III. TÖRTÉNET

 

Cím: Ammë, hallasz?

Főtéma: Elmúlás
 
Kulcsok:

• Főkulcs: Dínen, "A Csendes Vidék"
• Titkos: démon
  

Jelentősebb szereplők: Fëanor, Míriel, Finwë, Indis
Páros: Finwë és Indis, illetve az elején Finwë és Míriel
Műfaj: fantasy, dráma, novella
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: erőszak, szereplő halála
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkient és örököseit illeti.
Tartalom: Régen minden egyes valinori tünde élete boldog, gondtalan és örök volt - vagy mégsem? Az uralkodó család felhőtlen életét a királyné és ifjú anya szomorú halála árnyékolja be. A történet középpontjában a kezdetben gyermek Fëanor áll, aki egész életében (sőt, még azon is túl) az édesanyját keresi rendületlenül...
Megjegyzés: Nagy-nagy köszönet Bétámnak a sok segítségért! <3 :)
Ihletforrás:  A kulcsaim és Tolkien művei. ;)

 

Ammë, hallasz?

 

 

 

Finwë aggódva fürkészte felesége arcát, amire apró, halvány kis ráncocskákat rajzolt a kimerültség. Míriel egykor ezüst haja a szülés előtt már hónapokkal fakulni kezdett, de az utóbbi napokban ez még inkább felgyorsult: mostanra szinte teljesen fehér lett. A noldák királya sosem hallott még hasonlóról sem, de nemcsak ez aggasztotta: az ifjú anya ereje is látványosan fogyatkozott. Amikor megszülte elsőszülöttjét, arra is alig volt képes, hogy halkan elsuttogja a nevét és megszoptassa: amint átadta az újszülött Fëanort egy dajkának, máris álomba merült. Finwë először úgy gondolta, csak egy kis pihenésre van szüksége, de hiába aludt át felesége két teljes napot, az állapota csak romlott. Egész lénye megfakult, és tengerkék szeméből eltűnt az a szelíd pajkosság, ami első találkozásukkor magához ragadta a király tekintetét; helyét szürke üresség és bánat vette át.

 

– Kérlek, hagyjatok minket magunkra – szólalt meg a tünde úr halkan, mire szolgái és cselédei engedelmesen elhagyták a királyné díszes, szőttesekkel teli szobáját. Csak ő és a kicsi maradtak ott Míriel mellett. Az anya sokáig keresgélte a szavakat, míg végül megszólalt.

– Sajnálom – suttogta, miközben mélyen férje szemébe nézett, és sápadt arcán egy könnycsepp gurult végig. – Elhagyott az erőm. Nem… nem szülhetek neked több gyermeket. Igazából azt sem tudom, hogy őt föl tudom-e nevelni… – Kezével gyengéden megsimogatta az ágyon mellette szundító csöppség fejét.

– Találunk gyógymódot, ígérem – vágott közbe Finwë. Határozottnak próbált tűnni, de hangjában ott bujkált a kétség. – Már üzentem Valinor legnagyobb felcsereinek és gyógyítóinak, hogy segítsenek; biztosan kitalálnak valamit.

A kis Fëanor most megmozdult, és anyjához bújt. Míriel haloványan elmosolyodott.

 

Hiába volt minden gyógynövény, orvosság és tanács, Míriel csak tovább sorvadt; már kedvenc időtöltéséhez, a szövéshez sem volt elég ereje. Finwë kezdett kétségbe esni, és Manwéhoz fordult tanácstalanságában. A Valák Királya azt javasolta, hogy vigyék a királynét Lórienbe, hátha ott kipiheni magát. Finwë nem kis tépelődés után, de végül beleegyezett, és másnap egy kényelmes hordágyon valóban elvitték Mírielt Irmó és Estë kertjébe. A királyi család menetébe Finwë barátai és alattvalói is becsatlakoztak.

 

Lórien inkább egy jól gondozott erdőre hasonlított, mintsem kertre, és aki csak ott aludt, kipihente teste és lelke minden fáradalmát – és ez nemcsak a tündékre, hanem a Maiákra és a Valákra és igaz volt. A Két Fa fényének csak kis része jutott el ide, hogy ne zavarja az alvókat, és a gyengéd félhomályban a halkan csobogó patakok partján ezernyi apró virág árasztotta álmot hozó illatát. A susogó füzek ágairól fülemülék édes éneke szólt, amikor a Két Fa fénye egybeolvadt, majd eljött a pihenés ideje. Ez a csodás, szinte álombeli látvány megnyugtatta a nolda király szívét is: felesége itt biztosan erőre kap majd. Puha, díszes ágyát egy szomorúfűz alatt állították fel, és erre fektették rá az anyát. Míriel azonban mintha nem is hallotta volna a gyönyörű madárdalt és a patakok hangját: csak egykedvűen, üveges tekintettel meredt a távolba.

Finwë nehezen vette rá magát, hogy otthagyja a királynét, de végül kíséretével együtt mégis elbúcsúzott tőle, és elhatározta, hogy minden reggel meglátogatja majd.

