Gyűrűk Ura/Hobbit Fanfiction Írói Kihívás

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

IV. forduló - I. történet

2019. augusztus 04. - SlytHay

I. TÖRTÉNET

 

Cím: Noldóran

Főtéma: Születés
 
Kulcsok:

  • Főkulcs: Calacirya „A Fény Hasadéka”
  • Titkos: éjszaka/homály

Jelentősebb szereplők: Finwë, Míriel, Fëanor, saját szereplő
Páros: Finwë/Míriel, Círdan/saját szereplő
Műfaj: romantikus, dráma, kaland és egy kis angst
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: szereplő halála
Jogok: A saját karaktereimen kívül semmi nem az enyém, minden jog a Tolkien Estate-et, A szilmarilok szerkesztőjét, Christopher Tolkient, valamint magát a professzor urat, J.R.R. Tolkient illeti.
Tolkient illeti.
Tartalom: Mese a régi időkből, a tündék Nagy Utazásáról, és Finwë, a nolda nagykirály és első felesége, Míriel kapcsolatáról. Vajon milyen következménye lehet egyetlen döntésnek a tündék és egész Középfölde jövőjére nézve?
Megjegyzés: Néhány helyen eltérek a canontól, de csak apróságokban (pl. a Quentában nem derül ki, hogy Finwë valóban az első tündék közé tartozott-e), úgyhogy az AU figyelmeztetést nem teszem ki.
A cím jelentése: Noldóran (quenya): a noldák nagykirályának titulusa.
Ihletforrás: A Quenta Silmarillion első fejezetei, a kulcsaim, valamint ez a dal: The Greatest Showman (Zac Efron & Zendaya) – Rewrite The Stars
https://www.youtube.com/watch?v=yO28Z5_Eyls

 

Noldóran

 

 

 

 

‒ Finwë Noldóran. Tudtátok, hogy nem mindig viselte ezt a nevet? Persze, hogy tudtátok, mint ahogy azt is, hogy nem született királynak. Nem. Az életét pontosan úgy kezdte, mint a másik száznegyvenhárom társa: kinyitotta a szemét.
Az elmúlt korszakok alatt sokféleképpen nevezték őt. Finwë, az Elsők egyike, a Fogantatlan. Finwë, a noldák követe. Finwë, a második nemzetség vezére. Finwë Noldóran, a noldák nagykirálya.
Célom nem az, hogy elmeséljem a Nagykirály életének történetét ‒ azt tudjátok ti magatok is. Megtették helyettem a Nagy Utazásból ránk maradt regék és mondák; a bölcsek által feljegyzett krónikák, melyek immáron örökre Amanban maradnak; és ami a legfontosabb, hogy egy részét ti is átéltétek. Nem, ez valami teljesen más lesz, valami sokkal személyesebb, mely még titeket is érint.
S habár tudom, hogy a mese elejét mindnyájan ismeritek, ez is elengedhetetlen része az egésznek, mely visszavonhatatlanul megváltoztatta Finwë életét.
Üljetek le! Hosszú még az út, és bőven van mesélnivalóm.

 

Finwë látta már a Fákat. A saját szemével látta őket, korábban, mint bármelyik nolda-rokona, mikor Oromë őt választotta az eldák három követe egyikének. És attól a pillanattól kezdve, hogy a Calacirya Fényszorosán át először a szemét érték az életet adó, arany-ezüst fénysugarak, tudta, hogy többé nem akar a Cuiviénen hideg partjain élni. Nem akar egyebet, mint örökkön a Laurelin és Telperion adta fényárban járni, a valák oltalma alatt.

Lelkesen, ifjú szívében a reménnyel tért vissza társai közé Ingwével és Elwével az oldalán, és káprázatos tájakról mesélt; égig érő hegységek és kéklőn ragyogó, végtelen tengerek képét festette a szemük elé. Hosszan beszélt a Fákról és Valinor áldott birodalmáról, hol nem volt helye sem fájdalomnak, sem bánatnak.

Nem volt szükség további győzködésre: a tündék a három követ minden szavát elhitték. Kik eddigi éltükben Morgoth homályán kívül nem ismertek mást, kik számára Varda csillagai jelentették az egyetlen világosságot, vágytak látni azt az elképesztő csodát, melyet Laurelin és Telperion rejthetett magában.

Eldöntetett hát: Oromë vezetésével a tündék átkelnek Középföldén. Hosszú és nehéz út várt rájuk, de a fény iránti vágyuk erősebb volt, mint az éjszakától való félelmük. Vanyák, noldák és telerek együtt készültek az utazásra, jóhiszeműen bízva a jobb, biztonságosabb életben egy olyan földön, ahova Morgoth keze nem érhetett el.

Ingwë és a vanyák mind egy szálig Oromë fehér lova, Nahar nyomába szegődtek, aki lassan baktatott fel a Cuiviénen dombjaira. A vadászkürt hangja végighasított az örök éjszakában, jelezve barátnak és ellenségnek egyaránt: az Utazás megkezdődött.

Finwë irányítása alatt a noldák is indulásra készen álltak, legalábbis a nagy részük. Voltak azonban, akik a maradás mellett döntöttek, és az őket követő, legnagyobb sereghez, az Elwë alá tartozó telerekhez sem voltak hajlandók csatlakozni. Számukra a csillagfény és a Cuiviénen melletti szabad élet többet jelentett, mint Nyugat Urainak hívó szava, kiket eddig amúgy is csak haragjukban láttak a Melkor ellen indított háborúban. Belőlük lettek az avárok, a Vonakodók, de többet én magam sem tudok róluk, hiszen népeink azóta a nap óta nem találkoztak.

 

Volt azonban egy nolda asszony, Morië, ki Finwéhez hasonlóan az Elsők közül való volt, mégsem követte őt Nyugat felé. Moriének ugyanis volt egy Nolwë nevű ura, kinek nyoma veszett abban az időben, mikor a Nagy Vadász Valinorba vitte a három követet.

Tudta jól, hogy hiába volt Melkor legyőzetése és megláncolása, szörnyű teremtményei és hatalmas szolgái még mindig a Nagy Földeket járták a homályban, a csillagok alatt. Ahogy azt is tudta, ha egy-egy társuknak nyoma vész, azt általában ők, Melkor rémséges orkjai fogják el, kikről azt suttogták, a korábban elrabolt és megkínzott tündékből tenyésztett ki.

A többiek hiába beszéltek az asszonynak, hiába kérlelték, hogy tartson velük, hisz valószínűleg Nolwë is hasonló sorsra jutott, ő megmakacsolta magát. Hitt benne, hogy ura előbb vagy utóbb mégis hazatér, hogy még láthatják egymást. A Cuiviénen partján maradt, és ha Ilúvatar is úgy akarja, azóta is ott él, a férjére várva.

Nem úgy, mint két leánya: Míriel és Náriel.

Az idősebbik, Míriel, a felnőttkor küszöbén állt, és csakúgy, mint a többi noldáét, az ő szívét is hajtotta a kíváncsiság, vágy az ismeretlen tájak iránt. Látni kívánta a Fákat és a valák által őrzött birodalmat, melynek híre oly messzire jutott már. Náriel pedig, ki aprócska leány volt még akkoriban, mindenkinél jobban kötődött nővéréhez, és meg sem fordult a fejében, hogy nem tart vele a hosszú útra, még ha ez azt is jelentette, hogy el kell válnia édesanyjától.

Morië megértvén, hogy sajátjával ellentétben leányai sorsa nem köti őket e vidékhez, nehéz szívvel, de elengedte őket az útra. Tudta, hogy az élet Nyugaton vár reájuk.

‒ Menjetek hát ‒ mondta nekik búcsúzóul. ‒ Lássátok a Fényt, melyet Morië, a sötét tünde sosem láthat! Finwë jó vezetőtök lesz az éjszakában, érzem.

 

A három sereg végül útnak indult, s kezdetét vette az, melyet ma már csak úgy emlegetünk: a Nagy Utazás. Mi még csak elképzelni sem tudjuk, milyen hosszú is lehetett az út valójában: gyermekek születtek és nőttek fel, talán még az ő gyermekeik is, s a tündék népe egyre csak gyarapodott, ahogy közeledtek Középfölde nyugati partjához.

