húzza magán a szőrmét, és előredől a nyeregben, hátha úgy még gyorsabban haladhat. Dobog a föld a paták alatt, zihál a pónija, párafelhők gomolyognak az orrlyukából. Da-damm, da-damm, a léptek idegtépően egyhangú zaja.

Csak a szeme sarkából látja a sötét villanást, mielőtt az arca elé rebbenő holló tollvihara eltakarna előle mindent. Dís szíve a torkába ugrik, mikor a madár, ami megmentette, az ölébe zuhan: egy nyílvessző mered ki a mellkasából.

Oldalra kapja a fejét. Hasadt hasú ork kushad egy hullakupac mellett. Puffadt, fényes belei a hóra omlanak, már a halálán van, de készül ismét ajzani íját. Dís rálapul a pónija hátára, és vágtára fogja. Újabb nyíl suhan el a feje fölött. Az ork dühödt, rekedt ordítása a dobhártyáját szaggatja. Gyorsabban, gyorsabban! A póni fújtatva rohan, elernyedő-megfeszülő izmai Dís bőrét dörzsölik. A rikoltozás halkul, ahogy maga mögött hagyja a kósza támadót.

 

A madár sír. Magához szorítja. Ha időben a Hegyhez érnek, még meg tudja menteni. Nem lehet ez a sorsa!

Felcsap a jeges szikra a dobbanó paták alatt.

Da-damm, da-damm.

A levegőben régi csata bűze ül meg, rothadó testek és öreg vér egymásba gabalyodó szaga. Öklendezve tartja az öklét a szája elé.

Megremeg a holló szárnya. Érzi gyenge szívverését, ahogy az ő vérével egy ritmusra lüktet.

Nem érti, mi lelte, hiszen ez… ez csak egy haldokló madár. Mégis úgy érzi, muszáj megmentenie. Thorin tudni fogja, kihez vigyék, hogy meggyógyítsa. Thorin, igen, rá mindig számíthat, ő tudni fogja a helyes választ.

Hívogatóan lobognak az őrtüzek. Dís átvágtat alattuk, be a nyitott kapun át a csarnokba. Az ajkát szívogatva néz körbe, nem érti, mi idebent ez a sok ember. Ismeretlen törpök állnak körben, és lehajtott fejjel, fojtott hangon beszélgetnek. Dís leszáll, a kantárt egy kölyök kezébe nyomja, és megnyalja kiszáradt ajkát. Miért nem lát ismerős arcokat?

Egy törp a többiek fölé magasodik, tar fején a gyertyák fénye gyöngyözik. Dwalin! Csöndes, szomorú népe utat nyit neki a férfihoz, ahogy átvág a tömegen. Ide-oda kapkodja a fejét a bánattól gyűrött arcok között. Mi történhetett?

Megérinti Dwalin vállát. A férfi nem a tőle megszokott vehemenséggel fordul felé, hanem úgy, mint aki egy feneketlen tóban úszik: lassan, tétován, mintha attól félne, hogy rögvest a mélybe rántja valami. Mikor találkozik a pillantásuk, kisimul hegekkel karcolt arca, de egy pislogással később visszaköltözik rá az a feszült ború, amit Dís nem tud hová tenni.

– Hol van Thorin? És a fiaim? Dwalin, hol vannak a kicsi fiaim?

Dwalin hallgat, és tétován a keze felé nyúl. Dís kétségbeesetten kapaszkodik a hollóba, nem akarja elengedni.

– Hol van a családom? – kérdezi halkan, és szándékosan nem néz a várakozó, nyitott tenyérre, mert fél a választól, amit a vigasztaló érintés jelentene. Ő magyarázatot akar, de Dwalin csak rázza a fejét. Harag kúszik fel Dís gerincén. – Mondj már valamit!

Dwalin karon fogja, és tőle szokatlan gyengédséggel húzza maga után. Kanyargós folyosókon vágnak át, egyre mélyebbre és mélyebbre haladnak a Hegy gyökerei felé, le, oda, ahol csak a sírok vannak.

Nem érti, miért mennek arrafelé. Egyre erősebben öleli magához a hollót, a nyílvessző mocskos tolla a nyakát súrolja.

A férfi durva, meleg keze megnyugtatja, ahogy a karjára kulcsolódik. Különös biztonságérzet fogja el. Dwalin vigyáz rá. Ő nem hagyja, hogy rossz dolog történjen vele, ahogy biztos azt sem hagyta, hogy a fiait bántsák.