Ezután nap mint nap elment Lórienbe, hogy megnézze, hogy van kedvese, és azt remélte, hamarosan felépül, hiszen Fëanor otthon hiányolta az édesanyja törődését, és fájt Finwének, hogy Míriel lemarad fiuk első napjairól.

 

Bő két héten keresztül semmi változás nem történt. Míriel nem sorvadt tovább, de nem is gyógyult, csak álmatagon feküdt az ágyán, és a szomorúfűz lengedező ágait meg a felhőket nézegette, vagy aludt, de arca ekkor is megviseltnek és gondterheltnek látszott. A finomabbnál finomabb ételekhez, amiket Estë szolgálólányai hoztak neki, szinte hozzá sem nyúlt.

 

Egy kellemes, tavaszi napon Finwë újra elment Lórienbe, ám ezúttal nem egyedül: magával vitte Fëanort és dajkáját is, hátha a kicsi fölvidítja majd feleségét. Míriel valóban megörült a csöppségnek; megszoptatta és maga mellé fektette kisfiát, de szépen lassan megint csak visszasüppedt bánatos gondolatai közé, hiába próbálta férje elterelni a gondolatait.

Végül az egész napot ott töltötték Míriel mellett, és csak amikor már a Fák fénye egybeolvadt, akkor állt föl felesége ágya mellől a király. Fëanor eddig elmélyülten játszadozott anyja ruhaujjával, de most, amikor apja föl akarta emelni anyja mellől, erősen Míriel karjába kapaszkodott, és sírni kezdett; hiába volt még csak néhány hónapos, már megérezte a közelgő veszteség keserűségét. Finwë bár nem szívesen, de lefejtette felesége fehér, gyenge karjáról kisfia ujjait, felemelte és magához szorította Fëanort.

– Holnap reggel is eljövünk, drágám. Addig ne is törődj semmivel, csak pihenj, rendben? – Míriel aprót bólintott, és erőtlenül elmosolyodott egy pillanatra. Fëanor hiába izgett-mozgott, hiába rúgkapált és sírt, nem tudott kiszabadulni apja erős karjai közül. Így hát csak tehetetlenül pityergett a király vállán, és kis kezeit anyja után nyújtogatta, aki bánatosan nézett utána.

***

 

Másnap reggel Finwë korán elindult Lórienbe, és megint elvitte magával Fëanort és a dajkát. Feleségét ugyanúgy találta, ahogy otthagyta: a hátán feküdt az ágyon, a fűzfa alatt. A király nagy szeretettel nézett végig rajta; olyan szép volt így, alva, hogy meg kellett csodálnia, mielőtt még felébresztette volna. Királynéi pompa vette körül, haja tele volt apró, fehér és csillogó gyöngyökkel, világoszöld, ezüst díszítésű ruhát viselt, ami a bokájáig ért. Sápadt arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, szürkéskék szemei pedig csukva voltak. Elsimultak apró ráncai is; a nyomukat sem lehetett látni. Finwë ezt jó jelnek vélte.

– Míriel, kedvesem, ébredj, itt vagyunk! – A király mosolyogva simította meg felesége homlokát, de a királyné nem mozdult. – Míriel, hallasz?

A tünde úr aggódva vette kezébe asszonya kezét. Hideg volt és ernyedt: amint elengedte, visszahanyatlott az ágyra. Finwë kétségbeesetten szólongatta a királynét, a dajka meg elrohant, hogy segítséget hívjon. A kis Fëanor nagy nehezen feltornászta magát a földről anyjához, és mellé feküdt. Pici ujjai között Míriel fehér haját tekergette. Finwë szinte tudomást sem vett róla: makacsul szólongatta, keltegette kedvesét, simogatta és becézte, a vállait rázta; a noldák nagy királya rettegve próbált valamiféle választ kicsikarni asszonyából, de semmi sem történt. Olyan volt, mintha megállt volna felettük az idő: Finwë csak megtörten zokogott és Mírielt szólongatta, Fëanor meg anyja haját piszkálta, mintha ő is fel akarta volna ébreszteni.

Így talált hát rá Estë a nagy királyra: a felesége ágya mellett térdelt, miközben görcsösen szorította fehér karját, és rázkódott a sírástól. A Vala szomorúan és szánakozva lépett közelebb, és Finwë vállára tette a kezét. De a nolda tudomást sem vett róla: nem állt fel, és tekintetét nem vette le Mírielről sem akkor, sem később, amikor Estë szolgálólányai illatos virágszirmokat szórtak az ágyra.

A királyné lelke Mandosba távozott. A szomorúfűz alatti könnyű álmot ígérő ágyból halotti ravatal lett.

 

Finwë addig nem mozdult, és nem is nagyon fogott fel semmit se környezete történéseiből, míg Telperion fénye teljesen át nem vette a nappali Laurelin fényének helyét. Ekkor egy hosszú, szaggatott sóhaj kíséretében felállt, felnézett a csillagokra, majd kezét szomorúan kisfia után nyújtotta. Fëanor azonban nem akarta elhagyni Mírielt. Kis kezeivel átkarolta anyja nyakát, még erősebben, mint múltkor, fejét pedig fehér hajába temette. Finwë vérző szívvel bár, de szétfeszítette az aprócska ujjakat, és vállára vette a hevesen tiltakozó kisbabát, majd lehajtott fejjel elindult hazafelé, el, el onnan, ahol összetört a szíve.

