Gyűrűk Ura/Hobbit Fanfiction Írói Kihívás

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

Harmadik történet

2017. augusztus 05. - SlytHay

 III. TÖRTÉNET

 

Cím: „Még mindig itt vagyok!”
 
Kulcsok:

  • Ellentétpár: feladás - kitartás
  • Címkulcs: Még mindig itt vagyok
  • Titkos: kürtharsogás

Jelentősebb szereplők: Aranarth, Angmar Boszorkányura
Páros:
Műfaj: novella
Korhatár: 15+
Figyelmeztetések: erőszak, szereplők halála
Jogok: Minden jog a Gyűrűk Ura szülőatyjának, J. R. R. Tolkiennek hagyatékát birtokló személyeket, szervezeteket illeti. Az általam írt novellából ("Még mindig itt vagyok!") semmiféle anyagi hasznom nem származik.
Tartalom: A Harmadkorban járunk. Angmar Boszorkányura háborút indít az északi edánok ellen. Győzelmet arat Rhudaur és Cardolan felett, majd Arthedain ellen fordul, és 1974-ben elfoglalja annak fővárosát, Fornostot. A birodalom utolsó királya, Arvedui elmenekül, majd nem sokkal később életét veszti, így az edán katonák vezető nélkül maradnak. Egy év elteltével titokzatos lovas bukkan fel, aki kész összefogni és csatába vezetni a még élő edánokat. A hazájukhoz hű, az ellenséghez képest maroknyi harcos ütközetbe indul.
Megjegyzés: Az edánok a tünde-barátok Harmadik Házához tartozó emberek. Númenorban dúnadánokként váltak ismertté.
Ihletforrás: Robert Foster Tolkien enciklopédiája A-tól Z-ig című műve

 

Még mindig itt vagyok!

 

Sötét fellegek gyűltek Arthedain fölé, melyek eltakarták a Napot, és homályba borították az edánok otthonát. A korábban virágzó birodalom pusztulásnak indult. A termőföldeket felperzselték, az épületeket lerombolták, az ott élőket halálra ítélték.

Családjukat és népüket védelmező férfiak szívébe döftek pengét. Nők óvó karja hullott porba halott testük mellé. Gyermekek félelemmel teli sikolya fulladt halálhörgésbe. A béke és a boldogság értelmetlen fogalomként veszett a semmibe, helyébe gyász és gyötrelem lépett.

Angmar ura nem átallott hétszáz évet szánni a kegyetlen háborúskodásra. Legfőbb célja nem a területszerzés, hanem az északi edánok kiirtása volt, emiatt nemcsak veszélyes és mindenre elszánt, de egyúttal a velejéig romlott ellenfélnek is számított.

Első hadjárataival hamar leigázta Rhudaur és Cardolan edán lakóit, majd orkokból, domblakókból és más szörnyűséges lényekből álló seregét Arthedain ellen küldte. Az edán harcosok rémületet nem ismerve szálltak szembe a Boszorkánykirály újabb és újabb csatlóshordáival, ám a hosszú évek alatt alaposan megfogyatkoztak, és ahogy egyre több bajtársukat látták holtan térdre rogyni, reményük és elszántságuk is haldokolni kezdett.

Angmar ura látta, mennyire kétségbeesett és elveszett az edán nép. A végső győzelem csupán karnyújtásnyira volt, ezért felkészült a kegyelemdöfésre. Talpnyalói egyre beljebb nyomultak Arthedain szívébe, és a Harmadkor 1974-ik évében elfoglalták a birodalom fővárosát, Fornostot.

Ahogy a Boszorkánykirály szolgálói elözönlötték az utcákat, lépteiket kétes árnyak követték, melyek megannyi apró balsejtelem módjára, alattomosan és somolyogva vertek tanyát a házak falai közt. Elbújtak ugyan, mégis érezhető volt a jelenlétük, bizonytalan, ködös jövőről árulkodva a város ostroma során elmenekülő, s azóta a távolból figyelő edánoknak.

Fornost eleste és Arthedain királyának kényszerű elmenekülése, majd halála után egy teljes év telt el a hidegháború jegyében. Az elmék dolgoztak, a fegyverek pihentek. Vezető híján nem volt egyszerű összetartani a birodalom megmaradt harcosait. Ugyan akadtak vakmerő parancsnokok, akik megkísérelték további küzdelemre buzdítani a katonákat, a tervük félúton akadályba ütközött.

Az életben maradt edánok legtöbbje nem mert újabb csatába indulni. Tartottak tőle, hogy ha megteszik, a Boszorkánykirály mindegyszálig megsemmisíti őket. Ennek ellenére nem futottak el fejvesztve, és nem kértek menedéket Angmar egyik ellenségétől sem. A szabad ég alatt, a várostól viszonylag biztonságos távolságban húzták meg magukat, igyekezve elkerülni az éh- és szomjhalált.

Tengődtek, mint otthonukat vesztő harcosok, ám túl nagy hűséget és szeretetet éreztek hazájuk iránt ahhoz, hogy végleg elhagyják Arthedaint. Nem beszéltek róla, s talán még magukkal sem vitatták meg, mégis úgy tűnt, mintha várnának valamire. Úgy rostokoltak saját földjük területén, mint akik a lelkük mélyén érzik, hogy hamarosan változás következik.