Dwalin megtorpan a sírkamra előtt. A kőajtót bámulva Dísben felsejlik a gyerekkora, mikor az apja körbevezette a teremben, nézd, Dís, ezek a nagy királyok szobrai, egyszer én is és a bátyáid is köztük leszünk. De Frerint elégették, mint a többieket, akik az azanulbizari csatában lelték végzetüket, Thráin teste pedig sosem került elő. A Királyi Sírkamra már csak Thorint zárhatná a falai közé, mert Dís nő, őt itt nincs hová temetni.

Dwalin óvatosan nyomja be a súlyos ajtót. Odabent finom lánggal lobognak a fáklyák, alig adva fényt. Dís hunyorít, várja, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Törpök állnak körbe három sziklatömböt, meg van ott még valaki nagyon kicsi is, minden bizonnyal egy hobbit. Dís közelebb óvakodik, de egyenes háttal, felszegett állal, hogy ne lássák rajta, mennyire fél.

Csönd van, fojtott, nyomasztó, visszatartott lélegzetű csönd – ez tűnik fel neki legelőször.

 

Három alak fekszik a három sziklán.

A középen fekvőnek egészen hasonlít az arca Thorinéra, de nem, az nem lehet. Dís nem bírja visszatartani a hitetlen nevetést. Thorinnak sosem voltak ilyen békések a vonásai, még akkor sem, ha aludt, mégis döbbenetes a hasonlóság a fekvő alak és az emlékeiben élő Thorin között.

Két fiú is van még ott lehunyt szemmel, kisimult arccal. A megszólalásig hasonlítanak az ő fiaira. Micsoda otromba tréfa! Nem is bírja ezt tovább tűrni, fontosabb dolga van ilyen szemfényvesztő butaságoknál. Az ő fiai nem feküdhetnek itt így kiterítve, ők jól kell, hogy legyenek.

A madár szárnya utolsót rebben.

– Gyógyítsd meg te – nyújtja a véres tenyerén fekvő madarat Dwalin felé. A férfi elnyílt szájjal nézi. Mit nem ért?

– Dís…

– Parancsolom! – csattan a hangja. A teremben lévők felé kapják a fejüket, aztán a csizmájuk orrára szegezik a pillantásukat. Hát senki sem segít?

Dwalin körbenéz, mielőtt a kezébe venné a madarat.

– Élnie kell – suttogja Dís rekedten. – Gyógyítsd meg. Kérlek.

Könnyek gyűlnek a szemébe, mikor látja, Dwalin milyen tehetetlenül rágja a szája szélét, de nem sír. Thrór unokájának nem szabad sírnia.

– Meghalt. – Dwalin visszaadja neki a madarat, és ő értetlenül szorítja magához, állát a madár fejére támasztva. – Nem jön vissza többé. Egyikőjük sem jön vissza.

– Meg kell próbálnunk alakítani a sorsot – suttogja Dís makacsul, és elfordul.

 

~*~

 

Az ősei sorsa az volt, hogy meghaljanak. A testvérei sorsa az volt, hogy meghaljanak. A gyermekei sorsa az volt, hogy meghaljanak. Az övé, hogy éljen.

Ha már mások végzetét nem tudta megváltoztatni, megváltoztatja a sajátját.

Bőre alá bekúszott a fagy, lábát véresre törte a csizma, mégis megállíthatatlanul haladt, lépésre lépés, csak még egy, még egy, és még egy, most pedig itt van. Egy sziklapárkány szélén áll a Hegy legtetején, tenyerében a kőmadara. Ez már nem csak valami, ami az emlékét fogja hordozni az utókornak, hanem ő maga.

Palástját cibálja a szél, ami átsüvít a réseken, mielőtt alábukna a tátongó semmibe. A felhők a bokája körül fodrozódnak.

Öleli az elkészült, tökéletes kőmadarat, magában motyogva ringatja.

Lebámul a szakadékba.

A madarak csak úgy tanulhatnak meg repülni, ha elég mélyre zuhannak.

 

Vége

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~

A bejegyzés trackback címe:

https://lotr-hobbit-kihivas.blog.hu/api/trackback/id/tr8511610882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ziaw 2016.08.25. 08:44:45

Szia!

Ó, ha. Megdöbbentem. Döbb-döbb.
Visszavonom egyik előző tippemet, mert ez te vagy, nokedliillatú, lelkem piroskája helyett ami vagy. :D

1. VILÁG: Az elém festett világ nem tolkienszerű. Inkább egy olyan hely, aminek kinézetét az érzelmek teszik hol széppé, hol pedig... Egy sokkal érzelemdúsabb, sokkal meseszerűtlenebb, sokkal zordabb világ az, ami itt szerepel, mint amit a könyvben/filmben tapasztalhattunk. Az én érzéseim ellenére viszont ez Középfölde volt, annak minden szépségével és bújával.
Sokat gondolkodtam, hogy végül mi legyen a ponttal. 4 pont.