– Ammë! Ammë! – sikoltozott a kis Fëanor, ezzel kimondva első szavát, mire apja szíve még inkább elszorult. Ez a panaszos, vékony, árva kis hang minden porcikáját átjárta, és örökké úgy maradt meg benne, mint a valaha volt legmardosóbb és legkeserűbb emlék.

 

***

 

Finwë minden nap kijárt Míriel testéhez, és általában Fëanort is magával vitte. Eleinte ilyenkor csak némán gyászolt, de aztán néhány hónap múltán beszélni kezdett: hangosan mesélt első találkozásukról kedvesével, fölelevenítette a Nagy Utazást, esküvőjüket és a gondtalan, együtt töltött valinori éveket, majd azt is, hogy milyen boldogan várták Fëanor születését. Minden napra jutott egy történet vagy néhány ének, amit annak idején Finwë és Míriel együtt daloltak, és bár a kisfiú ekkor még nem sokat értett belőlük, nagyon is szívesen hallgatta őket, és ha valami miatt nem látogatták meg édesanyját, akkor nyűgös volt, és addig hajtogatta, hogy „Amméhoz, Amméhoz!”, amíg újra el nem mentek hozzá Lórienbe. Amikor pedig meglátogatták, Fëanor felmászott anyja mellé az ágyra, és hallgatta apja történeteit. Ilyenkor mindig megnyugodott, és amikor Finwével kézen fogva hazaindultak, mosolyogva integetett Mírielnek.

Bár a lelke legmélyén tudta, hogy anyja többé nem ébred föl, nem értette az okát, és sokszor megpróbálta felkelteni őt. Sokáig úgy képzelte, ha jól viselkedik és ügyes lesz, akkor Míriel lelke visszatér hozzájuk Mandosból; egyszer csak kinyitja szemeit, és nevetve az ölébe kapja őt: Fëanor mindent megtett, hogy a legügyesebb, legokosabb és legjobb kisfiú legyen társai között, hátha ez anyjának mégis erőt adna, hogy hazajöjjön.

Éveken át makacsul próbálkozott. Minden nap gyönyörű, illatos virágokat szedett, és nagy gonddal anyja mellé helyezte a kis csokrokat, és amikor először esett ki egyik apró tejfoga, első dolga volt beszámolni róla anyjának. Kicsit idősebben amint megtanult játszani a hárfán egy dalt, máris Mírielhez szaladt, hogy zenéljen és énekeljen neki. Az anyja nem ébredt fel, és emiatt Fëanor picit csalódott is önmagában, ennek ellenére minden nap meglátogatta anyját apjával, mert szeretett ott lenni, a Csend Földjén, ahogy ő magában nevezte. Oda ment, ha boldog volt, hogy megossza anyjával örömét, de oda ment akkor is, ha valami bántotta, hogy a csendben és anyja mellett leljen menedéket a külvilág sérelmeitől.

 

*****

 

Telt, múlt az idő. Finwë öt teljes évig gyászolta feleségét; eddig minden nap kijárt hozzá Fëanorral együtt, de a látogatások ezután el-elmaradoztak. Először csak néha-néha maradt ki egy-egy nap, aztán már csak minden másnap mentek ki, és mindez csak fokozódott. Végül amikor Fëanor immár majdnem nyolc éves volt, apja nem is ment többé. A fiú egyszer meg is kérdezte, hogy miért mennek egyre ritkábban, mire ő azt felelte komolyan, hogy ha akar, most már egyedül is elmehet, elég nagy hozzá.

Bár Fëanor régóta tudta az utat Lórienbe, először félt egyedül menni. Megkérte Finwét, hogy legalább kísérje el, a király csak annyit mondott, hogy halaszthatatlan dolgai vannak, pedig fia jól tudta, hogy nem így van, de hiába erősködött, Finwë hajthatatlan maradt, és Fëanor egyszerűen nem tudta felfogni a hirtelen szigorúság okát. Apja mindent megadott neki, amit csak kért, de ebben az egyben nem engedett. 

Fëanor tehát ezentúl egyedül járt Mírielhez, és ez nagyon bántotta. Olyan volt, mintha apja teljesen el akarta volna felejteni az anyját. Finwë számára a királyné halott volt, és bár nagyon szerette, tudta, hogy nem tér vissza a lelke, és úgy érezte, ideje továbblépnie; de fia számára Míriel még mindig élt, csak aludt csupán.

 

A herceg hamarosan kifigyelte, hogy mi is fontos annyira apjának, hogy megfeledkezzen Mírielről: a király egyre több időt töltött egy gyönyörű, vanya nővel, akit Indisnek hívtak. Fëanor kedvesnek találta az asszonyt, de nem értette, apját miért érdekli ennyire.