 

* * *

 

Hajnalodott. Az Arthedaint borúba taszító sűrű ködön keresztül napsugarak szöktek az éterbe. Megcirógatták a fakoronák csúcsát, lefutottak a kérges törzseken, és a fűszálak között végigcikázva megállapodtak az edánok táborában.

Közeledett az őrszemváltás ideje. A déli irányt figyelő katona felállt a tűzrakóhely mellől, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait, és még egyszer megnézze a környéket, mielőtt aludni tér. A tekintete végigsiklott a már oly’ ismerősnek hitt tájon, mely ezúttal meglepetést tartogatott a számára.

A váratlan látvány olyannyira ledöbbentette, hogy még a köpenye igazítását is félbehagyta. Hunyorított, mintha kételkedne az éleslátásában, majd nagyokat pislogott, akárha az épelméjűségét is megkérdőjelezte volna.

Egy ló bukkant fel a közeli dombon. Gazdája biztosan, egyenes háttal ült a nyeregben, és miután szemügyre vette a tábort, kényelmes ügetésre fogta barna patását. Az őrszem előrelépett párat, ujjai a kardja markolata köré fonódtak. Még a lélegzete is elállt egy pillanatra, amikor rádöbbent, hogy a tábor felé tartó lovas az edánok harci öltözetét viseli.

Várt egy keveset, hogy kiderítse, mások is érkeznek-e az idegennel, majd azután, hogy a lovasnak percek múltán sem akadtak követői, ahogy az őrszem lába bírta, odarohant a hozzá legközelebb eső sátrakhoz, és valamennyi társát felébresztette. Az álmukból felkiabált harcosok kisereglettek alvóhelyükről, jó páran a szokás hatalmaként fegyvert ragadtak, és a tábor déli oldalára siettek.

Eközben az idegen is megérkezett. Megálljt parancsolt hűséges négylábújának, és lepattant a nyeregből. A katonák gyanúsan méregették az ismeretlent, nem tudva dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy ha edán gúnyát viselt és barátságos szándékkal kereste fel őket, miért bújtatta fejét a köpenye hatalmas csuklyájába, és miért takarta el arcát a nyaka köré futtatott ruhaanyaggal.

– A Boszorkánykirály a veszteteket akarja, ti meg itt ücsörögtök, várva a halált? – vonta kérdőre az őt vizslató férfiakat.

– Ki vagy te, hogy fel mered róni nekünk, mit teszünk és mit nem? – lépett elő egy szakállas, őszülőben lévő katona.

– Közületek való vagyok. Jogom van felelősségre vonni titeket, ha nem a népetekhez méltóan viselkedtek.

– Egy öltözék még nem tesz edánná – morrant fel egy másik harcos. – Ha valóban közénk tartoznál, nem titkolóznál előttünk.

– Igaza van! – kiáltotta egy harmadik. – Fedd fel magad!

– Mutasd az arcod! – követelte egy negyedik.

A táborlakók hangos morajlásba kezdtek. Mindannyian látni akarták, kivel van dolguk. Páran odáig merészkedtek, hogy hüvelyéből kiszabadított kardjukat számonkérőjükre emelték.

Az idegen nem volt rest viszonozni a gesztust. Megszorította a kardja markolatát, és ugrásra készen, elszántságát bizonyítva megsuhintotta a fegyvert.

A halvány napsugarak mintha csak erre vártak volna, lágy selyemként végigsimítottak a pengén, mely egyszeriben olyan fényeset csillant, hogy azok kivételével, kiknek döbbenetében fölbe gyökerezett a lábuk, mind hátrahőköltek. Jól ismerték az érkezőnél lévő harceszközt.

– Hogy került hozzád halott királyunk, Arvedui kardja? – sandított rá az elsőként felszólaló katona.

A kérdezett száját sóhaj hagyta el. Sejtette, hogy nem leplezheti sokáig a kilétét, és valójában nem is az edánok elől rejtegette az arcát. Csupán óvintézkedés volt, hogy a Boszorkánykirály kémei, akik egész Arthedain területén jelen voltak, ne vihessenek hírt a visszatéréséről Angmar urának.

– Atyám sorsa már születésekor világossá vált. Malbeth, a látnok megjósolta, hogy ő lesz Arthedain tizenötödik és egyben utolsó királya. Amikor Angmar megtámadta a birodalmat, atyám hősiesen harcolt a Boszorkányúr gonosz szörnyetegei ellen, de miután kilátástalanná vált a helyzet, engem Lindonba küldött, ő maga pedig menekülni kényszerült. Messzire ment, ám nem azzal a szándékkal, hogy örökre elhagyja hőn szeretett népét és otthonát. Sereget akart gyűjteni, hogy aztán visszajöjjön, és leigázza az ellenséget.

A lovas eltette kardját, majd maszkjától megválva felszegte az állát.

