Gyűrűk Ura/Hobbit Fanfiction Írói Kihívás

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

Negyedik történet

2017. augusztus 07. - SlytHay

IV. TÖRTÉNET

 

Cím: Senki sincs otthon
 
Kulcsok:

  • Ellentétpár: rabság - szabadság
  • Címkulcs: Senki sincs otthon
  • Titkos: ítélet

Jelentősebb szereplők: saját szereplő
Páros:
Műfaj: A/K, lélektani pöcegödör
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: csatajelenet
Jogok: J.R.R. Tolkient illetik.
Tartalom: Rohan királyságába is elért a háború. Az egyre bátrabban támadó ork hordák ellen ki-ki védelmet keres. Ki a Helm-szurdokban, ki az elméje korlátai mögött.
Megjegyzés:
Ihletforrás: J.
R.R.T. – A Gyűrűk Ura

 

Senki sincs otthon

 

– Védd a herceged!

 

A hajnali harmat összevizezte a szoknyáját. Vagy nem is harmat volt az? Hiszen a harmat nem vörös, mint az erőszakról tanúskodó alvadt vér, amelynek bűzét még most is az orrában érezte, s hallani vélte a dögre jövő, légkönnyű legyek szárnyának zizegését. Lépteket hallott döngeni a tegnapi zivatartól sáros földön. Üldözte valaki? Megfordult, hogy meggyőződjön róla. Felnevetett, hiszen annak a csatának már évekkel ezelőtt vége volt. Az ideges, mégis könnyed kacaja idegen, nemkívánatos zajként hatolt az erdő párától nedves testébe. Aztán a nevetés hirtelen elhalt.

 

A hegyen még mindig azok az emberek laktak. Azok, akik nem voltak kifejezetten barátságosak a rohírokkal. Most újra fülelni kezdett, de nem történt semmi, így tovább indult. A kosara is nedves lett a köd és pára együttesétől. A fonott kis kosárban alig néhány virág vagy levél ült. Ma nem volt szerencséje Gwenthildnek, nem járt sikerrel a mai vadászata. Majd legközelebb. Hisz holnap is van nap. Minden nap egy kicsit megszökhetett a börtönéből. Erre a gondolatra mindig mosolyogni támadt kedve. Pedig annyira a helyzet nem állt messze az igazságtól.

Meduseld gyógyító inasai közé tartozott. Az ideje nagy részét, most, hogy háború volt, haldoklók, vagy halottak ápolásával töltötte. Minden ruháját, s a haját is örök elmúlás-szag itta át. 

 

Az ő börtöne. Szerette így nevezni, mert nem remélt – és meg nem érdemelt – sajnálatot váltott ki ezzel a környezőkben. Csak Vintfalla, a rangidős gyógyító vonta fel a szemöldökét mindig, mikor hallotta a saját magát sajnáltató szavakat. 

Gwen, mert hogy ez volt a beceneve, csak pár hete állt gyógyítói szolgálatban. Nem mondta volna, hogy élvezi, mert nem is igazán élvezte, de ez az új fajta tevékenység segített neki elfeledni a múltat. Legalábbis időről időre. 

 

Gwen sok más rohírhoz hasonlóan előbb tudott lovagolni, mint járni, s a kardot is jobban forgatta a fakanálnál. Az apja kovács, az anyjának családja lótenyésztő volt, tehát elmondhatta, hogy Béma is harcosnak teremtette. Kivéve azt a tényt, hogy az apja eredetileg a hegyek népéből származott, noha ezt kevesen tudták. Talán ennek hála, nem is utasították ki Meduseldből. 

 

Évekig jól éltek, majd újra fel-felbukkantak a letűnt korok ellenségei, az orkok, akikkel meggyűlt Theoden király baja. S ezzek együtt a gyógyítóké is. 

 

Gwen az égre nézett. A dühös felhők kavalkádjából próbálta meg kihámozi a Napot, sikertelenül. Inkább megvizsgálta a földet. A harmat már csaknem felszáradt, ami azt jelentette, ideje mennie. Mostanában Vintfalla utasítására három emberrel foglalkozott, abból kettő katona volt, egy pedig egy idős asszony. Az egyik katona már majdnem jól volt, neki csak utókezelésre volt szüksége, és ülhetett is vissza a lovára, hogy újabb orkfejeket vágjon el a nyakuktól. A másik katonát súlyos sebek borították.  Állapota nem volt túl rózsás. Olyannyira nem, hogy csak nagy ritkán tért magához. Minden nap ő mosta le, ő ápolta, etette, altatta, takarított utána. Az öregasszonynak valami fene gonosz kór vert tanyát a testében. Reszketeg volt amúgy is, de a mostani betegségének hála a kutya vacsorája jobban festett nála. Neki már nem kellett sok, gondolta gyakran, de nem adhatta fel. Vintfalla arra eskette, hogy mindent meg kell próbálnia annak érdekében, hogy megmentse az életeket. És nem kívánt csalódás okozni. Legalább ennek az asszonynak, ennek a főnökének nem. 

 

Hosszú volt a séta vissza az elkerített, dombon álló erődítményhez. A távoli erdőből könnyedén észrevehette a sebesen vágtázó, alighanem rohír lovakon érkezőket. Az egyik ló kétségkívül Keselyüstök volt, minden lovak királya. Amennyire a pletykából hallotta, úgy tudta, a lovat az egyik mágus szelidítette magához. Azt nem tudta volna megmondani, melyik. Most viszont a gyönyörű, fehér paripa visszatért hazájába. Ám ez vajon jó hírrel vagy rosszal párosul? 