Lassúságuknak azonban ‒ mint tudjátok ‒ számos oka volt. Többek között, hogy a száz és száz mérföldön át vezető út alatt Oromë nem tudott folyamatosan velük maradni: a valát időnként elszólították valinori teendői a menet éléről, s ilyenkor a sereg megállt, és a tündék hetekre, hónapokra, időnként évekre letáboroztak, ahol éppen voltak.

És pontosan ennek a lassúságnak köszönhető, hogy nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy láthassa a Belegaer sötéten csillogó hullámait. A vándorlás során sokan elvesztek, vagy visszafordultak, de voltak olyanok is, kik Melkor szörnyetegeivel akadtak össze az éjszakában. Hiába jártak már messze Cuiviénentől, a keserű sors árnyékként követte őket, s fegyverek hiányában nem tudtak védekezni, ha egyszer sarokba szorultak.

 

Néhány hónap telt csak el az indulás óta, mikor Finwë tudomására jutott, hogy Nolwë két leányának is nyoma veszett. Szüleik hiányában Mírielről és Nárielről néhány felnőtt gondoskodott, ha éppen olyan területen voltak, ahol csak vadászattal lehetett élelmet szerezni, így aztán hamar feltűnt a többieknek a lányok hiánya.

Ez idő tájt Oromë ismét magára hagyta a tündéket, és a noldák csapatai egy sötét és sűrű fenyves közelében táboroztak már egy ideje. A Nagy Vadász távollétében mint mindig, most is Finwétől várták a megoldást, kire az Amanból való visszatérése óta egyhangúlag vezetőként tekintettek a noldák.

Finwë pedig a legcsekélyebb hezitálás nélkül segített a keresésben. Ha nem tűntek el olyan rég, még maradt némi esély a megtalálásukra, gondolta. Néhány fős csapatokat állított fel, hogy minél alaposabban átkutathassák az erdőt, sőt, az egyik élére ő maga állt.

Hosszú keresgélés és nyomkövetés után végül Finwë csapata volt, ki a testvérekre talált. Éppen a legjobbkor: Mírielt és Nárielt négyen állták körbe, a támadók torz alakja fenyegetőn tornyosult a leányok fölé, csorba szablyájuk élesen villogott a tompa csillagfényben, mely alig-alig hatolt a fák sűrűje közé.

Rövid, ám nehéz, kiegyenlítetlen harc kerekedett az orkok és a tündék között; s minthogy a valáknak akkor még nem jutott eszükbe fegyvereket biztosítani a vándorlók számára, csak vadászkéseik voltak kéznél, melyekkel még sosem oltottak ki életet a vadakén kívül.

Finwë elkeseredetten nézte, ahogy csapattársai hullanak körülötte ‒ egyet leszámítva, ki az orkok láttán elszaladt halálos rémületében, és a noldák többé nem hallottak felőle. Ám a leendő király nem adta fel. Elhatározta, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog emberei védelmében, és úgy tűnt, erre hamarosan valóban sor kerül. Mire feleszmélt, egyedül találta magát, de szerencséjére ellenfelei közül is már csak egy volt talpon, aki éppen fenyegetőn tartott az egymásba kapaszkodó lányok felé.

Gondolkodás nélkül cselekedett. Sebtében megragadott egy kardot, mely az egyik elhullott ork kezéből esett ki, és a testvérpár elé állt. A támadó lesújtott, és Finwë, ki akkoriban még azt sem tudta, miképpen kell forgatni a fegyvert, képtelen volt idejében védekezni.

Dacára annak, hogy súlyos sérüléseket szerzett, valahogyan mégis sikerült végeznie az orkkal. Sokáig azonban nem tudott örülni győzelmének, mert az erő gyorsan kiszállt belőle, és ő eszméletlenül a földre zuhant volna, ha az idősebbik testvér, Míriel, el nem kapja.

Míriel szétszaggatta a két keze által varrt, gyönyörű, fehér ruháját, hogy bekötözze Finwë sérüléseit. Vele maradt, amíg meg nem érkezett a segítség, és akkor is vele volt, amikor egy Yualon nevű tünde (kiről azt suttogták, a Cuiviénen vizeiben élő szellemektől tanulta képességét) maradéktalanul be nem gyógyította a sebeit. Napokon át virrasztott mellette, míg Finwë öntudatlanul feküdt, s mikor magához tért, Mírielt a fekhelye mellett találta. Olyan bőszen varrogatott valamit a fáklyafényben, hogy először észre sem vette, hogy a férfi ébren van, csak mikor az megszólította:

‒ Míriel? Te vagy az?

‒ Üdv, nagyuram ‒ köszöntötte őt a leány, félretéve a félkész ruhadarabot. Elmagyarázta Finwének, hogy ajándékokat készít azok családjának, kik az életüket adták megmentésükért. Meleg, de könnyű ruhák voltak, melyben sosem kellett a hideg miatt aggódniuk. ‒ Csekélyke kárpótlás a veszteségért, melyet két balga leány meggondolatlansága miatt szenvedtek ‒ mondta. ‒ De ennél többet nem adhatok.

Elmesélte azt is, hogy mindennek az volt az oka, hogy ő és Náriel függetlenek akartak lenni a vadászoktól, és maguknak gyűjteni élelmet a vadonban. Az orkok azonban hamarabb találtak rájuk.

‒ Ha te nem jössz, Finwë nagyuram, mi már nem élnénk. Vagy talán mégis, de az életnek egy olyan formájában, melynél még a halál is kegyesebb.

Finwë megkérdezte, miért maradt vele egészen idáig, Míriel azonban csak ennyit mondott:

‒ Magányosnak tűntél. Mindenki szeret és tisztel, de senki nem maradt veled, amikor szükséged lett volna rá. Megsajnáltalak.

Finwë nem szólt semmit, csak mosolygott a lány szavain, mire ő zavarba jött, és felpattant ültéből. A noldák ura megpróbálta maradásra bírni, ám Míriel büszke teremtés volt. Nehezen viselte, ugyanakkor bántotta is a tudat, hogy a vezetőjük kis híján meghalt, hogy őket védje, holott ezelőtt talán még a nevüket sem ismerte.

Míriel udvariasan, de hűvösen utasította vissza a kérését, és elsietett, Finwë azonban továbbra is mosolygott, ahogy utána nézett. Abban a pillanatban mintha villámcsapás érte volna, úgy hasított szívébe a szerelem a leány iránt, kivel életében először beszélt kettesben.

 

S ahogy folytatták útjukat Nyugat felé, Finwë úgy szeretett bele egyre jobban Mírielbe. Nolwë leánya felfigyelt az érzéseire, és idővel ő is megszerette Finwét, valódi érzelmeit azonban elrejtette előle: minél több időt próbált vele kettesben tölteni a noldák ura, Míriel annál inkább igyekezett távol tartani magát tőle.

Finwë búsult, mert azt hitte, a leány nem szereti viszont, és az elutasítástól tartva nem vallott neki színt. Nagyon sokáig nem jött rá zárkózottságának okára, vezetői teendői azonban nem engedték sokat töprengeni rajta. Hónapok, évek teltek el, de kettejük kapcsolata talán még barátságnak sem volt nevezhető. Finwë így többnyire csak a távolból figyelhette Mírielt, ki az asszonyok teendőit látta el, és minden szabadidejét Náriellel töltötte, vagy varrogatott. Ugyanakkor időnként megengedte neki, hogy elkísérje egy-egy hosszabb sétára, ha túl messzire kellett mennie növényekért, vagy más nyersanyagokért, így a remény halványan pislákoló gyertyaként tovább égett Finwë szívében.

Egyik nap aztán, mikor már a Nagy Folyó keleti partján táboroztak, Finwë éppen a testvérpár közelében tevékenykedett, ezáltal akaratlanul is hallotta a beszélgetésüket.

‒ Míriel, kedves nővérem, mondd, miért vagy ilyen rosszkedvű mostanában? ‒ kérdezte Náriel, ki időközben maga is nővé cseperedett szinte. Most hátulról karolta át a vacsora előkészítésével foglalatoskodó Mírielt.

‒ Aggódom, mi lesz velünk, eldákkal ‒ felelte némi vonakodás után az idősebb testvér. ‒ Látod azokat a magas hegyeket a folyó túlpartján? Azt beszélik, a telerek egy része nem kíván átkelni rajtuk, és inkább telepednének le itt, ezekben a tágas, zöld erdőkben. Többen is azt tervezik, hogy örökre elhagyják seregeinket. Szerinted velünk, noldákkal is ez fog történni? Mi lesz, ha ezeknek a tündéknek csak egy töredéke látja majd a fényt, melyről Finwë beszélt odahaza, a Cuiviénen partján? Mi végett volt akkor a Nagy Utazás?