– Azt kérdezted, ki vagyok, és mi jogon vonlak felelősségre titeket – pillantott az őszülő katonára. A hangja egyre erőteljesebbé, egyre elszántabbá vált. – Arvedui király fia, Aranarth vagyok. Visszatértem, hogy teljesítsem apám szándékát, és elpusztítsam a népünk életére törő angmari bestiákat. Ha jogom jussára és egykori királyotokra való tekintettel elfogadtok, mint vezetőtöket, hadba viszlek titeket, hogy megbosszulhassátok halott szeretteiteket. Fordítsátok szolgálatomba a fegyvereiteket, tisztítsuk meg az otthonunkat az illetéktelenül itt tanyázó betolakodóktól, vonuljunk Angmar ellen, és vessünk véget a gyilkos orkcsapatok garázdálkodásainak és a Boszorkányúr rémuralmának! Ne hagyjuk, hogy a sötétség végérvényesen bekebelezze edán földjeinket! Küzdjünk a végsőkig, és ha kell, haljunk meg egy igaz ügyért, a népünk becsületéhez hűen!

Aranarth tüzes beszédét síri csend követte. A katonák egy minutumra sem szakították el a tekintetüket elhunyt királyuk fiától. A ló felhorkant, mellső lábával dobbantott hármat, mintha gazdája minden szavát tökéletesen értette volna.

Az őszülő férfi szeme megcsillant, arckifejezése egészen megváltozott. Előrelépett egyet, pár lélegzetvétel erejéig rezzenéstelenül figyelte az ifjút, majd meglendítette a kardját, és Aranarth előtt a földbe szúrta. A katonák, akik tagadhatatlanul felnéztek idősebb bajtársukra, érdeklődve nézték a jelenetet.

A férfi féltérdre ereszkedve meghajtotta a fejét, ily’ módon kinyilvánítva alázatát és hűségét az ifjú iránt. Az edánok közül néhányan összenéztek és aprót bólintottak, helyeselve a férfi cselekedetét, majd szinte egy személyként, ugyanazon pillanatban követték a példáját.

Aranarth hálásan elmosolyodott, és az elsőként térdre boruló edán vállára fektette a tenyerét. Miután találkozott a tekintetük, az ifjú kezet nyújtott neki. A férfi elfogadta a felkínált jobbot, Aranarth pedig talpra húzta őt.

– Szükségünk lenne két napra, hogy felkészüljünk – mondta, mire Aranarth beleegyezően bólintott.

– Két nap már nem oszt, nem szoroz.

A férfi a sátrak felé intett.

– Addig is kerítsünk neked egy megfelelő szálláshelyet.

 

* * *

 

Aranarth még késő éjszaka sem bírt elaludni. A sátrában üldögélt, hátát a szék kemény támlájának döntötte, lábát keresztbe téve nyugtatta az asztalon. Egy ideig a birodalom és a környező területek térképét tanulmányozta, majd a semmibe vesző tekintettel nyúlt vissza a múltba, hogy felidézze gyermekkorában szerzett legkedvesebb élményeit.

Kisfiúként sokat szaladgált Fornost utcáin, keresve az újabb és újabb kalandokat. Apja sokszor óva intette őt a felelőtlen csatangolástól, ám hiába tette azt az ígéretet minden kiruccanása után, hogy felhagy a bóklászással, túlzott kíváncsisága miatt sosem sikerült betartania.

A királyság minden szegletét fel szerette volna fedezni. Találkozni akart a tündékkel, hogy kiderítse, valóban annyira bölcsek-e. Kész volt bemerészkedni a legsötétebb, legmélyebb tárnákba, hogy lássa az oly’ mogorvának tartott törpöket. Vágyott rá, hogy bejárja a Megyét, betérjen egy hobbitlakba, és kezet rázzon annak tulajdonosával. Harcolni vágyott egy eriadori hegyi trollal, üldözni akart egy vargokból álló csapatot, le akart számolni egy orkhordával.

Suhancként még nem sejtette, milyen veszélyes álmokat kerget. Azt sem tudta, hogy felnőve mindez nemcsak régóta dédelgetett, izgalmas időtöltésévé, hanem a sorsává válik. Ó, pedig kisgyermekként még apja kardját sem tudta megtartani!

Tisztán emlékezett rá, milyen őszinte, szeretetteljes kacajt váltott ki édesapjából, amikor először átvehette tőle a kardját, majd annak nehezét nem bírva előbb megrogyott a térde, majd fenékre huppant. Mostanra viszont a fegyver, mely annak idején túl nagy terhet jelentett, ott pihent az övére erősített kardhüvelyben, és utolsó leheletéig kész volt szolgálni az ifjút.

– Elnézést, uram! – köszörült egyet a torkán a sátorba fél lábbal belépő katona.

– Kerülj beljebb! – invitálta Aranarth, mire a férfi közelebb sétált az asztalhoz, és amint engedélyt kapott rá, leült a mellette lévő székre.

Nem kellett éles szem, hogy megállapítást nyerjen: az edán harcos szívét komoly aggodalom nyomja. Aranarth tisztában volt vele, hogy a közelgő összecsapás miatt olyan nyugtalan és kételyekkel küzdő, mégis úgy döntött, elmesélteti a katonával. A férfi örült az ifjú kérdésének, és egy mélyről jövő sóhaj után megosztotta vele a gondját.