Őt mindenesetre valószínűleg nem érintik a nagy emberek cselekedetei. Ennek ellenére megszaporázta a lépteit. Egy korábbi sétája alkalmával már figyelmeztette egy őr, hogy ne járjon ki, mivel túl veszélyes. Az orkok egyre közelebb és közelebb merészkednek az emberlakta településekhez, azt pedig Theoden nem engedheti meg magának, hogy minden császkáló és mászkáló mellé csapatokat adjon. Gwen nem akart megint kikapni, ráadásul a hírek is érdekelték, úgyhogy sietett. 

– Gwenthild! – Az őr volt megint. A férfi szakálla szinte egyszínű volt a rohírok egyenruhájával. 

– Igen... – A nő féloldalra dobta a haját, azt igazgatva kezdett volna épp magyarázkodni,  ám az őr gyorsabb volt nála. 

– Vintfalla keresett. Már, mint mondta, rég a helyeden kellene lenned. 

– Igen. Köszönöm. Most jobb, ha megyek. – Megszaporázta lépteit, felsietett a porosra járt úton, fel, majdnem a palotába vezető lépcsőkig, azonban ott hirtelen elkanyarodott, és a fehér fa lófejjel ékített faházba ment be, amely valamivel nagyobb volt a többinél. Lopva a palota felé pillantott, de ott csak az egyre komorabb őrök álltak. A lépcsőn foltokat látott. Az ő vére, villant át az agyán. De nem, hisz az nem lehet. Már eső mosta, fel is takarították, nem lehetett a vér a hercegé. 

 

– Védd a herceged!

 

– Serceg valami a födémben – vélte egy hang. Reszketeg ujja a tető irányába mutatott. 

– Meglátom, mit tehetek – felelt erre egy férfihang, és kicsörtetett vértjében, el a lány mellett. 

– Csakhogy megjöttél! Merre jártál? Már aggódtam. 

– A szomszédos hegyeket jártam be. Azt reméltem, hogy tiszta gyógyfüveket lelek ott, de csak  néhányat találtam – mutatta meg kosárkája tartalmát. Vintfalla ellenőrizte, komoran bólintott, majd utasította beosztottját, hogy kezdje végezni mindennapos teendőit. 

Az őt váltó Kersawin nagy összevisszaságot hagyott maga után. Vintfalla és a pletyka szerint végre férjhez megy, óvatosságból. Hiszen itt a nyakukon a háború. Persze, Gwen megértette, elvégre a szerelem bolonddá teszi az embert, de hogy még a munkáról is teljesen megfeledkezzen! Összecserélte a három beteg holmiját... Azazhogy... 

– Hol van Ingfol? – A rossz állapotban levő katona nem volt a helyén. 

– Ki? Mi a baj? Dolgozz. 

– Én dolgoznék. De hogyan tegyem azt, ha nincs itt a betegem? 

– Miről... – Vintfalla értetlenül és zaklatottan viharzott be. Rengeteg dolga volt neki is a harci sérültek miatt. – Ingfol meghalt – mondta, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, majd nagy zsémbesen visszatért oda, ahonnan jött. 

– Meg-meghalt? – Gwen nem akart hinni a fülének. Leült az anyóka mellé, és a Vintfalla által előkészített levest kezdte el gépiesen etetni vele. 

Ingfol. Hiszen már kezdett jobban lenni. Pont most kellett meghalnia? Pedig ő igyekezett. 

 

A szablyája fekete ork-vértet szaggatott, a paripája rémülten forgatta a szemeit. Egy dárda állt ki a szügyéből. Ledobta lovasát, de Gwen nem adta fel. A csúszós földön feltápászkodott, hárított egy csapást, majd markolatig mártotta az egyélű pengét egy ork hasában. Rengetegen voltak. Nyílzápor hullott rájuk a susnyásból. Gwent a vállán találta el egy. Megtántorodott, majdnem elvesztette az egyensúlyát, amit aktuális ellenfele ki is akart használni, de egy másik katona dárdája hátulról átdöfte a testét. Bólintottak egymásnak, majd folytatták a küzdelmet. 

– Védd a herceget!

 

Pedig megesküdött, hogy nem hagy még egy életet kislisszolni az ujjai közül. Most meg pont azt tette. 

Az anyó köhögése hozta vissza a jelen korba. 

– Bocsánat.

– Valami baj van? – kérdezte a mesteri érzékekkel ellátott nő. 

– Ó. – Megrázkódott. A sárgás árnyalatú levesben  alvadt vércafatokat látott, amelyek leginkább elvett gyermekére emlékeztették. Elsápadt. Az anyó ráncos keze ébresztette fel. 

– Semmi baj, gyermekem – mondta, reszketeg hangján. – Nem kell etetned, tudok magamtól is. Ing-Ingfolt, a-a katona urat még nem fedték le kővel – folytatta. – Elmehetnél hozzá. Búcsúzni. – Gwen egy pillanatig nem válaszolt. A szeme sarkából még mindig úgy látta, hogy ott fekszik a lovas. 

– Igen – felelt végül. – Az lesz a legjobb. Kérem, ne haragudjon. 

– Ó, kedveském. A Gyászért nem jár harag. 

 

Ingfol. Felajánlotta a megesett leánynak, hogy elveszi feleségül. Csendes ember volt, a pengéje pontos, a lovához kedves. Mindig élettel teli. Most meg... az arca krétafehér volt, ujjai nem szorították ezer csatában hűséges szablyáját. Óvatosan megérintette a szakállát. A tenyerébe simította az arcát. 

– Szabad tudnom, kicsoda? – kérdezte a Vén, aki a halottakról gondoskodott. 

– A mennyasszony – hazudta. Gyengéd csókot lehelt sosem-érintett ajkakra. 