 

Egy reggel éppen anyjához indult; kis, díszes hátitáskájába egy kulacs vizet meg élelmet rakott. Ahogy kiért a palota teraszára, apját találta ott a kis lugasban, aki Indissel beszélgetett. A nyíló ajtó hangjára mindketten odafordultak, és köszöntek Fëanornak. A tünde asszony szívélyesen elmosolyodott, a király fia pedig udvariasan, de egy picit óvatosan viszonozta köszönését, majd apjához fordult.

– Elmegyek anyámhoz. Ebédre hazajövök. Most sem jössz velem? – reménykedve nézett fel a királyra, mire ő kissé zavartan Indisre nézett, majd szigorúan a fia felé fordult.

– Menj csak. – A válasz hideg volt és egy csöppet mérges. Fëanor értetlenül bámult apjára. Talán valami rosszat mondott? De Finwë ezzel lezártnak tekintette az ügyet; Indis felé fordult, és magyarázkodni kezdett.

– Tudod, régen sokszor elmentünk hozzá, és hát… ő még túl kicsi, hogy megértse…

– Ó, szegénykém – sóhajtott Indis szomorúan –, biztosan nagyon nehéz neki…

Fëanor a többit már nem hallotta. Rohanni kezdett, és könnyek szöktek a szemébe. Mihez túl kicsi még? Mit nem ért? Az anyja márpedig nem halott! Bármikor felébredhet, és neki ott kell lennie, amikor ez megtörténik! Az apja miért nem fogja fel mindezt? Nem szereti többé Mírielt...?

 

A városban mindenki kíváncsian és meglepve nézett utána, de őt mindez nem érdekelte; csak szaladt, szaladt tovább, miközben próbálta visszatartani könnyeit. Mire odaért, már bőven világos volt, és ő teljesen kifulladt. Amikor elérte anyja testét, kiengedte magából minden fájdalmát és keserűségét; Míriel nyakába borult, és sírni kezdett.

– Ammë, Atar nem akar többé meglátogatni téged! Miért tesz ilyet…? És miért ilyen szigorú? Mit tegyek, hogy újra olyan legyen, mint régen? – Csak úgy záporoztak a szeméből a könnyek, és kétségbeesetten várta a tanácsot anyjától, de az persze nem válaszolt. – Ammë! Kelj fel, kérlek! Ammë, hallasz…?

 

Csend vette körül. Most egy madár sem dalolt, és szellő sem rebbent. Fëanor is lecsendesedett; kezdett megnyugodni.

– Ne aggódj, nem engedem, hogy Atar elfelejtsen – szólalt meg halkan és komolyan. – Gondoskodom róla, ígérem.

Óvatosan kivett egy gyöngyöt Míriel hajából, és erősen a markába zárta azzal a szándékkal, hogy az mindig emlékeztesse ígéretére. Ezután némán elbúcsúzott, és haza indult.

Dél után nem sokkal ért vissza a palotába; a szakácsok és cselédek már az étkezőben sürgölődtek. Fëanor egykedvűen leült a helyére, az asztalfő mellé, és a gyönggyel játszadozott. Nemsokára megszólalt az ebéd kezdetét jelző csengettyű, és Finwë lépett be a terembe, Indissel az oldalán. A király fia értetlenül bámulta a vanyát. Mit kereshet itt?

Finwë mosolyogva az asztalhoz vezette a tünde nőt; ő maga az asztalfőhöz lépett, míg Indist jobbjára ültette. Fëanor szája tátva maradt a döbbenettől.

– Valami baj van, fiam? – kérdezte Finwë egy csöppet aggódva.

– Az ott Ammë helye! – kiáltott fel végre Fëanor. Szemrehányó és haragos hangja betöltötte a termet; a cselédek és szakácsok összerezzentek, és abbahagyták csevegésüket. Mindenki a király és fia felé fordult ijedten.

– Ó, én… nagyon sajnálom, Fëanor, nem akartam... – szabódott Indis zavartan, és gyorsan felállt volna, hogy másik helyet keressen magának, de Finwë megfogta a kezét, és visszahúzta a faragott székre, amit Míriel szövései díszítettek.

– Fiam, ez nagyon udvariatlan volt – jelentette ki komoran. – Beszélnem kell veled. Most. Gyere utánam.

Fëanor kelletlenül felállt, és követte apját a szomszédos helyiségbe. Az étkezőben mindenki fellélegzett, és halkan folytatták a beszélgetést meg a készülődést. Indis aggódva és szánakozva pillantott Fëanor után.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Finwë beszélni kezdett.

– Fëanor – kezdte kissé lágyabban, mint az előbb –, fiam... Én tudom, hogy ez neked nagyon nehéz, de az édesanyád már... már nem jön vissza többé.

– Honnan veszed? – kérdezte Fëanor elvetve az illemet és a jó modort, amit eddig mindig buzgón követett, és könnyek szöktek a szemébe.

– Tudom – felelte apja szomorúan. – A lelke Mandos csarnokaiba költözött, és ezt te is jól tudod. Nem tér vissza. Nem bírta tovább az élet terhét…

– De miért? – fakadt ki a fiú.