– Katonáink száma elenyésző, talán nem is nevezhető valódi seregnek. És bár célunk nemes voltát eszemben sincs vitatni, elég egyértelmű, milyen vég vár ránk. Ha a Boszorkánykirály Fornostot bitorló csatlósai ellen indulunk, lemészárolnak minket.

A férfi elhallgatott egy pillanatra, és keserű ábrázattal megcsóválta a fejét.

– A felderítőink az elvesztése óta figyelik a fővárost és annak környékét – folytatta aztán. – Az elmúlt időben egyre több ellenség gyűlt oda, és itt nemcsak orkokra vagy domblakókra kell gondolni. Angmar ura más förtelmes szörnyeteget is odacsődített. Olyanokat, akiknek vastag bőrén nem hatol át a kard pengéje, és egy kifejlett olifánt méretének felével egyenlő nagyságúak. Egy nyílvessző nem több számukra egyszerű fogvájónál.

– Megértem, hogy aggódsz. Ugyanakkor ne feledd, hogy Arthedain sosem volt egyedül. Népünknek mind a tizenöt király idején akadtak barátai, akik szükség esetén szövetségesként harcoltak az oldalunkon – emlékeztette Aranarth a férfit. – Atyám arra tanított, hogy uralkodóként folytassam az elődeim munkáját, és tartsam fenn a jó viszonyt az edánokhoz hosszú évszázadokon át lojálisnak bizonyuló birodalmakkal. S bár igaz, hogy nem vagyok trónon, attól még észben tartottam atyám tanácsát. Távollétem idején megfogadtam, hogy addig nem térek vissza, amíg nem vagyok elég erős, hogy megszabadítsam az otthonomat Angmar követőitől, és nem vagyok képes olyan eredményt felmutatni, mellyel megmenthetem a népemet a kipusztulástól. Most pedig… Itt vagyok, nemde? – kérdezte az ifjú.

A szája sarkában mosoly bujkált. Úgy tűnt, mintha tudna valamit, amiről másnak fogalma sincs, vagy mintha a birtokában lenne egy titkos fegyver, egy mindent legyőző ütőkártya, amit még maga a Boszorkánykirály sem képes felülmúlni. A férfi kiolvasta Aranarth szeméből, hogy több információval rendelkezik, mint amennyit bármelyik táborlakónak is elárult az érkezése óta, és ez különös mód némi megnyugvást ébresztett benne.

A monológja végén feltett kérdést válaszra nem várónak, amolyan költői lezárásnak könyvelte el. Még csak rá sem bólintott. Felállt, megköszönte, hogy hajlandó volt fogadni őt az éj e kései óráján, és miután meghajolt, elhagyta a sátrat.

Mihelyst Aranarth egyedül maradt, a zsebéhez nyúlt, majd lassan elővette az ott lapuló, hajót formázó fafaragást, mely olyan apró volt, hogy szinte elveszett kérges tenyerében. Nézegette egy darabig, miközben sokadszori alkalommal is megállapította, milyen mesteri munkát tarthat a kezében.

Még lindoni tartózkodása idején kapta, nem sokkal azelőtt, hogy elindult Arthedainba. Egy Círdan nevű tünde adta neki, ám nemcsak egyszerű ajándékként. Az a piciny hajó többet jelentett: egy megállapodás szülte ígéretet.

 

* * *

 

Az edánok már kora reggel felsorakoztak. Aranarth elfoglalta helyét a csapat élén, és a hosszúnak ígérkező út előtt olyan szavakkal lelkesítette katonáit, melyek érkezésekor is megfelelőnek bizonyultak ahhoz, hogy követőivé tegyék a táborban lévőket. S míg az edánok menetelésbe kezdtek, Angmar sem tétlenkedett.

A Boszorkánykirály kémei hírt adtak uruknak a Fornost felé tartó edán seregről. Az ellenség fészke felbolydult, a szörnyek készülődtek Aranarth és bajtársai érkezésére. Az orkok felöltötték páncéljukat, a félolifántnyi termetű szörnyek nyakába lánc került, a domblakók megélezték rövid pengéjű kardjaikat.

Aranarth megállíthatatlanul nyomult előre. Vegyes érzelmeit béklyóba verte, és csak a józaneszére hallgatott. Elszántsága megingathatatlan volt, de nem is engedhette meg magának, hogy elbizonytalanodjon.

Az edánok lélekben őrá támaszkodtak, belőle merítettek erőt. Az ifjú képes volt elhitetni velük, hogy jelentős veszteséget okozhatnak Angmarnak, és nem az lebegett a szemük előtt, hogy mindenáron túléljék a rájuk váró csatát, hanem az, hogy minél több ellenféllel végezzenek.

Úgy gondolták, ha már az életük nem lehet örök, legalább az emlékük váljon azzá. Mindehhez pedig az kellett, hogy a kételyeiket elhagyva, bátor szívvel felnőjenek a legendává válás lehetőségéhez.

A Boszorkánykirály nem volt ostoba. Sejtette, hogy Aranarth visszatérése nem véletlen, ezért úgy döntött, személyesen ő fogja vezetni Fornostban állomásozó alattvalóit. Mire a fővárosba ért, szörnyei már készen álltak az otthonukat visszafoglalni szándékozó edánok fogadására.