– Igazán sajnálom.

– Köszönöm – felelte Gwen rezzenéstelen arccal. – És köszönöm, hogy megmutatta. 

– Csak természetes – bólintott az ember. 

Ingfol volt az egyetlen, aki segített volna neki, s most cserébe ő nem tudta megmenteni. Habár ő sosem fogadta el a férfi ajánlatát, valahogy kötelességének érezte volna megsegíteni a katonát. Segítsége helyett inkább apja tanácsát követte, és még idejében fellátogatott sosem látott, hegyi rokonaihoz, ahol a helyi boszorkány „megtisztította”. Azóta zavartalanul lehetett harcos. 

– Hol voltál? – követelte a választ Vintfalla. 

– El akartam búcsúzni Ingfoltól. 

– Kérhettél volna engedélyt. 

– Védd a herceged!

– Figyelsz te rám ?! 

– Bocsánat a... igen.

– Most menj vissza dolgozni! 

– Igen, igen. 

A következő napon Háma, a király ajtónállója ébresztette a főváros lakóit. Gwen csendesen végezte a dolgát. 

– Őfelsége, Theoden király parancsára kiürítjük a várost! A nők, gyermekek, és mind, ki nem fogható fegyverre, késedelem nélkül induljon a Kürtvárba. Ne hurcoljatok kincseket, se kicsit, se nagyot. Most az életetek a tét. A többiek gyülekezzenek! 

– Gwen! Gwen, nem hallottad? – Álmatagon nézett fel a munkatársára, amikor az becsörtetett a gyógyházba. Kersawin egy nagy, fonott kosarat cipelt a hátán, kezében további dolgokat tartott. Ruhákat főleg. És egy díszes szőnyeget. 

– Védd a... – motyogta. 

– Tessék? Mit mondasz? Kiürítik a várost! Mennünk kell. Gyere, szedd össze a holmidat, és menjünk! 

– Nekem ápolnom kell a betegeket. 

– A betegek is jönnek. Gyere! Latspell, egy tündér, egy törp meg egy ember jött. Két gyerek érkezett lóháton. Igazából ők hozták a rossz hírt, de természetesen mindenki a mágust hibáztatja. Még úgy is, hogy a Kígyónyelvűt elüldözte a király. 

– Elüldözte? Miért? 

– A Fehér Szarumán már nem a barátunk. Egy ork horda tart errefelé. Menekülnünk kell. 

– Orkok? Eddig is támadtak orkok. Most miért kellene itt hagyni az Arany Csarnokot? 

Kersawin megvonta a vállát. 

– Én nem értek ehhez. Te voltál katona, nem? 

 

– Védd a herceged! – Ezek az orkok nagyok voltak. Nagyobbak, mint akármelyik, amit eddig életében látott. És erősebbek. Emlékezett arra, hogy megcsúszott a lába a sáron, elesett, beverte az állát egy kőbe. Hányingert érzett és kezdett fázni is a vérveszteségtől. Korábban ezt mindig izgalmasnak találta, de most valahogy elvesztette a harci kedvét. Az emberek hullottak körülötte, és ő úgy érezte máris, hogy egyedül van. Visszaszerezte a kardja markolatát, mire rátapostak a kezére, és valaki páncélkesztyűs ököllel arcul ütötte. Egy pillanatra minden elsötétült. Vér folyt a szájából, vörösen, árulkodón a sápadt sárba. Sikerült mégis feltérdelnie, és rejtett, ívelt tőrét támadója hasába szúrta, majd egy elesett harcos nehezebb pengéjével vágta le az ork fejét.

 

– Igen – bólintott lassan. Úgy érezte, szédül. 

– Hamar! Szedd össze a holmid és gyere. 

– Kersa! Gyere! A gyermekek nem mernek nélküled jönni! – kiáltotta egy nő. Gwennek csak most tűnt fel, hogy valamennyi házból kizúdultak az emberek, s hosszú, kanyargó sorokban igyekeztek kijutni a városból. Meglepte, hogy az öreg király ilyen könnyen feladja a fővárost. 

Az idegenek is ellovagoltak őfelségével. 

– Mennem kell – mondta Kersawin, és sietve ott hagyta őt. 

Gwen lassan visszavonult a gyógyházba. A szeme sarkából még mindig ott látta Ingfolt, amint ott fekszik. Az öregasszony már nem volt ott, sem pedig a másik betege. A gyógyház unott szaga lengett körbe mindent. Eltűnt a halál, de az egészség szag is belőle. Az ágyak bevetetlenül, rendezetlen ágyneművel, egykedvűen várták a következőt. Az éjjeliszekrényeken zsíros, foltos poharak és edények káosza lézengett. Valahova beszorulthatott egy légy, amely most idegesítő zizegést hallatott. Leült Ingfol ágyának szélére. Ha messzebb, a padló egy repedését figyelte, megint csak ott látta az ágyon a katonatársát. Az arca minden vonalát ismerte. Azon az őrjáraton a férfi nem volt vele. Kezét tétován a fekvő arcára simította, csak hogy rádöbbenjen, a lovas nem is volt ott. 

Szedd össze a holmid és gyere, mondta Kersa. Rá kellett döbbennie, hogy a harci felszerelésén kívül semmije sem volt. És kedve sem volt elmenni innen. A kisszobába vonult, ahol hamar álomra hajtotta a fejét. 

 

– Védd a herceged! – A kiáltásra felriadt. A szoba csendes volt, porcicák kaptak semmi-szárnyra a légben. Csatazajt hallott. 

 

Körbenézett. Elvesztek. Már csak néhányan álltak a lábukon. A lovak szertefutottak. 