– Amióta várandós volt veled, egyre fogyott az ereje, nem tudni, miért, és végül teljesen… kimerült.

– Miattam, igaz? – kérdezte Fëanor, és könnyei megállíthatatlanul csurogtak végig fiatal, komoly kis arcán.

– Nem… Hogy mondhatsz ilyet? – korholta lágyan Finwë, és megölelte volna a fiát, de az makacsul elhúzódott tőle. – Ammë nagyon szeretett téged…!

– Miattam?! – üvöltötte Fëanor elvörösödő arccal, és könnyein át kétségbeesetten bámult apjára.

– Nem tudjuk… – sóhajtott fel a király, mire Fëanor kiviharzott a helyiségből, vissza az étkezőbe, majd apja hallotta, hogy fölfele trappol a lépcsőn, a szobájába. Finwë keserűen felsóhajtott, megrázta a fejét, majd méltóságot erőltetett arcára, és visszament a terembe. Mindenki kérdőn bámult rá.

– Fëanor ma nem óhajt velünk étkezni.

 

*

 

A herceg beszaladt szobájába, majd becsapta maga után az ajtót, és hátát annak támasztva sírva a földre csúszott. A lelke mélyén sejtette, hogy ez az igazság, de nem akarta, nem merte elhinni. Megöltem az anyámat – gondolta elborzadva önmagán, és azt kívánta, bár sose született volna meg. Egy démon vagyok… Egy szörnyeteg!

 

Nemsokára kopogtattak. Fëanornak semmi kedve nem volt kinyitni, de gyengének sem akart mutatkozni, így hát felállt, letörölte könnyeit és leporolta ruháját, majd illedelmesen ajtót nyitott. Belwen volt az, Fëanor dajkája. A fiú megnyugodott egy kissé, és szótlanul beengedte a barna hajú tünde asszonyt. Leültek a kényelmes, zöld párnás székekbe, és egy ideig csak némán bámulták a másikat.

– Ezeket a párnákat édesanyád hímezte... – szólalt meg Belwen nagy sokára, és végigsimított a mélyzöld, virágmintás anyagon. Fëanor szája újra legörbült. – neked. Amikor téged várt, rengeteget hímzett… A ruháid nagy részét is ő csinálta, tudtad?

– Miért mondod ezeket nekem? – kérdezte Fëanor lehangoltan.

– Azért, mert emlékeztetni akarlak – itt székét bizalmasan közelebb húzta a hercegéhez –, hogy édesanyád már azelőtt is nagyon szeretett és törődött veled, hogy ismert volna. Ha élne, biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne rád, és ha lehet, még jobban szeretne, mint akkor régen.

– De hogy szerethetne, ha én tehetek arról, hogy meghalt? – Fëanor szemeibe megint könnyek gyűltek. Belwen egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét.

– Már hogyan tehetnél róla, kis hercegem? – mosolyodott el az asszony. – Talán szándékosan ártottál neki?

– Nem, de…

– Nincs semmi de! – emelte fel mutatóujját szigorúan Belwen. – Fëanor, te nagyon okos fiú vagy. Meg kell értened, hogy ez a legnagyobb butaság, amit tehetsz: az önostorozás! – Fëanor meglepetten hallgatott. Igencsak megdöbbentette ez az okító, szigorú hang Belwentől, aki mindig kedvesen és alázatosan viselkedett vele; úgy mint ahogy egy herceggel illik. – Ezzel csak ártasz magadnak és a környezetednek! Szerinted édesanyád azt akarná, hogy magadat okold? – A fiú haloványan megrázta a fejét. – Úgy bizony, nem akarná. Azt akarná, hogy boldog életed legyen, és hogy nélküle is boldogulj. Azt hiszem, érdemes lenne elgondolkoznod ezen, hercegem, atyád kedvéért is. Ő csak a legjobbat akarja neked, hidd el – mosolygott szomorkásan Belwen, majd magára hagyta Fëanort gondolataival.

 

*****

 

Fëanor megfogadta dajkája tanácsát, és kisgyermek lévén hamar kigyógyult búskomorságából. Elfogadta, hogy Míriel meghalt, de továbbra is gyakran látogatta, és nem okolta többé magát haláláért. Finwë igazán örült neki, hogy a fiát ismét vidámnak és élettel telinek látja, és elhatározta, hogy jobban összeismerteti Fëanort és Indist. Egyre több időt töltött az asszonnyal és fiával hármasban először csak ünnepek, majd gyakran étkezések és később közös kirándulások alkalmával; úgy tűnt, a herceg nem bánja a vanya jelenlétét, sőt, igen megszerette Indist. A tünde asszony szívesen játszott vele, és ez volt az, ami Fëanornak gyakran hiányzott: egy játszótárs, akivel beszélgethet komoly dolgokról is. Gyerektársai jelenlétében Fëanor mindig is kicsit elveszettnek érezte magát; a korabeliek egész álló nap csak fogócskáztak és lepkét kergettek, de ő már sokkal érettebb volt ennél; bonyolult játékokat talált ki, amelyeket a többiek nem igazán értettek, és akár órákig is le tudta kötni bármilyen barkácsolás, vagy éppen rejtvények kitalálása és megfejtése.