A várostól nem messze Aranarth megálljt intett. Harcosai keserédes vágyakozással néztek végig a lerombolt, összeroskadt épületeken, amik egykor pompázatosabb összképet mutattak bármely környékbeli város látványánál. Dühösek voltak önmagukra, mert nem tudták megtartani Fornostot, de az ellenségre, amely csaknem a földdel tette egyenlővé, még inkább haragudtak.

Míg bajtársait megrohamozták a régmúlt emlékképei, addig Aranarth tekintete egyetlen személyen állapodott meg. A város legmagasabb pontján tanyázó Boszorkánykirályt figyelte, nem rettenve meg annak csúf, halált és kínt idéző ábrázatától. Eközben Angmar ura is szemügyre vette Arthedain utolsó királyának sarját, majd a szánalmasan aprónak megbélyegzett edán csapatra pillantva maró gúnnyal és megvetéssel teli hangon felkacagott.

– Ez lenne Arvedui fattyának hatalmas serege, mellyel vissza akarja szerezni Fornostot? – dörrent a Boszorkányúr mély baritonja, elnyomva a városban morajló szörnyek zaját. – Azt hiszed – pillantott újból az ifjúra –, ezzel a gyenge, maroknyi edánnal a hátad mögött már királynak számítasz, aki minden helyzetben képes győzelmet aratni?

Angmar urát saját kérdése ismét nevetésre sarkallta, majd akár egy kígyó, sziszegő hangot hallatott, és a jobbjába fogta a hüvelyéből előrántott kardot.

– Éppoly bolond vagy, mint apád – tette hozzá, és intett a csatlósainak, akik azonnal megkezdték a rohamot.

Aranarth jelt adott a katonáinak, s miközben ugrásra készen várta, hogy az ellenség kardtávolságba érjen, még hallotta a Boszorkánykirály fenyegetését:

– Mind meg fogtok halni! Lemészárolunk titeket, aztán karóba húzatom a holttesteiteket, és felállíttatom őket Fornost főkapuja elé, hogy míg a dögmadarak a húsotokat tépik, a hulláitok szemtanúja legyen hőn szeretett városotok teljes pusztulásának!

Aranarth légvételei megszaporodtak, addigi hidegvére elillant. Angmar urának mocskolódása olyannyira kihozta őt a sodrából, hogy mérgében felüvöltött, és hatalmasat lendített a kezében tartott fegyveren.

Az edán harcosoknak még felocsúdni sem volt idejük vezérük indulatos fellépése miatti döbbenetükből, máris harcba keveredtek az orkokkal. Amennyire elámultak az ifjún, olyannyi elszántságot merítettek a kirohanásából, és kegyelmet nem ismerve fogtak vad kaszabolásba.

Fegyverek találkoztak éles csattanással, szörnyfejek váltak el a testüktől, vértől szennyeződtek a pengék. A csata zaja messzire elhallatszott. A Boszorkánykirály értetlenül és egyre dühösebben vette tudomásul, hogy a hosszas küzdelem ellenére az edánokból feleannyi sem hiányzott, mint ahány talpnyalóját ő elvesztette.

Hogy ellenfele harckedvét csillapítsa, nézői szerepét elhagyva leugrott addigi páholyából. Haragja olyannyira elvakította, hogy az sem érdekelte, kardcsapásaival hány orkot küld a halálba. Így míg végzett egy edánnal, legalább két szolgája életét is elrabolta.

Amikor a katonák észrevették, hogy a Boszorkányúr egyenesen az ifjú felé tart, többen elindultak Aranarth irányába. Gyűrűbe akarták zárni, hogy ameddig csak tudják, biztosítsák a védelmét, azonban Angmar ura felismerte a tervet, és szétcsapott a vezérükhöz igyekvő harcosok között.

A Boszorkánykirály az Aranarth közelében tartózkodó összes edánt messzire taszította vagy megölte. Addig lengette hatalmas kardját, amíg tiszta és egyenes út nem nyílt az ifjúhoz. Ekkor odalépett elé, és párharcba hívta, amit Aranarth kérdés nélkül elfogadott.

A Boszorkányúr közel kétszer akkora magas volt, mint bármelyik edán, és bár Aranarth jó erőnek örvendett, ellenfele méretbeli fölényén nem tudott felülkerekedni. Amíg csak bírta, hősiesen küzdött, és két kardsuhintás között még egy-két orkkal és domblakóval is végzett, ám végül olyan ütést kapott Angmar urától, ami kibillentette az egyensúlyából.

Háta a kemény földnek ütközött, a levegő a tüdejében rekedt. Egyből az oldalára gördült, hogy visszaszerezze az ujjaiból kicsúszó kardot, de a Boszorkánykirály megelőzte. Távolra rúgta a fegyvert, majd éjfekete csizmájával rátaposott Aranarth vállára, ekképp a hátára kényszerítve.

– Szenvedj! – köpte undorral a Boszorkányúr, s akárha csak erre az egy mondatra lett volna szükség, fordult a kocka.

A vezérük helyzetét látó edánok kétségbeestek, az orkok pedig kihasználták hirtelen támadó fölényüket, és ész nélküli öldöklésbe kezdtek. Az ifjú katonáinak száma pillanatok alatt megfogyatkozott, miközben a szabadulni nem tudó, tehetetlenül heverő Aranarth kénytelen volt végignézni a bajtársai kíméletlen meggyilkolását, és egyúttal akaratlanul is eleget tett a Boszorkányúr parancsának: szenvedett.