– Védd a her-! – Az eddig kiáltozó nyakát eltörte egy füstös képű ork. Most elfuthatott volna. Most megmenthette volna az életét. Most elbújdoshatott volna. Nem figyeltek rá, hanem arra az öt, maradék katonára, és a hercegre. Theodred megsérült. Élénk színű vér csordogált a halántékáról, de a fiatal férfi még így is gyönyörű volt.

 

– Theodred – sóhajtott fel. A férfi őt nézte. Nem. Az csak a szekrény volt. Te jóságos Béma! Vajon mennyit aludhatott? Hiszen el kellett látnia a betegeit! Átmasírozott a betegszobába és előkészítette a dolgokat, melyeket Ingfol ápolására használt. Megállapította, hogy elfogyott a gyógyfű az öregasszony teájához, ezért gyorsan leápolta Ingfolt, hogy aztán útra kelhessen a mezőkre. De fura, gondolta. Ingfol egész vékony volt. Akár a deszka, amin feküdt. 

A hajnali, jeges levegő az arcába csapott. Azonnal felébresztette. A város még aludt. Ezen elmosolyodott. Aztán jobban körülnézett. Az őröket sem látta sehol. Bizonyára a temetőben vannak, gondolta. Elvégre a herceg... a herceg... 

Védd a herceged! – A férfi bólintott felé. Szinte most is érezte borgőzös leheletét az arcán az istállóban.

– Jól harcoltál ma – mondta. – El tudod ezt látni? – mutatta meg a vállán a kis karcolását, majd leült egy szénakupacra... A sárban térdelt. Az ork egy jól irányzott suhintással a testébe vágta a kardját. Összetalálkozott a tekintetük. Aztán a szokatlanul és riasztóan nagy csöndet a folyóparti víz loccsanása-csobbbanása szakította félbe, ahogy rémült lovaikból néhány visszatért a tett helyszínére. Egy mén felágaskodott a herceg és az orkok előtt, Gwen azt hitte, Brego az, a herceg lova, de a pej csak másodikként ért oda. Theodred reszketegen próbálta fenntartani magát, és azt üvöltötte:

– Gwen! – A kiáltás Ingfol hangján szólt. 

– Hamarosan jövök! – mondta neki, és is kosárkájával útnak is indult. 

 

Ez a nap sem hozott különösebb szerencsét gyógynövények terén. Vihar közeledett, ezért gyorsan visszaigyekezett a városba. Furcsamód, mintha nem csak az ég dörgött, döngött volna, hanem a föld is. Ki hallott már ilyet? És úgy vette észre, mintha Gondor felől jött volna az egyre sötétebb, egyre komorabb felhőrengeteg. Korábban, ahogy emlékezni tudott, a másik királyság felől nemigen bukkantak fel viharfehők. 

A város még visszatértekor is üresen állt. Megvonta a vállát. Ahogy leszállta köd, aztán észrevette, hogy mégis ott állnak az őrök. Vagy csak zászlaikat fújta a fel-felerősödő szél? Nem volt ideje kideríteni. Ingfol szólította. 

 

– Vidd! – A kérést egyszerre hallotta Theodred es Vintfalla hangján. 

A ló felnyerített, és összetéveszthetetlenül Gwen felé ügetett, szemfehérje kilátszott, ahogy az orrába kúszott az elmúlás keselyű-szaga. A nő szinte önkéntelenül, beidegződött mozdulatokkal ült fel a ló hátára, ami akkor vágtatni kezdett. Theodred lova rémülten sikkantott, amikor egy ork nyílvessző érte a tomporát.

– Megölni! – kiáltotta az egyik, fekete ork. Vasudvard katonái megpróbáltak eleget tenni a parancsnak. Gwen majdnem leesett a lóról, ahogy két nyíl is eltalálta. Brego azonban nem hagyta, hogy lovasának baja essen, a hely ismeretének előnyével úgy igyekezett, hogy lehagyja Szarumán harcosait. Átgázolt egy patakon, fel egy kis ligetbe, majd újra egy forrásba, ahonnan aztán a közeli erdő felé vette az útját. Az izgalom múltával Gwen érezni kezdte, hogy reszket. Először a folyókat felduzzasztó esőt okolta, aztán kezdett az ereje is kicsúszni tulajdon markából, és öntudatlanul lezuhant a lóról.

 

– Miért? – kérdezte. A kisszobában látni vélte az idős gyógyító árnyékát. 

– Vidd fel neki, szüksége lesz rá – mondta a szél Vintfalla hangján. Gwen bólintott, és az odakészített edénnyel együtt a katonák szállása felé vette az útját. Az egyikük ugyanis, habár megsérült, nem volt hajlandó a gyógyházba vonulni, ezért időről időre nekik, valamelyik gyógyítónak kellett felvonulni a gyógyitallal. 

 

A szálláshelyet, mint magát a várost is, üresen találta. Senki sem volt sehol. De nem bánta. Bizonyára az idegenekkel vannak, gondolta. Emlékezett rá, hogy egyik nap egy tünde, egy ember, egy törp és a Mágus jött el. Bizonyára híreket hoztak. Majd eljutnak az ügyek hozzá is, gondolta. A betegek, miután meggyógyultak, gyakran jártak vissza hozzájuk, hogy meghálálják gyógyulásukat. 

Szöszmötölést hallott. Mintha valaki pakolászott volna. 

– Akkor itt hagyom – mondta. Más is mondta már ezt... 

– Nézd, megmozdult – mondta egy ismeretlen hang. Lágy, mégis férfias. A hely illata a gyógyító füvek illatára emlékeztette, de minden illat porosnak és réginek, gondozatlannak tűnt. 

– Hol? – próbálta kérdezni. 