2. CSAPAT: Abszolút úton. Dís egész élete erről szólt, hogy csinálja csak, amit kell neki. Nem volt szabad, mint a madár, hanem feladata volt, útja, amelyen végig kellett haladnia. 10 pont.

3. KULCSOK – KÉP KULCS:
Az azalnurbizari csata volt Dís első igazi, szemtől szembeni találkozása a halállal. És hiszem, hogy ez az esemény bárkit megrendített volna. Ha ennek nincs karakterformáló hatása, akkor nincs semminek. Szegény lány innentől sulykolta magába a hazugságot, amit a végsőkig elhitt. Jaj. 7 pont.

KULCSOK – TITKOS KULCS: Nem kaptál könnyű kulcsot. Amikor elolvastam a fejlécet, erőst tanakodtam rajta, hogy hogyan fogod alkalmazni. A történet hangulatából érződött, hogy csak elvontan kerülhet itt bele. Belekerült. Egyszer. Bár maga a mondat, amelyben felbukkant, nagyon keményen szíven ütött, de ennél több szerepet nem éreztem, bármennyire is agyaltam rajta. 1 pont.

4. KARAKTEREK: Az a helyzet, hogy a legtöbb törp esetében az őket „használó” írónak elég könnyű dolga van, hiszen a Mester nemigazán foglalkozik velük túl mélyrehatóan.
Dís küzdött. Egész életen át, és a küzdelemért cserébe csak még több fájdalmat kapott. Megkeseredett, megkeserítette minden körülmény, minden sorscsapás, ami keresztezte az útját. Meg tudom érteni, hogy a vidám törpleányból hogy lett az, aki.
Thorin karakterét szerintem nagyon jól elkaptad. Szerettem, ahogy józansága és szigora végig ott volt a történetben. Igazi nagy tesóként viselkedett.
Frerin a másik véglet. Együtt reménykedtem Díssel, hogy ott, a hóban mindjárt megfordul, és rámosolyog, azt suttogja, semmi baj. Ez annyira frerines lett volna. :)
És Dwalin. Jaj, de szerettem a szívet szaggató nyamnyam. *bocsi, hajnali fél 3 volt *
5 pont.

5. CSELEKMÉNY: Nem volt semmi kivetnivalóm. 5 pont.

6. STÍLUS ÉS STILISZTIKA: Szinte vibrál a kegyetlen sorsú szellő árnya, ami senkit sem kímel. És a szavaid tükrözik e hatást. A címed már akkor torkon ragadott, amikor rápillantottam. A leírásod hátborzongató és szép is egyben. 5 pont.

7. VÉLEMÉNY: Eddig ez volt az első történet, ami könnyeket csalt a szemembe és összeszorult tőle a torkom. Szóval gratula. Azt nem ígérném meg, hogy fogom még olvasni, max. ha sírni lesz kedvem, mindenesetre azt elmondhatom, hogy nagyon hatásos, színes és mély novella lett. Köszönöm, hogy megírtad. 5 pont.

Összesen: 42 pont.

Per12 2016.08.26. 14:12:59

Kedves Író!

Nézzük azokat a pontokat!

Világ:
Nem tolkienes, mert hiányzik belőle a porcukorként elhintett derű, ami mindig előtör egy-egy szereplő által, de áthatja a tolkieni Remény, ami olyan, mint a láng, amit Dís a sárkány elől akar megszerezni. (Nekem a remény egyenlő volt a lánggal, javíts ki, ha tévedek). Utalások, megtestesítések (lsd: Kulcsok), jellegzetes - úgy vélem - íróra jellemző leírások, amik számomra hitelesen keverednek a fandomból áthozott alapinformációkkal.
5 pont

Csapat:
Újfajta megközelítést választottál. Dís alakja akaratlanul válik az olvasó kedvencévé, és sodródik ő maga is bevallatlanul az őrület határára, míg a főszereplővel együtt reménykedve nem akarja és soha nem is szeretné felfogni a halottak látványát. Erős akaratú szereplő a tiéd, feladata kell legyen, hogy túl tudja élni. Mindent. És mindannyian tudjuk, hogy nem fogja. Sodródik.
10 pont