Úgy tekintett Indisre, mintha a nagynénje lett volna, vagy egy idősebb unokatestvére, és egy idő után teljesen a bizalmába fogadta: ezt az mutatta leginkább, hogy még szigorúan titkos barkács–szobáját is megmutatta neki, ahol mindenfélén dolgozgatott: a falakat rengeteg szerkezet tervrajza és sok festmény díszítette, a polcokon meg számtalan faragott fa bábu csücsült, de Fëanort leginkább a kő és a drágakövek megmunkálása érdekelte. Rengeteg drága-, és kevésbé drága követ gyűjtött össze a Valinori patakok partján (melyeket sokszor Finwë helyezett oda neki előre, de ezt ő nem tudhatta), és állandóan azon kísérletezett, hogyan lehetne még fényesebbé tenni őket, vagy hogyan lehetne átfúrni a kavicsokat, hogy nyakláncot fűzzön belőlük.

A helyiség kulcsát mindig magánál tartotta, és eddig kizárólag apját, vagy esetleg Belwent engedte be néha, mert nem szerette félkész munkáit megmutatni senkinek, de ezentúl Indisnek is szabad volt a bejárás.

 

Ez az idilli, boldog állapot majdnem másfél évig tartott, amikor is Finwë elhatározta, hogy nem halogatja tovább a dolgot Indissel. Egy gyönyörű tavaszi napon bejelentette fiának, hogy másnap nagy meglepetésben lesz része. Fëanor aznap este izgatottan feküdt le aludni, Belwen azonban reggel igencsak vonakodva vette elő neki Míriel által varrt ünneplőruháját, és amíg a herceg öltözködött, komoran bámult ki az ablakon; ő tudta, hogy Finwë mire készül, és azt is tudta, hogy Fëanor nem fog örülni. Nagyon nem fog örülni. Próbált beszélni erről a királlyal, de Finwë hajthatatlan volt.

Fëanor egész nap azon gondolkodott, mi lehet a meglepetés, és izgatottan várta a délutánt. Úgy érezte, az órák csigalassúsággal telnek, de végül mégiscsak eljött az idő: ebéd után, ahol különösen sok vendég megjelent, az egész társaság kivonult a városból a Két Fa közelébe, egy gyönyörű szökőkút mellé, ahol Fëanor kisebb korában nagyon szeretett játszadozni. Számos nolda állta körül Finwét és Indist, a herceg meg tőlük kissé távolabb várakozott kíváncsian. A király világoskék ünneplőköntöst, díszes aranyövet és mélykék köpenyt viselt, homlokán meg drágaköves korona csillogott. Indis gyönyörű arany haja most ki volt engedve, és hullámozva omlott le egészen a derekáig. Ő vajszínű, arany díszítésű ruhát viselt, ami egészen a bokájáig ért, hajában meg egy gyöngyös hajdísz csillámlott. Mindketten nagyon boldogoknak látszottak. Finwë magához vonta az asszonyt; megfogta a kezét, majd letérdelt előtte. Fëanor összeráncolta a szemöldökét.

– Indis, a vanyák gyönyörű leánya, leszel–e a feleségem és a királyném?

Fëanor elsápadt, és a döbbenettől moccanni sem tudott.

– Igen, leszek – rebegte Indis elpirulva, majd megölelték és megcsókolták egymást. A tömeg éljenzett és tapsolt, miközben felhúzták egymás ujjára az ezüst jegyes-gyűrűt.

– Köszöntsétek leendő új királynétokat, Indist! – kiáltotta Finwë szószólója, miközben a király ragyogó arccal kézen fogta a tünde asszonyt. A nép először meghajolt előttük, majd újra tapsolni kezdett. Néhány tünde hangszereket is hozott, és most víg zenélésbe fogtak.

– Éljen Finwë, a noldák királya, és éljen Indis, a királyné! – kiáltozták boldogan, pedig Indis címe még nem volt hivatalos. Az újdonsült jegyespár nevetve fogadta a gratulációkat, de mindebből Fëanor alig hallott valamit. A füle zúgni kezdett, ő maga meg szédült, és úgy érezte, nem kap levegőt. Amikor újra felnézett, Finwë és Indis álltak előtte sugárzó arccal, és őt bámulták.

– Fiam, hát nem örülsz? – kérdezte Finwë mosolyogva. Fëanor nem válaszolt: szó nélkül megfordult, átfurakodott az ünneplő-zenélő tömegen, és elszaladt, még mielőtt értetlen apja utolérhette volna.

 

Fëanor úgy érezte, becsapták. Azt gondolta – nem egészen jogtalanul –, hogy az elmúlt másfél év, minden közös vacsora, beszélgetés, séta és játék Indissel csak azért volt, hogy ő megszeresse, és örüljön, hogy az apja feleségül veszi. De ez mégsem így történt: csak még jobban elkeserítette a gondolat, hogy elárulták őt, mi több, Mírielt is. Egy tündének ugyanis csak egy házastársa lehetett: ez volt a törvény, viszont azzal, hogy Finwë újra párt választott magának, Míriel visszatérésének reménye örökre szertefoszlott. A lelke így örökre Mandosban kellett, hogy maradjon.