– Egyelőre biztonságban – mondta egy idegen hang. Halk és lágy volt ez is, mint az előző, azonban ezzel együtt valahogy karcos is. És egy idősödő nőhöz tartozott. 

– Amikor a fiam megtalált, alig volt benned élet. De én addig igyekeztem, amíg össze nem szedted magad. Kimostam a sebeidet és egyéb sérüléseidet is rendbe tettem. 

– Én... – Amikor körbenézett, rögtön felismerte megmentőit. Azazhogy inkább azok fajtáját, mert hogy hegyi emberek voltak. 

– Köszönöm – fejezte be az előző gondolatát. – De miért? 

– Mi nem állunk háborúban a rohírokkal. A mi kis családuk nem – tette hozzá magyarázatképpen. 

– Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg...

Akkori, saját kijelentése most mintha a szállás felől érkezett volna. Erre csak mosolyogva bólintott, majd eszébe jutott, hogy az öregasszonynak holnapra is kell tea. Elköszönt a semmi-árnyéktól, és a dolgára sietett. Út közben biccentett a zászló-őrök felé. Így tette a dolgát napokig, míg a Vasudvard felől jövő vihar hangjai újra elérték fülét. Eddig is hallani vélte a vihar közeledését, de most már a hang nem maradhatott észrevétlen, hiszen a föld érezhetően döngött a vihar erejétől. Mielőtt elázott volna, besietett az anyóka mellé, elmesélte neki a nap történeteit. Az anyó többször megdicsérte, és mondta neki, hogy szereti hallgatni a hangját. Ám most, ahogy lenézett, nem látta az idős hölgyet sehol sem. Biztosan kiment, gondolta. Vagy talán Vintfalla nem szólt neki arról, hogy meggyógyult. Mert nem halhatott meg. 

Tüzet rakott, evett egy pár falatot, várva, hogy a vihar elvonuljon. Lovasvég felett általában gyorsan jártak a fellegek, most azonban ez a makacs gondori felhő állandóan itt, a közelben dörgette villámait. 

Gwen türelme pedig véges volt. A ködös, esőtől párás környezet némileg elrejtett minden közeli és távoli dolgot. Csak a föld rengett rendületlenül, de eső nem esett. Ki látott még ilyet! – gondolta Gwen. Már épp vissza akart menni a gyógyházba, amikor apró zaj csapta meg a fülét. 

Alakok bukkantak fel a kapuban, amelyre a zászló őrök ügyeltek. Szó nélkül beengedték őket. Öten vagy hatan lehettek. Fekete páncéljuk nagyrészt eltakarta a testüket. Furcsa, idegen kinézetű volt a vért. 

– Jó napot! – mondta. Hangja furcsa hangzást nyert a ködben. – Segíthetek? – A csoport megállt. A ködtől nem látszott kilétük. Sötét ábrázatukból Gwen arra következtetett, hogy haradiak lehetnek. – Theoden király nincs itthon. Tulajdonképpen – nézett körbe – senki sincs. 

Az egyik alak megbökte a másikat, mire pusmogni kezdtek. A szavakból a nő csak a Közös Nyelv két szavát értette: prófécia meg kísértet. 

– Segíthetek? – ismételte meg a kérdést a Közös Nyelven. Egy kisebb alak, mintha sánta is lett volna, döcögött közelebb. Jól körbeszimatolt, mintha attól félne, valaki figyeli, aztán megkérdezte: – A kérdés valóban az, segíthetsz-e, ó, kísértet? – Az alacsony haradi megnyalta a szája szegélyét. 

Hiszen ezek orkok voltak! Sajnos, a vértje és a fegyverei távol voltak tőle. A nagy alakok valószínűleg ugyanolyan vasudvardi orkok, mint amelyek... az ilyen kicsi fajtájúakat jobban ismerte. Ezek Mordorból vagy a hegyekből származtak. És miért nevezték őt kísértetnek? Úgy döntött, a túlélése érdekében most valóban a kísértet színeiben fog tetszelegni. 

– A kérdés igazából az, hogy miben kellene segíteni? – A goblin körbenézett, majd azt suttogta: – Meg akarunk szabadulni Tőle. 

– Értem – mondta titokzatosan. – Akkor menjetek a hegyekbe. Oda, ahol nincsenek emberek, és ne engedjetek a hívásának. 

– Mintha ez olyan könnyen menne – dörmögte egy vasudvardi. Gwen azelőtt sosem gondolta, hogy ezek a lények a megölni, elfogni, és hasonló szavakon kívül tudtak mást is. És ez a felfedezés megdöbbentette. 

– A hegyi emberek is ellent tudnak állni neki – folytatta. 

– Várj-várj – szólt közbe a kicsi ork. – Elég ebből – mondta, és ismét Gwen felé nézett. 

– Köszönjük a segítséget, ó, kísértet. Mi köt téged ide, mondd! Hadd segítsünk mi is a te bajodon! – Gwen ismerte a földjeiken terjedő babonákat és mondákat. Azok szerint a korán elvirágzott, vagy ki sem nyílt menyasszonyok a területen maradtak, hogy örökre kísértsenek. S csak úgy lehettek szabadok, ha az, ami odakötötte őket a helyükhöz, eltűnt. 

– Mondd meg hát, akkor most mit csináljunk? – kérdezte a mordori ork. Tényleg elhitték, hogy ő egy kísértet. És ő egy percre tényleg elhitte, hogy orkok. Hisz mégiscsak haradiak voltak. 