Felhevült arcán forró könnycsepp gördült végig, melyet lehullta után a föld hamar magába szívott, mintha el kívánta volna rejteni az ifjú gyengeségét és annak szégyenét.

– Karóba húzatlak, Arvedui, a bukott király fattya! – ismételte korábbi ígéretét Angmar ura. – Az északi edánoknak bevégeztetett. – Ezzel két kezébe fogta a kardját, és a magasba emelte, hogy sorsát megpecsételve még egyszer lesújtson Aranarth-ra.

Az ifjú becsukta a szemét, és a nadrágja zsebéhez nyúlva, a ruhaanyagon keresztül rászorított a fából készült aprócska hajóra. A napsugarak áttörtek az Arthedaint beborító ködfátyolon, és Aranarth érezte, amint megcirógatják a bőrét.

A szívében rejtőző remény, mely egész addigi útján elkísérte, és amelyet azon a napon Angmar ura egyszeriben láncra vert, gyengén azt suttogta, „Még mindig itt vagyok!”, és hogy mindezt megerősítse, kürtharsogás hangját csalta Aranarth fülébe.

Az edán vezér felnyitotta a szemét, s közben önkéntelenül is elmosolyodott. Fejét a Boszorkányúrhoz hasonlóan a kürtzengés irányába fordította, és újult erővel szánta rá magát a harcra, mihelyst Angmar urának egy távolról érkező, ámde halálpontos nyílvessző fúródott a mellkasába.

A Boszorkányúr megtántorodott, mire Aranarth a kardjához kúszott, és amint bizton tartotta, felugrott a földről. Az ellenség aggódva figyelte az egyre közeledő sereget, amely jóval hatalmasabb volt Angmarénál.

Az edánok segítségére siető Círdan, Eärnur és Glorfindel vezette gondori, arnori és völgyzugolyi csapatok gyorsan a harcmezőre értek, és szinte pillanatok alatt szétmorzsolták az ellenfelet.

A Boszorkánykirály rövidesen belátta, hogy ha nem akar odaveszni, azonmód menekülőre kell fognia. S habár akkor és ott elkerülte a halált, egész Arthedaint elvesztette. A csata, melynek megnyerését oly’ biztosra vette, végül az edánok és szövetségeseik győzelmével zárult.

A Boszorkányúr kiűzetett északról, alattvalóit megölték. S bár Angmar hatalma megtört, Arthedain mégsem válhatott ugyanolyanná, mint amilyen a háború előtt volt. Arvedui halála ugyanis egyet jelentett a királyság összeomlásával, így fia, Aranarth születési joga ellenére sem léphetett trónra. Az ifjú megmaradt az Észak Dúnadánok vezérének, és miután Fornost ismét edán fennhatóság alá került, hű harcosaival az oldalán számos további kalandban vett részt.

 

Vége

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~

A bejegyzés trackback címe:

https://lotr-hobbit-kihivas.blog.hu/api/trackback/id/tr8612709574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Merilwen 2017.08.18. 14:39:32

Kedves Író!

Van némi sejtésem a kilétedet illetően :) Rettentő kíváncsi vagyok, igazam van-e. De gondolom, te meg a pontokra vagy kíváncsi, szóval tessék :D

1. Világ: 4 pont
Már az elején sejtettem (és később utána is néztem), hogy Tolkien által megálmodott eseményt dolgoztál fel. Az eredeti verzió szerint azonban a csata nem Fornostnál zajlik, hanem a Boszorkányúr a felszabadító sereg elé megy, szóval szerintem elkélt volna egy AU jelzés. A környezet, a szereplők viselkedése nép-szinten hiteles volt, bár kicsit hiányoltam az edánokon kívül más népek jelenlétét. Egy-két kifejezés volt csupán, ami nem illett a középföldi szövegkörnyezetbe (olyasmik, mint például a minutum vagy a hidegháború).

2. Kulcsok: 13 pont
– Ellentétpár: Tökéletesen beépítetted, nem is tudok mit írni rá. 7 pont.
– Címkulcs: Csak ismételni tudom önmagam :) A mondat pedig nemcsak a reményre, hanem magára Aranarthra, rajta keresztül pedig az edán királyi házra is vonatkozhat. 5 pont.
– Titkos kulcs: Csak egyszer bukkant fel, pedig lett volna lehetőséged többször is megjeleníteni. 1 pont.

3. Karakterek: 3 pont
Itt már volt pár hiba, ami kizökkentett. Ugyan az edánok magatartása mint nép helytálló volt, egyénenként azonban akadtak furcsaságok. Sokszor nem harcoshoz méltóan cselekszenek, például az elején az őrszem döbbenetét, amikor meglátja az idegent, kicsit túlzásba vitted. A katonák Araharthhoz fűződő érzelmei és reakciói sem mindig hitelesek, erre példa, amikor meglepődnek a király kifakadásán a csata előtt, vagy amikor csak fokozatosan térdelnek le előtte.