 

Az út hosszú volt Lórienig, de Fëanor nem törődött vele: addig még csak pihenni sem állt meg, míg el nem érte anyja nyughelyét. Ekkorra Laurelin fénye már halványulni kezdett, a fiú pedig kifulladva állt meg Míriel ágya mellett. Kisöpört néhány izzadt tincset a szeméből, majd elővette a gyöngyöt a zsebéből; mindig magánál tartotta, bárhová is ment.

– Sajnálom, Ammë… – motyogta halkan, miközben az apró ékszert bámulta. – Én megígértem, de mégis elbuktam. Atar feleségül veszi Indist. – A hangja itt elfúlt, és Fëanor behunyta szürkéskék szemeit. Hirtelen megkeményedtek ifjú arcvonásai, és ahogy újra fölpillantott, tekintetében elszántság és harag csillogott. – Nem megyek vissza. Megszököm, és itt maradok veled örökre, Ammë!

 

Fëanor egy darabig szótlanul ült édesanyja mellett az ágyon, mintha csak az álmát vigyázná, de egy idő múltán, amikor a Telperion ezüst fénye már egyedül világított, úgy érezte, muszáj neki is pihennie. Így hát szépen lefeküdt anyja ágya mellé a földre, és díszes köpönyegébe burkolózva bámult a semmibe; hiába volt álmos, keserű gondolatai ébren tartották.

Talán két óra is eltelt így; ekkorra már jóval sötétebb lett, és a herceg felült, majd csalódottan körülnézett. Valamiért azt remélte – bár ezt még magának sem bevallotta be –, hogy Finwë és Indis eddigre már rég itt lesznek, hogy vigasztalják és megpróbálják rávenni, hogy menjen velük haza, de nem így volt: csak a szél fújt, és a szomorúfűz ágai sóhajtoztak kísértetiesen; Fëanor megborzongott. Lámpás-, vagy fáklyafényt se közel, se távol nem látott, csak Telperion és a csillagok ragyogtak puha, szürke-ezüst fénnyel.

Fëanor agyában haragosabbnál haragosabb gondolatok jártak apjával és Indissel kapcsolatban: végül is ők tehetnek mindenről; miattuk kell most itt fagyoskodnia is ahelyett, hogy otthon lehetne a meleg szobájában, és miattuk marad itt mindörökre. Gondolatai ezután másfelé terelődtek: belegondolt, hogy ha Indis nem lenne, mennyivel jobb lenne minden. Az apjával együtt újra látogathatná Mírielt, és minden olyan lenne, mint régen, a „vanya-banya” előtt, ahogy Fëanor ekkor dühében gondolt Indisre. Sőt, az is lehet, hogy Míriel lelke így végre hazatérhetne…

Hamarosan felmerült benne a gondolat, hogy valahogy ártania kéne az asszonynak; ha valahogyan eltüntethetné…

Fëanor érezte, ahogy az álom lassanként felkúszik tagjaiba Lórien csendes-bűbájos földjéből, és ezekkel a bosszúvágyó gondolatokkal a fejében aludt el.

Álmában a szomorúfűz alatt állt, és a szélben hajladozó ágakat nézte, miközben ugyanazok a sötét gondolatok jártak a fejében, mint amikor elaludt. Egyszer csak egy bánatos, halk női hangot vélt hallani: bár legutóbb kisbaba korában hallotta, mégis felismerte édesanyja beszédét.

– Fëanor – szólította a susogó, fátyolos hang.

– Ammë, te vagy az? – kérdezte a herceg meglepetten, egyből megfeledkezve gonosz terveiről és gondolatairól.

– Fëanor, fiam, vissza kell menned... Menj haza, és bocsáss meg nekik!

A fiú értetlenül összeráncolta a szemöldökét, és szívében egy pillanatig viaskodott az anyja iránti szeretet és tisztelet a makacs daccal.

– Te talán nem vagy mérges rájuk? Hiszen elárultak minket, nem? – toppantott dühösen.

– Kisfiam – sóhajtott a hang még búsabban és halkabban, mint azelőtt. Fëanor mélyen meghatódott ezen a lágy, szerető megszólításon. Ebben a pillanatban mintha cseperegni kezdett volna az eső: hideg, ezüstös ragyogású cseppek hullottak az ágakról, de Fëanor tudta, hogy ez nem víz, hanem Míriel könnyei. Az ő arcára és kezeire is esett néhány, mire a herceg torka elszorult. – Megtennéd… értem? Az én kedvemért?

– Igen, Ammë – válaszolt hosszú szünet után Fëanor, és lehajtotta a fejét. Szemeiben könnyek csillogtak, egyrészt mert nem akart fájdalmat okozni anyjának lázadó gondolataival, másrészt mert tudta, hogy a beszélgetésnek vége. Az első, és talán utolsó beszélgetésnek az édesanyjával. Elkeseredetten nyúlt az álom utolsó foszlányai után, de érezte, hogy az ébredés erőszakkal magával rántja a Valóságba.