‒ Igazán emiatt aggódsz?

‒ Főként ezért, igen. De jól tudod, húgom, hogy hallgatagságomnak más oka is van.

Pillanatnyi csend követte Míriel szelíd feleletét, majd Náriel szólalt meg ismét, de olyan halkan, hogy Finwének közelebb kellett mennie, hogy hallhassa.

‒ Emiatt kár aggódnod, nővérem, hiszen te úgysem tehetsz ellene semmit. Még maga Elwë Singollo, a telerek ura sem. Ha egy részük valóban nem kívánja folytatni az utat, senki, még a valák sem kényszeríthetik rájuk, hogy továbbmenjenek. A másik dolog miatt meg végképp ne fájjon a fejed! Ő veled fog maradni az út alatt, akármi is történjék.

Míriel őszinte ámulattal nézett húgára.

‒ Honnan tudod te ezt?

‒ Csak tudom ‒ jött a sejtelmes válasz Nárieltől.

‒ De mégis honnan?

‒ A vak is látja, hogy szeret téged, ahogyan te is szereted őt. Hidd el, ha nem is fejezi ki világosan érzéseit, tudom, hogy még a valák birodalmáról is lemondana a kedvedért. Így már csak azt nem értem, mégis mire vártok.

Finwë eleget hallott. Vacsora után elhívta Mírielt egy sétára a Nagy Folyó partján, távol a többiektől. Nem szégyellte bevallani, hogy hallotta a korábbi beszélgetést, mire a leány szemei elkerekedtek döbbenetében, hófehér arca vöröses színt öltött.

‒ Náriel húgod nem tévedett ‒ kezdte Finwë és két kézébe vette Mírielét, mely mint mindig, most is tele volt apró, varrótű okozta szúrásnyomokkal. ‒ Valóban nem hagynám soha, hogy útjaink valaha is elváljanak. Szeretlek, kedves Mírielem, szívem azóta a perc óta a tiéd, hogy megláttalak a betegágyam mellett. Kérlek, ne titkold előlem, ha te is hasonlóan érzel!

‒ Finwë nagyuram, fogalmad sincs, szavaid mekkora boldogságot jelentenek számomra ‒ felelte Míriel csöndesen, mire a leendő Noldóran térdre ereszkedett előtte, továbbra is a kezét szorongatva.

‒ Esküszöm neked, hogy soha, de soha, semmi esetre sem hagynálak el ‒ folytatta Finwë felbátorodva. ‒ Nem állhat közénk sem vala, sem maia, még maga Melkor sem, az összes rémségével együtt.

Míriel meghatódva bólintott, felelni azonban képtelen volt.

Akkoriban még nem volt megszokott a többévnyi udvarlás férfi és nő között. Rokonaink úgy tartották: ha szereted őt, vedd el! Finwë is hasonlóképp gondolkodott, ahogy dobogó szívvel térdelt Míriel előtt.

‒ Ha úgy érzed... Ha nem jelentene számodra túlságosan nagy terhet, ha velem lennél... Úgy értem, ha örökkön velem lehetnél...

‒ Nagyuram, én... ‒ kezdte Míriel, de elcsuklott a hangja. Nolwë szegény leánya álmában sem merte remélni, hogy mindaz, amit Finwë érez iránta nem csak valamiféle törékeny ábránd, hogy valóban van esélyük a közös boldogságra. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy lenézett az előtte térdelőre, s azt kívánta, bár soha többé ne kéne elengednie azokat a meleg kezeket.

‒ Nolwë és Morië leánya, Míriel, kérlek, légy a feleségem!

Míriel ezúttal sem felelt, csak felhúzta a földről Finwét a kezénél fogva, és gondolkodás nélkül megcsókolta. A noldák ura az első döbbenet után szorosan magához ölelte újdonsült kedvesét, és viszonozta a csókot. Olyan boldog volt, mint még soha addigi életében.

 

Még ugyanazok a csillagok ragyogtak az égen, mikor megszületett a jegyesség Finwë és Míriel között. Az egész nolda sereg jelen volt, hogy megülje az eljegyzési lakomát, mely azután szokássá vált népünk körében, Tirionban és Eldamar többi városában egyaránt. A vanyák és a telerek közül is tiszteletüket tették néhányan, úgymint Ingwë, a vanyák ura és fia, Ingwion, és persze Elwë Singollo, aki az első napoktól kezdve jó barátja volt Finwének. Később még Oromë is köszöntötte az ifjú párt, kik megfogadták, hogy jegyességben maradnak, és nem kötik össze testüket és lelküket, míg le nem telepednek az Áldott Birodalomban.

Finwë számára ez volt a fénysugár az éjszakában, mely egész úton elkísérte.

 

Ezután hosszú, nyugalmas időszak következett mind Finwë és Míriel, mind a vándorló tündék számára. Azok, akik az út folytatása mellett döntöttek, végül mind átkeltek a Köd Tornyain, kisebb-nagyobb nehézségek árán. Az orkoktól, farkasoktól és az éjszaka többi teremtményétől már nem féltek, Oromét ugyanis a korábbi események (főként Nolwë leányainak megmentése) meggyőzték, hogy nem árt, ha a tündék maguk is megtanulnak védekezni a sötétség erőivel szemben. Így aztán elkészíttette Aulével az első páncélokat és kardokat a vándorlók számára, melynek mesterségét, mint tudjátok, később az ifjú Mahtan is kitanulta. Hiába kerültek egyre közelebb Angbandhoz, Melkor megmaradt erődjéhez, az elveszett tündék száma lényegesen csökkent az út további részében.

Egyiküknek azonban mégis nyoma veszett, a telerek és Finwë legnagyobb bánatára: Elwë Singollo volt az, a harmadik nemzetség vezére.

A tündék ekkor már a legnyugatibb földeken jártak, a Kék-hegységen is túl. Útjuk hatalmas erdőkön át vezetett, de ezek békésebbek voltak a korábbiaknál, a Helcar-tenger melletti, sötét fenyvesekkel pedig össze sem lehetett hasonlítani őket.

Hosszú időre telepedtek le ezeken a földeken, széltében elfoglalva a területeket a tengerparttól egészen a Kék-hegység lábáig. A vanyák jártak a legközelebb a Belegaerhez ‒ Ingwë és kísérete közvetlenül a parton táborozott, míg a noldák a földrész közepén elhelyezkedő erdőség nyugati oldalán. A telerek, kik mindig is a leglassabbak voltak, és akik a leginkább ragaszkodtak Középföldéhez, közel maradtak a keleti hegységekhez, így köztük és a noldák között terült el a hatalmas, csillagfényes erdő. Itt veszett el a telerek ura, mikor egy alkalommal elindult, hogy meglátogassa Finwét a másik oldalon.

Akkoriban még nem tudták, mi történt valójában, és azt gondolták, Elwét az erdők szelleme csalta bűvöletébe, aki varázslatot bocsátott az egész környékre. Találgatták még, hogy orkok kaphatták el, és hurcolták Angbandba, de voltak, akik már halottnak vélték a tündeurat, és lemondtak róla. Akárhogyan is, a telerek egy nagyobb csoportja Elwë keresésére indult a vadonban, ám sem ők, sem az elkeseredett Finwë nem bukkant a nyomára.

Egy idő után azonban Finwë odahagyta a teler csapatokat, és visszament a sajátjaihoz, éppen akkor, amikor Ingwë, a vanyák ura küldetett érte. Az első nemzetség vezetője ugyanis magával Ulmóval szólt, aki megkérte a tündét, hogy hívja a partra a noldák és telerek csapatait is, mert hamarosan megérkezik a sziget, amelyen elhajózhatnak Aman földjére.

Finwë irányítása alatt a noldák hosszú pihenőjük után ismét készülődtek, hogy megtegyék azt a megmaradt néhány mérföldet a Belegaer partjáig. Ám mikor már minden készen állt az indulásra, Finwë így szólt Mírielhez:

‒ Kedvesem, fontos dologra szeretnélek megkérni. Mint menyasszonyom és a noldák leendő úrnője, kérlek, vezesd őket a tengerpartra! Nincs már sok hátra az útból, hű tanácsosaim pedig mindvégig segítségedre lesznek.