4. Cselekmény: 2 pont
Több hiányosságot vettem észre benne, mint bármely más kategóriában. Először is, nagyon valószerűtlen, hogy az edán csapat bármiféle vezető nélkül bujkált eddig, továbbá a csatából is hiányoznak az alvezérek. Az ugyanis nem működik, hogy egyedül a király irányítsa a sereget. Ha már itt tartunk, az is logikátlan, hogy Aranarth két nappal a csata előtt éjjel az emlékezéssel van elfoglalva mondjuk haditanács vagy haditervkészítés helyett. Az ostrom-jelenet pedig nemcsak a korábban említett szempontból kivitelezhetetlen, hanem a sereg létszámából kifolyólag is. Az edánok serege önmagában még arra is kevésnek tűnt, hogy körülzárja a várost, márpedig az egy ostromhoz elengedhetetlen. Úgy lett volna célszerű, hogy először megvárják, míg megérkezik a segítség, és csak utána kezdik a támadást; ez a módszer sokkal kisebb veszteséggel és gyorsabb győzelemmel járt volna számukra. Az sem világos, miért nem térhet vissza Aranarth a trónra, bár ezt Tolkien sem írta le világosan, szóval ez nem a te hibád. Az emlegetett fél-olifántnyi termetű szörnyetegekről nem derül ki, micsodák. A befejezés pedig lehetett volna karakteresebb, megjeleníthetted volna legalább Aranarth érzéseit.

5. Stílus és stilisztika: 3 pont
Akadtak apróbb fogalmazási hibáid, főként a szóhasználat tekintetében. Néhány kifejezés furcsa hatást keltett, nem illett a szövegkörnyezetbe vagy félreérthetővé tette a mondatot. Emellett időnként keverted az egyes és többes számot. A szöveg stílusa sem mindig egységes, egy-két rész súlyosan drámai, néhol viszont szinte tárgyilagos, történelemkönyv-szerű. A kettő éles kontrasztot képez egymással, és a hirtelen váltások szintén kizökkentik az olvasót.

6. Szubjektív vélemény: 3 pont
Sajnos volt pár jelentős tényező, ami megakadályozta, hogy a történet befészkelje magát a szívembe. Ilyesmik voltak például a szereplők néha túlzottan színpadias vagy logikátlan reakciói vagy a fentebb részletezett történetvezetési hibák. Ezektől eltekintve akár Tolkien műve is lehetne. :)

Összesen: 28 pont.

Köszönöm, hogy olvashattam!

Üdv:
Merilwen

Ziaw 2017.08.21. 17:18:45

Kedves Író!

Hihetetlen, hogy a történet bizonyos részén pont úgy fogalmazol, ahogy a Húrin gyermekeinek fordítója. Döbbenetes. Most olvastam először azt a könyvet magyarul.

1. Világ:

Szépen leírt, korrekt képet kaptunk e régi időkről tolmácsolásodban.
Szerettem a leírásaidat, a sorokban lapuló feszültséget, amely vihar előtti csend módjára bújt meg.
Lehet, hogy lehagytál egy AU jelzést, hiszen a csata nem egészen így zajlott.
4 pont

2. Kulcsok:
Ellentétpár: Én lehet, hogy nem tudtam volna ilyen jól beleépíteni egy történetbe a kulcsokat, amelyeket kaptál. Ügyes munka!
7 pont
Címkulcs: A végére nagy csattanó volt!
5 pont
Titkoskulcs: Megjelent, sorsfordító volt.
3 pont

3. Karakterek
Nem biztos, hogy a karakterábrázolásod hibája, lehet, csak figyelmetlenség, de a katonák néha eléggé gépiesek. Persze, a mellékszereplők nem olyan fontosak, de gondoltam, jelzem.
A Boszorkánykirály jelleme tetszett, habár túl gőgösnek találtam itt-ott. Jól lehet, semmibe veszi az emberek gyönge próbálkozását, de attól még hadvezér, aki apróságokon nem veszthet el egy birodalmat.
Aranarth jelleme a történet során néhányszor megváltozott, amit a körülményeknek is be lehetne tudni, szóval
4 pont.

4. Cselekmény:
Volt pár ostobaság a karakterek részéről, amit a helyükben én tuti nem így csináltam volna, ha edán harcos vagyok. Mint például kis csapattal megostromolni egy várat. A másik, amit nem értek, hogy miért nem várták be a tündéket, s miért nem támadtak aztán? Sokkal kevesebb embernek kellett volna meghalnia.
Hm-hm, legyen
2 pont

5. Stílus és stilisztika:
Az a gyanúm, hogy a művedet nem látta béta. Ha mégis, akkor figyelmetlen volt. Több helyen zavaró vesszőhiba hiányban szenved a történet, úgyhogy felírnék napi 3 vesszőtablettát négy hétig szedni. Mellé gyanítom, hogy nem egyszerre írtad az egészet, vagy nem egyedül, mert van egy határ, ahol más lesz az elbeszélés stílusa. Ahogy az elején említettem, egy ideig nagyon szép, aztán csapzott lesz, mint az ázott kutya.
Voltak elég fura, gépies, félreérhető mondataid is.
Viszont az elején tényleg elámultam, mennyire Húrin gyermekeit idézőek a soraid.
3 pont

6. Szubjektív vélemény:
A hibák ellenére izgalmas történet volt, habár, főleg a feljebbi pont miatt sok élvezeti érték odaveszett, amit sajnálok. :( Plusz pont, hogy olyan témát vettél elő, amivel nem sokan kacérkodnak magyar vizeken.
3 pont

Összesen: 31 pont

Köszönöm, hogy megírtad!