– Egyszerű – mondta Ingfol. – Mióta itt a Kígyónyelvű, azóta a király nem tartja számon a seregek létszámát, a járőrcsapatok tagjait! Nem kell mást tennem, minthogy kihúzlak az odaveszett egységből. És akkor nem lehet bajod dezertálásért! – Amekkora szerencséje volt visszatértekor, éppen Ingfol és az unokatestvére őrködött a mellék kapunál. Akkor az éjjeli járőrözés alkalmával tudtak újra beszélni. 

– Ingfol, ez öngyilkosság! Ha elkapnak... 

– Ha elkapnak – emelte ki az első szót a férfi, majd sokat sejtetően kacsintott. Éjfélre járt, és katonatársa a pincén át besurrant a palotába. 

 

– Ingfol... 

– Az meg kicsoda? 

– Meghalt... 

– Mostanában? – kérdezte furcsa kiejtéssel az egyik idegen. 

– Azt... azt hiszem. – Meglepően sokat kellett gondolkodnia azon, hogy Ingfol mikor is halhatott meg. Vajon már ő maga sem járta az élők vidékét?

– Akkor nem értem, miért vagy még itt. Térj vissza oda, ahová tartozol! – szólította fel ünnepélyesen az egyikük. 

– Végül is, igazad van – vélte Gwen. Elvesztett valamit, de azt nem tudta volna megmondani, mi az.

– Úgy van. Nem tartozol ide – toldotta meg egy másik. Talán ez lenne az, amit elvesztett? Talán igen. Igen, egyre biztosabban érezte. 

– Nem tartozom ide – jelentette ki maga is, és szinte felszabadult. Ellépdelt az ork-haradiak és a zászló őrök között, hogy a hegyi emberek erdeiben kezdjen neki az új szolgálatnak: kísérteni fog, oda tartozik. Hisz már így is önmaga kísértete volt. 

 

Vége

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~

A bejegyzés trackback címe:

https://lotr-hobbit-kihivas.blog.hu/api/trackback/id/tr2412709620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ziaw 2017.08.17. 15:40:15

Kedves Író!

There is no place you can hide from me, háháá xD
Szóval. Most csak az lesz az égő, ha nem Te írtad.

1. Világ: Érdekes, hogy egy egyszerű katonanőt választottál főszereplődnek. Ha már itt tartunk, jól esett volna egy AU, hiszen, ha jól emlékszem, a rohírok között nem volt gyakori a női harcos. Vagyis erre nincs konkrét utalás.
Na, de a világ, amit újrateremtettél, szerintem megállta a helyét. Az AU hiánya miatt
4 pont.

2. Kulcsok:

Ellentétpár: Bizonyos értelemben megvolt. Én a történet közepe felé arra számítottam, hogy mégis elkapják, vagy éppenséggel most van börtönben, amiért dezertált. Bár említed, hogy ő maga így próbált menekülni a jelenből (tulajdonképpen az őrületbe), szóval igazából igen. Kicsit több akcióra számítottam volna. Jó, odaírtad, hogy lélektani pöcegödör, de azért egy ilyen kulccsal...
5 pont.

Címkulcs:
Ééérrrdekes. Persze, az egészben az a vicces, hogy kétféleképpen is lehet érteni. Az egyik az vicces, és szerintem csak az én fejemből pattant ki, de azért leírom:
Hogy a "nincsenek otthon" kifejezésre akartál utalni, mármint, hogy bolond lett. :D Most, hogy leírtam, nem is hangzik akkora hülyeségnek :D A másik természetesen a rohírok hiánya. Legyen
5 pont.

Titkos kulcs:
Megjelent. És ennyi. Amit előbb írtam, a több akció, amit vártam, abba beleillett volna, de nem jelent meg úgy, szóval
1 pont.

3. Karakterek:
A főszereplőd nem Mary Sue. Egy esendő, félig bolond nő, sötét és borús múlttal. Igazából ez is olyan jó választás volt, mint az előző történet OOC-je, mert a logikátlanságot rá lehet fogni arra, hogy megőrült. Kiváncsi lettem volna egy Theoden-Gwen beszélgetésre, hogy a király mit szólt volna a nő dezertálásához, de hát ilyen nem volt.
Gwen barátnője és kolleganője egy paraszt:D úgy értem, fura, hogy senki nem vette észre, hogy Gwen a várban maradt. Meg azt se, hogy lelkileg milyen rosszul van...
Legyen
5 pont.

4. Cselekmény:
Egy kérdésem maradt. Akkor most az a gyerek, amit elvetetett, az Theodredé vagy az Inges csávóé? Úúú, de gonosz, ha Theodredé, mert akkor.... még ha fattyú lett volna, akkor is... ó.
Különben követhető volt az őrület és jelen/valódi kor. Néhol újra kellett olvasnom, nem tagadom, de azért nem volt zavaró.
4 pont.

5. Stílus és stilisztika:
A szóhasználatod megfelelt a kornak, a könyvnek, a témának. Nem éreztem azt, hogy naa, ilyet aztán nem mondanának. Kivéve, amikor az őr megállítja Gwent az elején. Az kicsit diszkós volt. :D
A tördelés az katasztrofális. Már bocsánat. Azt hittem, kifolyik a szemem! Olyan, mintha elfelejtettél volna egy idő után tördelni, mert az elején még volt.
A leírásaid tetszettek, jó misztikus lett az őrült rész.
Mivel fél pontot nem lehet adni, most csak
3 pont, mert hangsúlyosabb volt a rossz, mint a jó. :(

6. Vélemény:
Ilyenen én is gondolkodtam már, hogy mi lett Meduselddel, miközben a sereg a Helm-szurdokba vonult. Érdekes volt. Őrültes történetet még nemigen olvastam, de elképzelhető volt. Tetszett. A vége ellaposodott, és olyan érzést keltett, mintha levágtál volna belőle valamennyit. Elfogyott tán az időd?
4 pont

Összesen: 31

Merilwen 2017.08.19. 22:08:03

Kedves Író!