‒ És mi lesz veled? Miért nem te vezeted a népedet? ‒ kérdezte Míriel rosszat sejtve, hangjából aggodalom csendült.

‒ Én szép Mírielem, tudom, hogy mi bánt ‒ kezdte Finwë, és megragadta az asszony törékeny kézfejét, gyöngéd csókot lehelve rá. ‒ De nem kell félned. Visszatérek hozzád, amilyen hamar csak tudok.

‒ De miért kell egyáltalán elmenned?

‒ Nem mondhatok le ilyen könnyedén Elwéről ‒ sóhajtott fel, és eleresztette Mírielt. Finwë ujjai úgy siklottak végig a kezén, akár a legnemesebb kelme, amit gondatlanságában ejtett el. ‒ Nem adom fel, amíg rá nem bukkanok, vagy meg nem bizonyosodok róla, hogy már nincs miért tovább keresnem. A telerekkel tartok, és újra átfésülöm az erdőt.

‒ Kérlek, ne menj! ‒ ellenkezett Míriel, holott tudta, hogy hasztalan. Leendő ura és királya legalább olyan önfejűnek bizonyult olykor, mint ő maga. ‒ A te helyed itt van, a néped mellett. És mellettem.

Finwë elmosolyodott, és a kezét nyújtotta kedvese arca felé, ám az utolsó pillanatban elbizonytalanodott, és visszahúzta.

‒ Hamarosan újra látjuk egymást, melda herinya* ‒ búcsúzott, azzal magára hagyta Mírielt, aki alig győzte visszatartani könnyeit, ahogy távolodó kedvese után nézett. Szívét hosszú idő után ismét hatalmába kerítette az a nyugtalanító érzés, hogy Finwë korábban tett ígérete ellenére mégis történik valami tőlük független dolog, amiért örökre el kell válniuk egymástól.

Ám akármennyire is vágyott rá, végül mégsem szegült ellen a tündeúr kérésének, és a noldák hamarosan ismét útra keltek.

A telereknek azonban csak egy része döntött Nyugat mellett, és ezeket Olwë, Elwë fiatalabb fivére vezette. Nem tellett túl sok időbe ‒ Ulmo még javában vontatta Eressëa szigetét, amikor a noldák és a megkésett telerek is a partra érkeztek. Így történt, hogy a három nemzetség végre ismét összetalálkozott Középfölde legnyugatibb partjain, Ulmo szigetére várva.

 

Ezután lassan teltek a napok, s Míriel számára mind egyforma volt, ahogyan a lábai előtt elterülő, végtelen tenger sötétje sem volt különb az örök éjszaka csillagos égboltjától.

Eleinte csak lefekvéskor érezte Finwë hiányát, amikor a korábbi, meghitt pillanatokat magány váltotta fel, amikor nem kereshetett nyugalmat a szeretett férfi ölelésének melegében. Ám ahogy múlt az idő, Míriel egyre búskomorabb lett, s végül nem maradt számára más, mint keserű gondolatai.

Szüntelenül aggódott uráért, s tekintve, hogy elválásuk óta nem hallott hírt felőle, már-már azt képzelte, hogy ő maga is elveszett örökre, akárcsak Elwë barátja.

Egy idő után már Náriel vigasztaló szavai sem értek semmit: Míriel hallgatag lett, és egyedül munkájának, a szövésnek élt, nem foglalkozva sem a noldákkal, sem a közeledő szigettel. Akkoriban kapta a Therindë nevet társaitól, akik a távolból aggódtak érte és rég nem látott urukért.

Vele ellentétben Náriel viszont egészen kivirult: a hosszas várakozás alatt megismert egy férfit Olwë nemzetségéből, Nowét, akit később Ciryatannak neveztek el. Kettejük között hamarosan szerelem fonódott, mert Náriel olyan bölcsességet látott benne, mint kevesekben az Eldalië népből, Ciryatannak pedig kedvére volt a lány vidám természete és nyughatatlan szelleme. Gyakran mondogatta nővérének, hogy a sors akarta, hogy ők ketten találkozzanak, de Míriel csakúgy, mint a lány többi váratlan kijelentését, ezt sem tudta mire vélni.

Mírielnek azonban egyre inkább fogyott az ideje: Eressëa végül megérkezett a Nagy Földek partjához; Ulmo egészen a folyó torkolatához vontatta a szigetet, ahol a tündék könnyedén át tudtak sétálni rá a szárazföldről. Nem volt már idő a búslakodásra, döntenie kellett.

A vanyák hamar átkeltek a szigetre, és a noldák egy része is felszállt már rá, mikor végre Míriel is elhatározta magát. Felkereste Nárielt, aki ekkor már Ciryatannal élt, ám húgának is voltak hírei:

‒ Olwë serege döntött: nem utazik Elwë nélkül ‒ közölte Náriel. ‒ Nowë azt mondja, Olwë szentül hiszi, hogy fivére életben van, és elhatározta, hogy megvárja őt a partokon. Akárcsak én, nővérem: itt maradok urammal, a Nagy Földek partjain. Igen, ennek így kell történnie ‒ tette még hozzá, mintha csak önmagát próbálná meggyőzni.

Azt hitte, döntése elkeseríti majd Mírielt, de nővére megkönnyebbült sóhajt hallatott, és elmosolyodott ‒ hosszú idő után először.

‒ Csodásabb hírt nem is közölhettél volna, drága húgom, ugyanis én sem szándékozom menni sehova, amíg Finwë vissza nem tér a keresésből. Ha a sziget nélkülünk indul Nyugatnak, ám legyen! Szívesebben élek a homályban mindörökké, minthogy egy óceán válasszon el bennünket.

Náriel értetlenül nézett Mírielre, és tiltakozva rázta a fejét.

‒ Ó, nem, Míriel, ez nem fog megtörténni!

‒ Miről beszélsz, húgom? ‒ kérdezte Míriel meghökkenve. Azt hitte, Náriel úgy értette szavait, hogy többé nem láthatja viszont Finwét.

‒ Megmondtam már sok évvel ezelőtt: te és Finwë nem fogtok elszakadni egymástól a Nagy Utazás során. Továbbra is ezt állítom.

‒ Persze, hogy nem fogunk ‒ rázta a fejét Míriel. ‒ Mert eszemben sincs a szigetre lépni, amíg ő nincs itt.

‒ Nem érted, nővérem: ti ketten el fogtok jutni Valinorba. El kell jutnotok. Méghozzá együtt.

Míriel ismét értetlenül állt húga sejtelmes szavai előtt, de további kérdezősködésre nem volt ideje. Egy küldött érkezett a hírrel: Finwë és csapata végre megérkezett a tengerpartra.

Gondolkodás nélkül rohant vissza a noldák táborához, és mielőtt a kimerült Finwë egy szót is szólhatott volna, asszonya a karjaiba vetette magát.

‒ Kedvesem, bár rászolgálnék örömödre és ölelésed melegére ‒ súgta Finwë, ahogy újra és újra végigsimított az ezüstszürke fürtökön. ‒ De küldetésem kudarcba fulladt: Elwë Singollónak nem leltük nyomát. Attól tartok, a homály örökre elnyelte őt.

‒ Mégis visszatértél ‒ jegyezte meg Míriel. ‒ Ez csak jelent valamit.

Finwë elengedte asszonyát, de csak azért, hogy belenézhessen a ragyogó-szürke szempárba.

‒ Azt jelenti, kedves Mírielem, hogy eszembe jutottál. Aggódtam érted, és nem akartalak egy ilyen fontos pillanatban magadra hagyni. A sziget megérkezett hát, és készen áll arra, hogy elvigye hátán az eldákat az Áldott Birodalomba. És minket is. ‒ Finwë látta, hogy Míriel arca elkomorul, ezért hozzátette: ‒ Emlékezz mindarra, amit sok-sok éve meséltem: a Fák Fényeire és a boldog életre, mely odaát vár reánk! Emlékezz, mit jelent a Fény Hasadékában járni, és látni, amit még senki nem látott!

Míriel szótlan maradt. Eszébe jutottak Náriel korábbi szavai, miszerint húga nem fogja elhagyni Középfölde partjait. Ráeszmélvén, hogy milyen szörnyű döntés előtt áll, teljesen kétségbeesett.