Alavel 2017.08.22. 22:09:58

Kedves Író!
Szerintem van egy nyerő tippem a kilétedről:)
Nincs is más mondanivalóm, a pontokra térnék:

I. Világ; Őszintén szólva nem igazán ismerem ki magam Tolkien világának ezen felén. Kenem-vágom A hobbit és A Gyűrűk Ura történéseit, de ez a rész számomra ismeretlen, de teljesen elképzelhetőnek tartom a történteket Tolkien világában. Hű maradtál a stílushoz, és az eredeti művek elemeihez. Ha valaki azzal adta volna a kezembe művedet, hogy ezek egy eredeti Tolkien mű idézett sorai, talán még el is hiszem:D
5 pont

II. Kulcsok; 15 pont
Ellentétpár: Tökéletesen beleillesztetted a feladást és a kitartást is. Kifogásolhatatlan.
7 pont
Címkulcs: Szintúgy, nagyon szépen sikerült a cím köré építened művedet.
5 pont
Titkos kulcs: Nemhogy csak megjelenik, de nagy jelentőséggel is bír az a bizonyos kürtharsogás.
3 pont

III. Karakterek; Egyedül az Angmari Boszorkányúr megjelenítését kifogásolnám. Kissé mintha túl magabiztossá és figyelmetlenné tetted volna egy (valószínűleg) már tapasztalt vezetőhöz képest. Aranarth megjelenése nagyon tetszett, és hogy népe eleinte bizalmatlan volt vele – ez úgy gondolom természetes egy a homályból felbukkanó lovassal szemben -, de végül fejet hajtottak uruk előtt, ami szép pillanat volt.
4 pont

IV. Cselekmény; A történet kerek volt, a cselekmények beindulása előtt megismerhettük az előzményeket, majd történt minden, ahogy történnie kellett: a remény felbukkanásával az edánok ráléphettek a változások útjára egy jobb jövő felé. Azonban elgondolkoztam azon, hogy miért nem várták be a segítségükre siető seregeket? Hol voltak az említett szörnyetegek, és később hogy bántak el velük?
3 pont

V. Stílus és stilisztika; Az indítás nagyon jó volt, csak ámultam, és olvasás közben esküszöm, fülemben csengett A Gyűrű Szövetsége film elején hallható narrátor hangja:D Később azonban valahogy stílust változtattál, elveszett ez a különös, fennkölt hangulat is. A leírásban minden passzolt, jó pár dolgot tudhattunk előre, és stílusában is jól passzolt a műhöz.
4 pont

VI. Szubjektív vélemény; Bevallom, a háború nem tartozik a kedvenc témáim közé – nem ódzkodok az olvasásától, egyszerűen csak nem gyakran kutatok ilyen témában. Most mégis sikerült lekötnöd történeteddel. Izgalmasnak és megragadónak találtam, élmény volt olvasni még az apró hibák ellenére is.
5 pont

Összesen: 36 pont

Köszönöm, hogy megírtad, és sok sikert a továbbiakban!

Üdv,
Alavel

Luthien Lovemagic 2017.09.04. 10:11:00

Kedves író!

Világ: Jól hoztad a Tolkien stílust, tetszett ahogy hoztad a világot.
5 pont

Kulcsok
Ellentétpár: Megfelelő arányban volt a kulcs, jól beépítetted.
7 pont
Címkulcs: Volt értelme a címnek a történet szempontjából, de nem éreztem elégé hangsúlyosnak.
3 pont
Titkos kulcs: Dramaturgiailag a megfelelő pillanatban használtad fel.
3 pont

Karakterek: Igazából nem sokat tudunk meg róluk, ez nagyon zavart. Nem tudtam velük együtt érezni, csak voltak. Egyedül a Boszorkányúr hozta a szokott formáját. Igazság szerint nem értettem a katonákat, hogy miért álltak rögtön egy úgymond számukra ismeretlen ember mögé, kellett volna egy ki húzódozás, kételkedés, és aztán, amikor a kölyök bizonyít mögé állnak, de így semmilyen megalapozása nem volt ennek, ez is megerősíti, hogy a karakterek kidolgozása nem az igazi.
2 pont

Cselekmény: Megvan az ív, nem törik meg sehol, de egy kicsit le lehetett volna lassítani, a történéseket jobban megalapozni, mert nem az igazi.
3 pont

Stílus/Stilisztika: Erre nem lehet panaszom. Szépen, gördülékenyen, választékosan fogalmazol, rendben van a helyesírás. Ebből a szempontból egy nagyon jó írás. Megvan a saját hangod.
5 pont

Szubjektív: Belefeledkeztem a stílusba, olvastam volna még a hiányossságai ellenére is.
5 pont

Köszönöm, hogy olvashattam!

Üdv: LL, KK tag (Megtalálsz minket a Merengő fórumán.)