Majdnem bedőltem. Annyira hatottatok egymásra ****-val/vel, hogy kellett némi idő, míg rájöttem, hogy te te vagy, és nem ő. :)

1. Világ: 5 pont
Egy szemernyi hibát sem találok benne. Bémáért külön dicséret, annak még nekem is utána kellett néznem, pedig már jó ideje beleástam magam a középföldi népek mitológiájába. :)

2. Kulcsok: 13 pont
– Ellentétpár: Virtuóz felhasználás volt, többféle síkon is beleépítetted. 7 pont.
– Címkulcs: Mint fent. :) 5 pont.
– Titkos kulcs: Ez már nem elég kielégítő. Ha nagyon elvontan, össze-vissza facsarva veszem, akkor is csak hangyányit fedezem fel a történetben. Talán. Vagy ha szó szerint meg is jelenítetted valahol, én nem találtam. Szóval ez csak 1 pont.

3. Karakterek: 5 pont
Pontosabban mondva inkább karakter… Nem igazán látszik Gwen jelleme, nem logikusak a motivációi – pontosan olyan, amilyennek egy zavarodott elmének lennie kell.

4. Cselekmény: 5 pont
Nehéz eligazodni rajta, koncentrálnia kell az olvasónak, hogy felfoghassa a történetet (ami persze egyáltalán nem baj). Nagyon tetszett a végén a jelenet az orkokkal. :) Csak két apróbb logikai hibát találtam: azt, hogy a visszaemlékezés-csatajelenetben Gwen már úgy tűnik, mintha tudná, hogy az uruk-hai orkok Szarumán harcosai, pedig ez akkor a rohani lakosok számára még nem derült ki, leszámítva talán Éomer követőit; valamint úgy tűnik, mintha kevernéd, hogy honnan jönnek a viharfelhők: Gondor vagy Vasudvard felől. Jó, felfogható, hogy mindkét irányból, de szerintem akkor kellett volna valamiféle kapcsolóelem a kettő közé.

5. Stílus és stilisztika: 4 pont
Gépelési hibád több is akadt, és számomra zavaró volt, hogy Théoden és Théodred nevéből kihagytad az ékezetet. A világba nem illő szó is akadt egy, a "dezertálás"; szerintem jobb lett volna a "szökés" vagy a "menekülés" szó.

6. Szubjektív vélemény: 4 pont
Csak azért nem maximális, mert nem igazán tetszenek az efféle lélektani novellák, számomra ez a műfaj túlságosan elvont. Azt viszont elismerem, hogy bravúrosan felépítetted, szóval le a kalappal. :)

Összesen: 36 pont.

Bocs, hogy az eddigi kritikáimhoz képest ilyen elenyészően keveset írtam hozzád…

Köszönöm, hogy olvashattam! További sok sikert!

Üdv:
Merilwen

Luthien Lovemagic 2017.09.04. 10:57:38

Kedves író!

Világ: Az AU figyelmeztetést hiányoltam. A női rohír harcos miatt különösen kellett volna, mert az eredeti történetben pont az Eowyn dilemmája, hogy nem engedik harcolni, mert nő, nálad meg simán van gy női harcos, ami nem baj, de indokolni kellett volna.
3 pont

Kulcsok
Ellentétpár: Egyedi értelmezés volt, de pont ezért tetszett. A lelki rabságot-szabadságot jól ábrázoltad.
7 pont
Címkulcs: Kiváló volt a címbeépítés, meghatározta az egész történetet.
5 pont
Titkos kulcs: Hát… éppen rá lehet fogni, de nem igazán jött át.
1 pont

Karakterek: Egy kitalált karakter belső lelkivilágába pillanthatunk be. Jól bemutattad magát a karaktert, és a mellékszereplők is jól kiegészítették. Bár a harcos mivoltát nem érzem eléggé megmagyarázottnak, ahogy a világnál már írtam róla.
4 pont

Cselekmény: Szinte egyszemélyes karakterdráma a történet, amit jól hoztál szerintem. Ahogy Gwen elméje egyre megtörtebbé válik, úgy lesz a történet is egyre zavarosabb/töredezettebb, ami ebben az esetben nagyon indokolt. Ügyes.
5 pont

Stílus/Stilisztika: Tetszett a sima és dőlt írásmóddal kifejezett jelen-múlt váltakozás, ez külön hozzátett az olvasásélményhez. A stílus illett a történethez, jól kifejezted vele a nő kezdődő őrületét. A helyesírással sem volt gond.
5 pont

Szubjektív: Egyedi hangulatú történet. Szép és szomorú, nem egyhamar olvasnám el még egyszer, de tetszett.
4 pont

Köszönöm, hogy olvashattam!

Üdv: LL, KK tag (Megtalálsz minket a Merengő fórumán.)

Alavel 2017.09.09. 23:14:57

Kedves Író!