‒ Míriel, kérlek, mondj valamit! ‒ szólt Finwë, aki megérezte kedvese bizonytalanságát. ‒ Hát nem ezért jöttünk el Cuiviénenből? Nem ezért vállaltuk ezt a hosszú és veszélyes utat?

‒ Náriel nem akar jönni. Urával, a teler Nowével maradna a partokon. Hogyan mehetnék a húgom nélkül, mondd?

‒ Igazán? ‒ kérdezte a noldák ura elképedve. ‒ Hiszen ti mindig is elválaszthatatlanok voltatok. Most mégis magadra hagyna?

A tündenő lehajtotta a fejét, ahogy eszébe jutottak a régi emlékek. Hogyan is gondolhatta csak egy pillanatra is, hogy ők ketten elszakadhatnának egymástól?

S habár nemrég még ő maga mondta húgának, hogy Finwét és őt nem választhatja el semmi, most, hogy Náriel elvesztéséről volt szó, hirtelen megváltoztak a dolgok.

‒ Finwë, szerelmem ‒ kezdte, de nehezen mondta ki a szavakat. Meg kellett fognia a férfi kezét, hogy erőt gyűjthessen belőle. ‒ Attól tartok, nélkülem kell belépned az Áldott Birodalomba. Ha Náriel Középföldén marad, úgy sorsom engem is ideköt.

Finwë nem akart hinni a fülének.

‒ Jól van hát ‒ sóhajtott fel, és anélkül, hogy válaszát megfontolta volna, így folytatta: ‒ Akkor én sem megyek sehova.

‒ Nem, Finwë, ezt nem teheted! ‒ kiáltott fel Míriel kétségbeesetten. ‒ Te vagy a noldák ura, neked kell őket Valinorba vezetned!

‒ De nem nélküled. Ígéretet tettem, és meg is tartom: veled maradok a világ végezetéig, vagy halálom napjáig. Nem foglak elhagyni, mert te fontosabb vagy nekem, mint a valák minden áldása, mint Laurelin és Telperion reménységet adó fénye.

‒ Na de... ‒ próbált ellenkezni Míriel, de hangja elcsuklott feltörni készülő zokogástól. Pontosan ekkor érkezett a partra Náriel és Ciryatan.

‒ Náriel ‒ fordult az érkező pároshoz Finwë, mire ők ketten meghajoltak a noldák ura előtt. ‒ Kérlek, mondd, hogy nem igaz, hogy nem tartotok velünk Amanba!

‒ Sajnálom, nagyuram ‒ felelte Náriel szomorúan, de határozottan, amint közelebb értek. ‒ Így igaz, ahogy nővérem is megmondta. Maradásomnak azonban nem csak Olwë urunk döntése az oka, hanem más egyéb is. Míriel, téged viszont nem értelek. Miről is beszéltünk épp az imént?

‒ Húgom, értékelem az igyekezeted, de már döntöttem: nem akarok nélküled Amanban élni. Ha te nem szállsz fel a szigetre, akkor én sem. És Finwë sem.

‒ Nálad nagyszerűbb testvért egy leány sem kívánhat, édes nővérem, de meg kell értened, miért kell nekem Középföldén maradnom, és miért kell nektek elmennetek.

‒ Attól tartok, nem értem ‒ nézett Míriel tanácstalanul hol Nárielre, hol Finwére.

‒ Láttam a jövőt, Míriel. Többször is. Nem tiszta folytonosságában, hanem csak képekben, de láttam. Ezáltal tudom azt is, hogy az én utazásom a mai napom befejeződik, és a következő időkben itt fogok élni, a Nagy Földek legnyugatibb felén, Nowë oldalán. Itt van és itt is lesz rám szükség, ebben biztos vagyok. Biztosabb, mint bármi másban egész eddigi életemben. ‒ Az idősebb testvér közbe akart szólni, de Náriel gyorsan folytatta: ‒ Ez nem rólunk szól, Míriel. Nem testvérekről, se nem szerelmespárokról. Nem Finwéről és Mírielről, se nem Nowéről és Nárielről. Az Eldalië népe és az eljövendő események a fontosak. Ha tudnád, mennyi minden múlik egyetlen személy egyetlen döntésén...! És hogy mennyi minden múlik most a te döntéseden, nővérem.

Náriel magabiztosnak tűnt, de azért lopva oldalra pillantott, Ciryatan beleegyezését várva. A teler férfi aprót bólintott.

‒ Én a jövőt látom, Nowének pedig álmai vannak. Álmai valamiféle furcsa, fából készült szerkezetekről, melyek képesek a víz tetején maradni, és átszelni az óceánt! Képzeljétek csak el! Még ha most nem is tartunk veletek, lehet, hogy bármikor meglátogathatnánk egymást. Hát nem lenne csodálatos?

Finwë és Míriel hitetlenkedve néztek egymásra, mire Náriel még közelebb lépett nővéréhez, és megszorította a kezét.

‒ Menjetek Valinorba! Hagyd, hogy Finwë személyében megszülessen a király. Mindkettőtöknek, sőt, a noldák egész népének szüksége van rá! Ahogyan a fiatokra is...

‒ Tessék? ‒ kapta fel a fejét Míriel, és zavartan pillantott kedvese felé. ‒ Azt mondod, a fiunkra? De hát mi nem is...

‒ Ha nem mentek Valinorba, akkor valóban nem fog megtörténni. Előbb vagy utóbb mindannyiunknak áldozatot kell hozni. Neked is, Finwének is, mindenkinek. Nekem azzal, hogy most elengedlek téged, én szeretett nővérem. Kérdezem hát újra, mit már sok-sok éve megkérdeztem egyszer: mire vártok még?

Sokáig beszélgettek még a parton állva ők négyen, körülvéve a sürgölődő noldákkal, kik éppen a szigetre költöztették át a még Középföldén maradt holmijaikat. Végül Náriel és Ciryatan meggyőzték a noldák urát és úrnőjét: a páros ugyan nehezen, de az utazás mellett döntött.

 

Miután megvolt a búcsúzkodás, és már mindketten a szigeten voltak, Finwét százával rohamozták a noldák ügyes-bajos dolgaikkal, akik egészen idáig vártak uruk visszatértére. Ő pedig mint azelőtt, most is készségesen segített a problémáikon, jelenléte újult reménnyel töltötte el népe szívét. Egytől egyig várták, hogy a sziget végre felszedje horgonyait, és Nyugatnak induljon.

Kivéve Mírielt, aki azóta a szigetparton üldögélt, mióta elvált testvérétől. Kettejük közül ő volt, aki nehezebben hozta meg a döntést, és a lelke mélyén még mindig abban reménykedett, hogy Náriel és kedvese mégis meggondolják magukat.

Reménye azonban percről percre csökkent, és mikor felharsant Ulmo kagylókürtje, akár a nyílt tengeren tomboló vihar távoli zúgása, felpattant ültéből. Szaladni kezdett, ahogy csak a lába bírta, és mire ráeszmélt tettére, ismét a szárazföldön találta magát, a noldák korábbi táborának közepén.

Hallotta Eressëa csöndesülő hangjait, hátranézni azonban nem mert ‒ tudta, hogy a távolodó sziget látványát nem bírná elviselni. Most már úgyis hiába: az eldák nélküle hagyták el Középföldét. Finwére gondolt és arra, vajon mit fog szólni kedvese, ha felfedezi hiányát. Szemébe könnyek szöktek a gondolatra, hogy valószínűleg soha többé nem láthatja őt.

Nem volt mit tenni, elindult a telerek tábora felé, hogy megkeresse Nárielt.

Lépteit lelassította, ahogy egyre közelebb ért a tábortüzek távoli fényeihez, s a csillagfényes tengerparton sétálva két alakot látott a parti sziklákon üldögélni. Ahogy még közelebb ért, a hangjukat is hallotta.

‒ Kedves Nárielem, ha minden úgy igaz, ahogyan láttad, ez volt a legjobb, amit tehettél. Ezt te magad is tudod. ‒ Ciryatan hiába próbálta vigasztalni asszonyát, Náriel a kezébe temetett arccal sírdogált.

‒ Azt mondod, Nowë? Ha igaz, amit láttam, a halálba küldtem mindkettőjüket.

Míriel hirtelen megtorpant húga szavaira, s hagyta, hogy a tenger lassú hullámai a lábát mossák.