Kulcsok:
Kép:
Megvolt, fontos csúcspont a történetben, de rám nem gyakorolt annyira intenzív hatást a csata leírása (inkább egy képkockánként megjelenő érzelem-füzérre hasonlítanám), mint a fent lévő kép. Ott harc van, erő, dulakodás, halotti nyöszörgés - nálad Dís magával való szembekerülése.
6 pont

Titkos:
Egyetlen egyszer írod le, mi a szerepe, és utána az egész történetet végigkíséri. Az idő ellene, a kőmadár, Dís, hadifogoly. Mind egy. Mondhatni a kőmadár asszociációja az idő rabságába került Dísnek a képe. Örök vándorlás, örök szenvedés. És EZ a pont az, ami zseniális töltetet ad a történetednek, kedves Író. Nem tudom, hogy Te magad tudatosan lépted-e meg ezeket a mélyenszántó lépcsőket, de majd ha időd és a lehetőség engedi, válaszolj nekem, légyszi. (Van egy Vízköpő című könyv, ahol hasonló csomagolásba burkolják a személyiség mélyen gyökerező problémáit.) Remélem nem tévedtem a gondolatmenettel.
3 pont

Karakterek:
Dís annyira komplex és annyira sokat tudnék róla beszélni, hogy inkább befogom a számat, és megdicsérlek, hogy sikerült létrehozni a karaktert. Úgy gondolom, értem a cselekedeteit és az indítékait. Frerin drága volt, de számomra semleges, Thorint meg jobban utáltam, mint kellett volna szerintem - ne kérdezd hogy miért. Jó, igazából tudom. Tesó, nem tesó, akkor is képen teremtettem volna, ha a fájdalmamat ennyire lekicsinyli (történet eleje).
4 pont

Cselekmény:
Nagyon nehéz dolgot vittél véghez, nagyon jól.
5 pont

Stílus és Stilisztika:
A címnél felvontam a szemöldököm, mondom, ez nagyon lekicsinylő. Aztán a történet végére érve újra elolvastam, és keserűen elmosolyodtam.
(Esetedben a boldog befejezés írása lehet, hogy tényleg betegség lenne, és nem is bírna ennyire kifejező hatással. :) ) Helyesírás rendben, mondatalkotások gyönyörkeltőek.
5

Szubjekt:
Eggészen biztosan vissza fogok térni még hozzá. Engem megnyertél vele.
Gratulálok!
5 pont

Összesen: 43 pont

SlytHay 2016.08.31. 19:08:20

Szervezői megjegyzés: Bejelentkezési gondok miatt én továbbítom stoobie értékelését.

Kedves író!

Basszus. A kihívás első és egyetlen története, ami megríkatott.

Világ:
Feleannyira sem cifráztad, mint Tolkien, de a jól megválogatott szavaknak köszönhetően sikerült elérned, hogy lássam magam előtt az arcokat, gesztusokat, a helyszínt.
5 pont.

Csapat:
Úton... Dís nyughatatlan, a tökéletességet hajszolja. Az már csak extra, hogy ez éppen olyasmiben nyilvánul meg, ami mozdulni képtelen.
10 pont.

Kulcsok:
-kép kulcs (max 7):
Hm, gondolatban vissza kellett keresnem, hol szerepel a történetben olyasmi, ami a képen van. Végül rájöttem, hogy az a csatal lehet, amiben Frerin életét vesztette. Ami nyilvánvalóan fájó pont Dísnek.
7 pont
-titkos kulcs (max 3):
Ezt viszont abszolút nem fedeztem fel. Hacsak nem a lenyilazott varjút takarja. Tudatlanságomból kifolyólag:
2 pont.

Karakterek:
Határozottan kijelenthetem: nem ismerem sem Díst, sem Frerint, Thorint azonban igen (nagyjából :D) – ő okés volt, és neked elhiszem, hogy a testvérei is olyanok voltak, amilyennek írtad őket. Dísnél sokféle érzelmet felvonultattál (büszkeségtől gyászig), és Thorin sem volt egysíkú. De még az ork sem, aki lelőtte a varjat.
5 pont.

Cselekmény:
Sok kis mozaikból raktad össze a képet, amik éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy tudjuk, mi történt, ki hogyan érez. Nincs ezt hova ragozni.
5 pont.

Stílus és stilisztika:
Egyszerű, de nagyszerű (lásd a legelső szempontot). Megfelelő szavak a megfelelő helyeken. Hibátlan.
5 pont.

Szubjektív vélemény:
Ahogy a véleményem elején említettem, ez az egy történet volt az, ami igazán mélyre hatott. A zárómondat pedig nagyon ütősre sikeredett.
5 pont.