( ͡° ͜ʖ ͡°)

I. Világ; Szerintem nagyon rendben volt, sikerült Középföldére varázsolnod olvasóidat – legalábbis engem mindenképp. Egy AU jelzést hiányoltam azonban, mivel saaajnos az eredeti műben nem találhatóak női harcosok.
4 pont

II. Kulcsok; 13 pont
Ellentétpár: Egyedi módon építetted történetedbe, nekem iszonyúan tetszett a megoldás.
7 pont
Címkulcs: Többféleképpen is sikerült megjelenítened, ennél jobb címe nem is lehetne művednek.
5 pont
Titkos kulcs: Nem is tudom. Biztos beleépítetted, mert miért hagytad volna ki? De én valahogy nem találtam. Talán hogy ítélet született a sorsa felett a múltjában, megpecsételődött? Bár lehet, hogy ez így nagyon ki van forgatva.
1 pont

III. Karakterek; Nagyon jól jelenítetted meg Gwen zavarodottságát, egy percig sem éreztem műnek vagy erőltetettnek, pedig nem lehetett igazán könnyű ábrázolni egy lelkileg ilyen ingatag karaktert.
5 pont

IV. Cselekmény; Bevallom, nehezemre esett eligazodnom a cselekményen, nem mindig volt tiszta első olvasásra, hogy mikor mi a valóság, de ezt inkább tudom be saját hibámnak (mentségemre szóljon, igyekeztem). De jól használtad fel ezt a „zavaros” történeti szálat a főszereplő lelki állapotának megjelenítéséhez.
5 pont

V. Stílus és stilisztika; Egy kicsit sötétebbre vetted a hangulatot, ami nagyon jól illet e történetedhez, ez nagyon tetszett. A leírás tökéletesen előrevetíti az olvasottakat, nagyon eltaláltad.
5 pont

VI. Szubjektív vélemény; Szeretem az ilyen hangulatú történeteket, nekem abszolút elnyerte a tetszésemet. Elvont volt, nem mindennapi, sikerült valami igazán egyedit alkotnod.
5 pont

Összesen: 37 pont

Köszönöm, hogy olvashattam, és sok sikert a továbbiakban!

Üdv,
Alavel

Metálcsibi 2017.09.13. 18:49:34

@Ziaw: Kedves Alíz! Remélem, rám gondoltál, és így máris nem olyan égő a helyzet. Ha nem, nos, akkor mindegy. :D Először is köszönöm, hogy elolvastad, és hogy kritizáltál.
Az AU jelzést egész egyszerűen lefelejtettem, amit bánok, de már így sikerült.

Magát a történetet hosszabbnak szántam, de aztán mégsem tetszett a vége, ezért lett így.
Úgy látszik, ezen a Kihíváson valami rendesen fejbe kólintott, mert az egészben az a vicces, nem is a cím, ahogy Te írtad :D, hanem, hogy kb. így zajlott a történetem végének megírása: Oké, Times New Roman, 12-es betűméret, megvannak a fejlécek, hm... legyen valami megjegyzés? Á, ne. Jól írtam a címet? ... Titkos Kulcs? OOPpPÁ.

Szóval konkrétan kihagytam. És utána erőszakoltam bele. o.o

Ha Kersawin vagy a többiek érdeklődtek is Gwen állapota iránt, szerintem a nő akkor sem törődött volna velük...

Bocsánat a tördelésért...

És még egyszer köszönöm, hogy írtál.
BaO2

Metálcsibi 2017.09.13. 18:54:43

@Merilwen: Szia Merilween! Köszi, hogy elolvastad, és hogy írtál véleményt.

A szokásosnál kritikusabb voltál, bár ez cseppet sem probléma, sőt!:) Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem a figyelmetlenségekre, igazad van teljesen Szarumánnal, meg a többi cuccossal.
Magam sem tudom, miért az angolos írásmódot választottam a rohírok neveinek. De tényleg. Halvány lila uborkám sincs róla... Bocsi, hogy zavart.

Azért a dezertálás szót választottam ott, ahol, mert mégiscsak egy katonai környezetben vagyunk, ahol a hercegünk ott hagyása a csatamezőn nem meríti ki a szökés fogalmát. Szerintem. Persze, egy irodalminak tettetett szövegben az Ak47 is furán nézne ki. :D
Köszönöm, hogy annak ellenére végigszenvedted magad rajta, hogy nem kedveled az efféle dolgokat. ( Igen, rád nézek, Zia :D )

Köszi még egyszer.
BaO2

Metálcsibi 2017.09.13. 18:59:00

@Luthien Lovemagic: Kedves LL! Köszönöm, hogy elolvastad a novellámat, és hogy véleményt is írtál utána.

Igen, igen az Au borzadalmasan hiányzik onnan a figyelmeztetések közül, hála a figyelmetlenségemnek.:D

Eleinte férfi karaktert akartam belerakni, de aztán úgy éreztem, hogy silány az, amit írás néven művelek vele. Szóval Theogian szépen elhalálozott, még mielőtt kitojhattam volna. :D Köszönöm a szép szavakat, és megértem, hogy nem akarnád újraolvasni, lehet, hogy én se akarom. :D
Köszi még egyszer, hogy itt voltál.

Üdv:
BaO2

Metálcsibi 2017.09.13. 19:01:58

@Alavel: Kedves Alavel! Mi ez a fej?:D

Köszi, hogy itt voltál és véleményeztél. Nem lehetett egyszerű munka. :)
Az Au-t és a titkos kulcsot totál le illetve elfelejtettem, szánom bűneimet.
Igazából nem volt jobb ötletem megjeleníteni ezt a zavart. Meg eleinte nem is akartam ilyen múltas jelenet a jelenetben cuccot csinálni. De valahogy mégis így alakult ki a történet...
Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy elolvastad!:)

BaO2

Alavel 2017.09.13. 22:00:16

Őszintén szólva, fel se merült bennem a lehetőség, hogy ezt a történetet nem Rosa írta, és azt a kis fejet (mely egyben védjegyem is) magabiztosságom zálogaként hagytam ittXD Bocsi érte:D De a történtek is mutatják, hogy sajnos elég régen jártam Merengőn is:( Pedig mindig megfogadom, hogy végigolvasom a fandomban íródott összes művet.
Gratulálok az elért eredményért, nagyon szép munka:)

Alavel