‒ Hogy érted ezt? ‒ kérdezte Ciryatan. ‒ Hiszen az Áldott Birodalomba mennek, ott semmi bajuk nem eshet.

Ó, Ilúvatar, mekkorát tévedett! Ám ezt akkor még Míriel sem értette, csak zavartan nézte kettejüket, kik végre felfedezték jelenlétét.

‒ Míriel? ‒ pattant fel Náriel, és kapkodva letörölte a könnyeit. ‒ Te meg hogy kerülsz ide?

‒ Én nem... Én képtelen voltam elmenni nélküled ‒ dadogta, ahogy átölelte húgát.

Náriel azonban elhúzódott tőle.

‒ Te... hallottál mindent, ugye?

‒ Csak a végét, azt hiszem. De ennyi éppen elég volt, hogy megbizonyosodjak: jól döntöttem végül, hogy maradtam.

‒ Drága nővérem, hát még mindig nem érted? ‒ fakadt ki Náriel. ‒ Nem véletlenül mondtam, amiket mondtam. Nem tudom, mi vár rád vagy Finwére, még azt sem, hogy ránk mi vár. Csupán azt tudom, hogy a te sorsod Valinorba köt téged, bárhogyan is alakul.

‒ De azt mondtad...

‒ Amit hallottál, csupán egy lehetséges jövő a sok közül. Hidd el, Míriel, én sosem akarnék rosszat neked.

‒ Tudom ‒ bólintott Míriel kissé lehiggadva. De aztán eszébe jutott még valami. ‒ És mi van a fiammal? Aki sosem fog megszületni így, hogy magára hagytam Finwét...

Náriel hezitálva pillantott rá, majd Ciryatanra. Úgy festett, ha mással nem is, urával már megosztott mindent, amit az eljövendő napokról tudott. Vagy legalábbis majdnem mindent.

‒ Talán az már nem is számít. Hiszen amiatt, hogy visszajöttél, mégsem úgy fognak történni a dolgok, ahogyan én azt előre láttam.

‒ Hát akkor mi lesz velünk, drága húgom?

Szavaira mintegy válaszként érkezett egy jókora dörgés egészen közelről, mely mintha egy távoli kiáltást nyomott volna el. A csillagos eget pillanatok alatt éjfekete felhők borították be.

Náriel azonban látszólag nem foglalkozott vele. Mosolyt erőltetett az arcára, és még egyszer megszorította nővére kezét.

‒ Higgy nekem, ha azt mondom, idővel meg fogsz érteni mindent, ami ezután történik. Kérlek, ne felejts el engem!

Míriel szemei tágra nyíltak a döbbenettől, mikor egy újabb dörgés hasított át a vidéken. Ijedtében összerezzent, de Náriel szavai még mindig hatással voltak rá, és ő nem tudta, mit feleljen rájuk.

Húga eközben eleresztette őt, mire Ciryatan odalépett hozzá.

‒ Ez Ulmo ‒ mondta, és óvón átkarolta asszonyát. ‒ Azt hiszem, figyelmeztetni próbál valamire.

‒ Míriel! Míri... ‒ hallották ismét a kiáltást a távolból, és mindnyájan a sötét tenger felé néztek. Éppen ekkor villámlott egy hatalmasat, és Míriel megpillantotta Finwét a növekvő hullámok között.

 

Finwë ugyanis nem sokkal azután fedezte fel Míriel hiányát, hogy kedvese elhagyta a szigetet, ezért a keresésére indult. Ám mire megértette, hogy ő már nincs Eressëán, késő volt: Ulmo elindult a tündékkel Aman felé.

Nem sokat tétovázott: elrohant a sziget legkeletibb csücskéig, ahol a sziklák magasra nyúltak a tenger hullámai fölött. Egy pillanatra megállt, és az éjszaka távoli fényeit kémlelte, majd mély levegőt vett, és a vízbe vetette magát.

Ugyan már régen megtanult úszni a Cuiviénen partján élve, de a Belegaer erős sodrásához és a mozgó sziget keltette nagy hullámokhoz nem volt hozzászokva. Nehezen hajtotta magát előre, és minden egyes hullámmal a víz alá került, sokat nyelve a tenger sós vizéből.

Ereje már fogytán volt, mikor végre partközelbe ért. Újra és újra elkiáltotta magát, reménykedve, hogy Míriel meghallja őt, és szerencséje volt: a testvérpár és Ciryatan egészen közel volt hozzá a parton, így hallhatták a kiáltozását. Velük egyidőben azonban Ulmo is felfigyelt rá, és jelezvén a parton állóknak és a szigeten lévőknek egyaránt, hogy Finwë bajba került, hatalmas vihart gerjesztett.

‒ Míriel! ‒ kiáltotta újra, de a hullámok ismét átcsaptak a feje fölött, és ő elmerült. Akaratlanul is levegőért kapkodott, de ezzel csak annyit ért el, hogy a tüdejébe is víz került.

‒ Finwë! ‒ sikoltott Míriel is, mikor tudatosultak benne az események. Az eső végül eleredt és vele együtt a könnyei is. Még egyszer utoljára húgára nézett, majd két hatalmas dörgés között a vízbe rohant. ‒ Finwë! Finwë!

De hiába kiáltozott, kedvese nem bukkant fel ismét. Vizes szoknyája akadályozta őt az úszásban, és jeges rémület lett úrrá rajta, azonban sem az ellenár, sem a tenger hideg vize nem tántorította el.

Finwë hangját azóta sem hallotta, a csillagtalan égbolt pedig nem adott fényt, hogy ismét megpillanthassa őt. Elkeseredetten evezett előre, de a sodrás túlságosan erős volt. Egyszerre úgy találta, mind a sziget, mind Középfölde partjai elérhetetlen távolságba kerültek, és ő magára maradt a tengerben.

Egy óriási hullám érkezett, mely Mírielt is a víz alá küldte, és ő a tomboló viharból hirtelen a tenger mélységes csöndjében találta magát. Bár a sós víz fájdalmasan marta a szemét, ő mégis kinyitotta, és csodák csodájára meglátta Finwét a víz alatt lebegni, éppen csak egy karnyújtásnyira.

A kezét nyújtotta felé, de mielőtt elérte volna, egy újabb hullám távolabb sodorta őket egymástól. Míriel elkeseredetten kapálózott a víz alatt, s már a levegője is fogytán volt; ám akárhogy próbálkozott sem Finwét, sem a felszínt nem érte el.

Ahogy tudatosult benne, hogy minden bizonnyal ezek földi létének utolsó pillanatai, egyszeriben végtelen békesség szállta meg. Behunyta a szemét, hogy átadja magát a sorsának, ám mielőtt elveszítette volna az eszméletét, a tenger susogását hallotta, vagy talán magát Ulmót, és érezte, hogy valami vagy valaki megragadja és kiemeli a vízből. Akárhogyan is, teljesen megmentője gondjaira bízta magát, és még utolsó gondolatai is Finwë körül forogtak...

 

Finwë volt az első, aki magához tért. Amint kinyitotta a szemét, hirtelen ugrott ülőhelyzetbe, és jókora adag vizet köhögött fel. Körülnézett és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a homokos partot, ahol feküdt, minden irányból a Belegaer sötét hullámai vették körül: ismét az Eressëa partján volt. Pillantása aztán a mellette fekvő alakra esett, és hatalmas kő gördült le a szívéről, ahogy felismerte benne Mírielt. Ugyan még mindig eszméletlen volt, de élt, és ami a legfontosabb, hogy itt volt vele, a szigeten. A szigeten, mely kitartóan haladt Nyugat felé, és immáron semmi sem állhatott Valinor fényei és az eldák közé.

Finwë közelebb csúszott Mírielhez, és magához vonta törékeny testét, arcát a csapzott, homokos-saras fürtök közé temette. Aztán megcsókolta a homlokát és az arcát, mire Míriel szempillái megrebbentek, és lassan ő is magához tért.

Ezután sokáig ültek még egymás karjaiban Eressëa partján, ahol Míriel mindent elmesélt Finwének, ami elválásuk után történt. Akkor még ugyan nem sikerült, de idővel elfogadta Náriel döntését, és igyekezett megérteni a szavait. Hinni akart benne, hogy boldog élet vár rájuk a Fény Hasadékában, és Finwë csodaszép jövő képeiről mesélt neki, Míriel pedig minden szavát elhitte.