Üdv
stoobie

HorvátnéB.Nikolett 2016.09.01. 10:22:30

Kedvesem!

Nagy tehetséged van ahhoz, hogy úgy írj, hogy azt az olvasó lássa és érezze a szereplőid minden mozzanatát és lángoló érzését. Először is szeretnék gratulálni Neked – ha nem probléma, hogy tegezlek –, és a többieknek a történetekért. Továbbá köszönöm a Jóistennek, hogy megtaláltam ezt a blog oldalt.

A történet értékelése:

1. Már nagyon régen olvastam az első gyermekemnek a Hobbit meséjét, ami tényleg mese. Amit viszont te felvázoltál előttünk, az egyáltalán nem mese. Az tiszta, kegyetlen és komor valóság, amely annyira igazi, hogy még hagymát sem kellett pucolnom a könnyekért. Habár nem volt tolkieni a kép, mégis annyira színes és hideg volt, annyira igazi, hogy én megadom neked az öt pontot.

2. Nem lehetett kis feladat ezeket az utasításokat követve történetet írni. Minden elismerésem. A hangulat gyönyörűen átérezhető volt, nagyon ügyes, vezető vonala volt a történetnek. Tíz pont.

3. A kép, amely a történeted elején szerepel, egy csatát ábrázol. Gondolom, ezzel arra a csatára szerettél volna rávilágítani, amikor Dís elveszíti a testvérét és a reményt, amely végleg csak az utolsó sorokban tűnik el. Hét pont.
Elolvastam kétszer a novellát, de én nem találtam meg a titkos kulcsodat. Vagy olyan titkos, hogy nem is látszik? Erre nem tudok pontot adni neked, ne haragudj.

4. Jól bántál a szereplőiddel, elhittem neked minden gondolatukat, minden mozdulásukat. Talán a legjobb szó az egész történetedre az, hogy igazi.
Fájón valós. Öt pont.

5. Volt eleje, közepe, vége. Szépen felépített történet, értelmetlen vagy bonyolító vargabetűk nélkül. Öt pont.

6. Nagyon nehéz jó címet találni. Látva, hogy mi adta az ihletet, még teljesebbé válik az elnevezés.
Már emlegettem a könnyeket. A leírásodból szinte folyik a történet folyója. Szép volt, bár sötét és szomorú. Öt pont.

7. Tehetséges vagy. Nem tudom, mióta írogatsz, de megáldott az Úr azzal, hogy nagyon szépen tudod érzékeltetni a világ dolgait. Ügyes! Öt pont.

Metálcsibi 2016.09.04. 16:18:02

Szia!
Le sem tagadhatnád édes gyermekedet. Amúgy olyan vicces, hogy látatlanban is annyira látszik, hogy ki mit írt. :D
Mint a múltkori kihívásnál, itt is ez volt az egyetlen, ami a lelkemig hatolt, szóval neked is gratula, elérted a célod.
Mióta meghallgattam a dalt, szinte le se tudom tenni, és annyira passzol és annyira aa. És annyira írhatnád már a következő fejezetet! :D szép volt. Bár Dwalin egy kicsit kilógott nekem a képből. Köszönöm, hogy megírtad, nálam megkapnád a max pontot, ha megkaphatnád. :D

Merilwen 2016.09.04. 19:19:03

Kedves Írótársam! (bár most már akár a nevedet is ideírhatnám, hiszen vége a versenynek…)

Megint a dráma, ahogy tőled megszokhattuk, de ezentúl még magasabb fokon. Az egyetlen félig-meddig boldog pillanat az volt, mikor Dís bemutatta a fiait Thorinnak. (Egyébként itt Tokien-hű maradtál, homályban tartva az apa kilétét :)) Abszolút "Úton" voltak a szereplők, nem volt egy nyugodt pillanatuk sem. Engem különösen Frerin halála ragadott meg, tökéletesen ábrázoltad. A sors-alakítás és annak kudarca-motívum szintén remek volt, szépen végigvitted az egész történeten. És az a befejezés… nem találok szavakat, annyira odaillő volt.

(Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy említettél már nekem valamit a boldog befejezésről PÜ-ben! :) És a tavalyi novellád is pozitív végkicsengésű. Ide viszont tényleg nem illett volna, szóval ez nem hiba.)

A Díslin viszont szerintem még haloványan sem jellemző a történetre; nem festenek úgy, mintha a rokoni és harcostársi kapcsolaton kívül bármi is lenne közöttük. De ez az egyetlen hiba, amit találtam a történetedben. Köszönöm, hogy olvashattam!

Üdv:
Merilwen