 

És az élet Valinorban pontosan úgy alakult, ahogyan azt Finwë elképzelte, legalábbis eleinte. A vanyák és noldák együtt telepedtek le a Calaciryán, és felépítették a Túnán Tirion városát. Finwë végre feleségül vehette szíve választottját, és boldog évek következtek, különösen azután, hogy a vanyák Valmarba, a valák városába költöztek. Finwét ezután koronázták a noldák nagykirályává, és innentől kezdve viselte a Noldóran nevet.

Idővel aztán a valák ‒ különös, de ‒ meghallgattak a noldák könyörgését, és a túlparton maradt telereket ismét Valinorba hívták. Míriel bánata azonban mégsem enyhülhetett: Olwë ugyan elvezette a telerek nagy részét Amanba, de Ciryatan és Náriel továbbra is Középfölde tengerpartján maradtak, és ezentúl ők vezették a falathrim népét.

Míriel azután, hogy a telerek végül Eressëát is odahagyták és Alqualondéba költöztek, gyakran járt közöttük, és sokat üldögélt a tengerparton, abban reménykedve, hogy egyszer felbukkan majd a hajó, amit Ciryatan oly régen megálmodott már, és viszontláthatja húgát még egyszer az életben.

De minthogy ez nem történt meg, Eru másfajta ajándékkal vigasztalta: Uinen megtaníthatta őt is és Nárielt is beszélni a tengeri állatok nyelvén, így a két testvér hosszú idő után felfedezte, hogyan is üzenhetnének egymásnak Belegaer két partjáról. A hírek lassan, de biztosan áramlottak a földrészek között, Míriel azonban nem sokat osztott meg Finwével belőlük: ám ezen kevesek között volt az, hogy Nowë álma valóra vált, és ő lett az első Középföldén, aki hajókat épített ‒ láthatjátok ti magatok is, milyen hasznos találmány ‒, ezért kapta végül a Ciryatan nevet is. Valamint, hogy Elwë végül előkerült az erdőből, és mint kiderült, valóban egy szellem tartotta bűvöletében oly sok éven át: Melian, a maia, akivel most együtt uralkodnak Középfölde legnyugatibb földrészén, amit ők maguk Beleriandnak neveznek.

S hogy végül igaza lett-e Nárielnek a jövendöléseit illetően?

Nos, talán mondhatjuk, hogy igen.

Áldozatokra szükség volt mindnyájuk részéről, hogy megtörténhessen, aminek meg kellett történnie; hogy a Fény Hasadékában megszülethessen a Noldóran, ezáltal kezdetét vegye a noldák fénykora. És ha egy kicsit személyesebbek akarunk lenni, hogy Finwë és Míriel szerelméből megszülethessen a fiú, akit azt hiszem, nem kell bemutatnom nektek.

De ugyan ki a megmondója, mi végre volt minden áldozat, ha a fények elvesztek, és Valinor homályba borult?

Náriel minden bizonnyal többet tudott, mint amennyit valójában elmondott nővérének. Látnia kellett Fëanáro születését, ezáltal nővére halálát is. Látnia kellett, ahogy Finwë háza megállíthatatlanul elindul a lejtőn, ahogy Míriel elvesztése után új feleséget talált magának, és még több gyermeket nemzett. Látnia kellett, hogy mindez mit jelentett a noldákra nézve, ahogyan Finwë végzetét is. Máskülönben honnan tudhatta volna, hogy a noldáknak mekkora szüksége is volt valójában Finwére és Mírielre? Ha ők ketten másképpen döntenek akkoriban, ha ők maguk sem kelnek át a tengeren, a noldák sosem térhettek volna vissza Valinorból Középföldére.

 

‒ Királyom, hamarosan elérjük a túlpartot!

‒ Kitűnő. Tartsátok a sebességet, és készüljetek a horgonyzásra! Jó északnyugati szelet kaptunk, úgy tűnik, Manwë mielőbb a Nagy Földeken akar tudni bennünket.

Nárielre visszatérve: nos, azt hiszem, ezentúl mi magunk is megkérdezhetjük kedves nagynénémet, mit és miért mondott vagy csinált annak idején.

 

Fëanor elengedte a hattyúhajó fehér korlátját, és mély sóhajt hallatva megfordult, hogy végignézzen hallgatóságán. Mind a hét fia és egyetlen unokája is jelen volt, és tőlük szokatlanul, néma csöndben hallgatták végig a mesét, melynek nagy részét már ismerték. Ennek ellenére eszükbe sem jutott félbeszakítani apjukat; egyedül Maglor pengette hárfáját, hogy lágy melódiával kísérje a történetet.
‒ Finwë és Míriel... a szüleim ‒ folytatta Fëanor lassan, ahogy tekintete megállapodott legidősebb fián. Maedhros az árbócnak támaszkodva nézett rá vissza, szürke szemei úgy csillogtak a lámpások fényében, akár a sajátjai. ‒ Anyám meghalt, hogy az élet tüzét adhassa nekem, apám pedig azért, hogy megvédje azt. És mindez az Áldott Birodalomban történt, ahova az egykori Noldóran azért vezette népét, hogy ne kelljen többé szembesülniük a gyásszal és a veszteségekkel. Én azt mondom nektek: megleljük mi a saját békénket Középföldén, miután leszámoltunk azokkal, kik ártottak a családunknak, és visszavettük, ami a miénk. Nem lesz szükségünk többé a valák gyámságára. Én, Curufinwë Fëanáro Noldóran mondom ezt, és ismét megesküszöm nektek, ahogyan azt a valák előtt is megtettem! Hiszem, hogy áldozatuk végül nem lesz hiábavaló, mert meglássátok: az új Noldóran irányítása alatt születőfélben van egy új korszak, mely egy új, korlátok nélküli világban vár reánk!

 



*Szeretett hölgyem. (quenya) 

 

Vége

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~

A bejegyzés trackback címe:

https://lotr-hobbit-kihivas.blog.hu/api/trackback/id/tr6414995250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Metálcsibi 2019.08.08. 17:10:34

Kedves Író!

Először is szeretném leszögezni, hogy sem a Szilmarilok, sem a tündék nem tartoznak a szívem egyik csücskébe sem..., de milyen béna olvasó lennék, ha hagynám, hogy ezek befolyásoljanak!

Világ: Amikor a történet nagyjából felénél jártam, akkor jutott eszembe, mire is emlékeztet az egész. A Szilmarilokra! Olyan volt, mintha csak abból olvastam volna egy fejezetet (kb -- későbbiekben kitérek rá, miért kb.) Semmi olyat nem találtam, ami elütne a tolkieni világtól, szóval a legőszintébb 5 pont. (-- kivéve, hogy az orkok nem ejtenek foglyokat. Lehetséges, hogy más célra egy darabig életben tartanának tündeleányokat, de akkor Mírielék életkedve jelentősen csökkent volna, ha "megmentik" őket, ha nem. )

Főtéma: A főtémád a születés, amely gyakorlatban és elméletben is végigvonult a történéseken. Egy álom születésétől kezdve királlyá váláson át anyává érésig minden volt itt. 10 pont.

Kulcsok:
Főkulcs: A Fény Hasadéka megjelent elméleti síkon is. Rámondható, hogy eköré az elem köré épült fel a történeted. Szerepelt, szépen beépítetted. 7 pont.

Titkos kulcs: Mindig elolvasom a történet elolvasása előtt a kulcsokat. Aztán mindig elfelejtem, főleg, ha ilyen szép, hosszú történetet olvashatok. Szóval, mint mindig, most is vissza kellett pörgetnem a titkos kulcsig, ami szerepelt is, tulajdonképpen -- javíts ki, ha tévedek --, afféle ellenpólusa volt a fény hasadékának. Megjelent Míriel gondolataiban is, csakúgy mint a tündék néhol keserves útja közben. 3 pont.

Karakterek: Eszméletlenül sajnálom Nárielt, amiért ilyen sötét képesség jutott neki. Nem lehetett semmi pókerarccal közölni a tesójával, hogy nafiam' mennyé' szüjjé' oszt pusztulj. Jó, nyilván nem így, de akkor is. Ő nagy áldozatot hozott. Hiszen mondhatta volna, hogy ne menjen a nővére, de akkor az istenek ellen tett volna. Hiszen ki tudja? Tényleg, ki tudja, mi lett volna, ha Finwe Középföldén marad? Lehet, jobban jártak volna. Erre már nem derül fény.
Finwe. Mint mondtam, nem szeretem a tündéket, és nem egészen tudom, hogy van náluk ez a szerelem dolog. Így hát csak saját szemszögemből nézhetem a dolgokat. Egy viszont tuti. Bros before hoes, azazhogy a nép biztos, hogy fontosabb, mint egy nő. Szóval, hogy elhagyja Valinor ígéretét és az egész népét egy nő miatt, az nagyon szép, de nem valóságos. Úgy értem, szépen, romantikusan és szentimentálisan beleillhet a tündék értékrendjébe, épp csak én ezt nem hiszem.
Mírielben bírtam azt, hogy nem vetette rá magát a noldák leendő királyára. Ez a hosszú jegyesség, az önmegtartóztatás is mind nagyon szép, régi dolgok, amelyek sajnos mára kiveszőben vannak. A furcsaság Mírielben az volt, hogy annak ellenére, hogy többször hangsúlyoztad, mennyire szereti a húgát, mégsem hitt neki, és ezért volt szükség Ulmo-ex-machinára.... ami nélkül persze nem lett volna a tengerpartos jelenet, de az a rész nem volt logikus, ha a testvérek kapcsolatát nézed. Igen, lehet mondani, hogy Mírielnek eszébe jutott, hogy nem csak a pasas van a világon, hanem a húga is, viszont ez a határozatlanság inkább emberi, és nem tündés vonás. Náriel 100% tünde ilyen tekintetben, Míriel nem annyira. Összességében 4 pont.

Cselekmény: A történet kerek, lezárt. Nagyon tetszett, hogy az egész Feanor meséje az ő utódainak. A cím elég konkrét és jól magába foglalja, hogy miről is van szó, ugyanakkor egy kicsit száraz is. A leírásod az, ami inkább behúzhatja az olvasót. Nem vettem észre elvarratlan szálat. Az utolsó bekezdésekben bekocogott az az E betűs muki is, akit elcsábított egy maia ( nagyon rossz vagyok tünde nevekben, elnézést tőled és a Mestertől is. -- BaO2 elszégyelli magát, visszagörget és megnézi: Elwe. Na, ő.) Szóval 5 pont.

Stílus: Ahogy már említettem, nagyon emlékeztet a történet stílusa a Szilmarilokra. Ha agyonütnek se tudom, ki fordította magyarra, de olyan. A legtöbb helyen. A legtöbb helyen szépen lassan folyik egy széles mederben a történeted, ahogy a Szilmarilok nyelvezete is előírja. Aztán itt-ott hatalmas sziklaként állnak ki a bukkanók, amelyek teljesen kizökkentenek. Kevés ilyen volt, de ha szeretnéd, idézek párat. "‒ De miért kell egyáltalán elmenned?" Ez a követelődző hangnem Mírieltől még az aggodalommal karöltve sem illik ide. A hisztis kérdés a 21. században megállja a helyét, fennkölt, finom, úri tündék között fura. Aztán itt volt még ez: "és újra átfésülöm az erdőt." Finwe mondta E-t keresvén (kajak E lfelejtettem). Az átfésülöm megint csak egy olyan szó, ami megakasztja az olvasót, mert hangzása nagyon jelenkori. Volt még valahol egy olyan helyesírási hibád, hogy egy gondolatjelnek lemaradt a párja, de semmi zavaró "muszály" vagy"ijesmi" nem volt. Teljesen olvasható szöveget szőttél. 5 pont.

Folyt.köv. lejjebb:

Metálcsibi 2019.08.08. 17:10:55

Folyt: Vélemény: Nem szeretem a tündéket. Sem a te, se nem a történeted hibája, hogy nem olvasnám újra. Az én hibám. Egy élménynek teljesen jó volt, a Szilmarilokkal való hadakozást( mert azt nem nevezném olvasásnak xD) juttatta eszembe. Többször, főleg, amikor eltűntek a tündék, meg annál a résznél, mikor Mírielék anyja (BOCSI) várja az urát haza, felvigyorgott tudatalattimban az ördögöcske, hogy ha ezt én írom, akkor Míriel anyja tutira találkozik az átorkosított férjecskéjével, nade! Nem én írtam :D Jaj! Juteszembe! Igen, így egyben! Mégis vissza kell mennem a világhoz egy csöppet! (--) Újra itt! Na, szóval nagyon szépen megírt történet volt, lágy, könnyed és mézes, ami nagyon nem az én világom, mégis jólesett most elolvasni. Köszönöm, hogy megírtad!
4 pont.
Összesen: 43 pont.

BaO2 voltam.

Merilwen 2019.08.13. 19:00:19

Kedves Író!

Nagyon régen olvastam a Szilmarilokat, és örülök, hogy a történeteddel kicsit újraalkothattam a régi élményt. Na, de megpróbálom összeszedni a gondolataimat a pontozáshoz.

I. Világ: 5 pont
A tolkieni világnak minden pozitív és negatív elemét híven tükrözte a novellád.
Utóbbival például a fegyverek hiányára gondolok, mert ha még nem is ismerték ekkor a tündék a valódi harci eszközöket, vadászni tudtak, ahogy Te is írtad, vagyis rendelkeztek legalábbis valami hajítódárda-, valamint kés- vagy tőrszerűséggel. Akkor pedig el kellett volna jutniuk arra a szintre, hogy ezeket önvédelmi célra is használják. Örültem annak az elemnek, hogy Ulmo páncélokat és fegyvereket készíttet a tündéknek. Ha jól tudom, ezt Te találtad ki; viszont ez esetben hamarabb is beleírhattad volna a történetbe, nem csak az utazás vége felé. Ennek ellenére úgy érzem, megérdemled a maximális pontot. :)

II. Főtéma: 10 pont
A cselekmény középpontjában áll, bár én a Noldóran karakterének születése helyett inkább a tündék mint nép új életének születését éreztem. Különösen tetszett a téma még egyszeri megközelítése a történet végén, Fëanor szempontjából.

III. Kulcsok: 10 pont
Főkulcs: Mint valódi helyszín, gyakorlatilag végig ott van a tündék Valinor iránti vágyódásában, és az átvitt értelem is szép és logikus metafora. 7 pont.
Titkos kulcs: Szintén végig jelen volt a történetben; számomra kissé túlságosan is :) De tény, hogy megkapta azt a szerepet, amit meg kellett kapnia. 3 pont.

IV. Karakterek: 4 pont
Voltak olyan mozzanatok, amik nem illettek bele a karakterformálásba, és így kizökkentettek a történet élvezetéből. Ilyen volt például az, hogy Míriel, bár észrevette Finwë érzéseit, évekig nem merte kimutatni, hogy ő is hasonlóképpen érez iránta; vagy az, hogy Finwë búcsúzáskor mégsem érinti meg kedvese arcát. Fëanor pedig szerintem nem sikerült eléggé „őrültre” (hiszen nem sokkal az után járunk, hogy ő és népe sokakat lemészárolt a telerek közül).
Viszont kiemelten tetszett Náriel karaktere, valamint Míriel vívódása a húga és a férje között. Életszerű volt.

V. Cselekmény: 5 pont
Akadt egy olyan jelenet, ami számomra sokat rontott a történet élvezeti értékén, mégpedig az, amikor Ulmo figyelmeztetésképp vihart támaszt, miután Finwë a vízbe ugrott. Ennek így nincs túl sok értelme, mert ezzel figyelmeztetés helyett azt éri el, hogy Finwë még ha akar, sem tud visszaúszni a szigethez, és félő, hogy nem tudják időben kimenteni. De egyébként szépen felépítetted, jól épültek egymásra az egyes jelenetek.

VI. Stílus és stilisztika: 4 pont
Vesszőhibáid akadtak, és jó néhány tagmondat furcsán vagy nem megfelelő szórenddel volt megfogalmazva. Alapvetően viszont csodálatosan lírai nyelvezetet használsz, gratulálok. :)

VII. Szubjektív vélemény: 3 pont
A fenti kategóriákban részletezett kisebb-nagyobb hiányosságok miatt sajnos nem sikerült igazán megszeretnem a történeted. Ne haragudj. :(

Összesen: 41 pont

Köszönöm, hogy olvashattam! További sok sikert!

Üdv:
Merilwen