 

Fëanor kinyitotta a szemeit, és felült. Látását valóban könnyek homályosították el, és arca meg kezei is nedvesen csillogtak, de ő mindenképp meg akart győződni róla, hogy nem csak egyszerű álom volt. Felállt, és felnézett a fára.

– Ammë, hallasz? – de anyja nem felelt többé; csak a szél susogott a gallyak és levelek közt sejtelmesen. A herceg ekkor a királynéra nézett, és döbbenten vette észre, hogy Míriel arcán egy könnycsepp fénylik a sötétben. Hitetlenkedve közelebb lépett, és megérintette; valóban egy hideg cseppet tapintott, ugyanolyan ezüstöset, mint amilyet álmában látott.

Szégyenkezve lehajtotta a fejét. Hogyan is gondolhatott olyan csúnya dolgokra, és mégis hogyan vetemedhetett arra, hogy Indis halálát akarja? Arcát a kezeibe temette, és így töprengett egy darabig, majd végül megint fölegyenesedett, és anyja felé fordult. Elköszönésképp kissé meghajolt, majd sarkon fordult, és neki tett ígéretéhez híven haza indult Telperion halvány fényében. Alig indulhatott el, amikor a távolból lódobogást vélt hallani, és ahogy arra nézett, egy lámpás tűzfényét pillantotta meg, de nem volt kedve senkivel sem találkozni: fürgén és hangtalanul továbbiramodott, és a lovas nem vette észre sötét köpenyében.

 

Már bőven elmúlt az éjszaka fele, mire végre Tirionba ért. Az utcákon senki sem járt, és a palota őrei is régen elmentek már aludni; abban a békés időben nem igazán volt szükség rájuk. Fëanor halkan kinyitotta a nagy kaput, és lehajtott fejjel, mint akinek bűntudata van, beslisszant rajta.

Odabent az étkezőben sötét volt, de egy szomszédos teremből az ajtó alatti résen narancsos fény szűrődött ki. A herceg közelebb osont, és veszekedő, ideges hangokat hallott. Még mielőtt az ajtóhoz lopódzhatott volna, hallotta, hogy kinyílik a nagy kapu, amin az előbb bejött: egy csapzott és riadtnak tűnő tünde igyekezett a termen át, egyenesen az említett szobába. Fëanor ismerte őt látásból; apja egyik hű felderítője volt. Hogy elkerülje az esetleges kellemetlen találkozást, behúzódott egy szobor mögé, és annak árnyékából hallgatózott tovább. A tünde férfi belépett a szobába, ahol Finwë és Indis voltak, mire a jegyespár egyből elnémult, és lélegzet-visszafojtva várták a beszámolóját.

– Uram, úrnőm, nagyon sajnálom, de nem találtam meg… Elvágtattam Lórienbe is, de a herceg nem volt Mírielnél, amikor odaértem.

– Szóval őt láttam a távolból. Ezek szerint engem keresett – gondolta Fëanor, és tovább fülelt. Hallotta, hogy Finwë fáradtan mond valamit a felderítőnek, mire az meghajolt és elköszönt, majd kilépett az ajtón, és aggódó arccal elvonult szállása felé. Fëanor megvárta, hogy léptei teljesen elhaljanak a folyosón, majd előbújt rejtekhelyéről, és a kulcslyuknál kezdett hallgatózni.

– Én… én nem ezt akartam – hallotta Indis szipogását. – Ó, szegénykém! Hol lehet most? Biztosan fázik és fél… Én nagyon sajnálom, Finwë, de erre nem számítottam… ezt nem tehetjük vele, ha ennyire megviseli!

– Nyugodj meg, kedvesem, biztos vagyok benne, hogy hamarosan előkerül – válaszolt a király, de hangján érződött, hogy ő is aggódik. – Eddig azt hittem, ha hagyjuk elvonulni egy kicsit, hogy gondolkozhasson, az jót tesz majd, de most már én is félek – ismerte be aztán. – Mit tegyünk most? – sóhajtott gondterhelten.

– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha haza megyek – keményítette meg hangját Indis, és Fëanor hallotta, hogy hátratolja a székét, hogy felálljon. – Én tényleg rettenetesen sajnálom, kedvesem, és nagyon szeretlek, de… Nem akarok úgy élni veled, hogy tudom, hogy a fiad gyűlöl engem. – Az utolsó szavaknál újra kitört belőle a sírás.

– Dehogy gyűlöl! – Most Finwë is felpattant. – Indis, szerelmem, ne menj még, kérlek! Találjunk ki valamit…!

Fëanor egy gombócot érzett növekedni a torkában apja és Indis kétségbeesett hangját hallva. Nagy levegőt vett, és benyitott. Szó nélkül, lehajtott fejjel lépett be a szobába. Finwë és Indis gondterhelt és zavarodott tekintete egyből felé fordult. Egy ideig némán bámulták a herceget, aki izzadtan, koszosan és szomorú arccal állt előttük, majd Fëanor törte meg a csendet.

– Ne menj el – motyogta Indisnek továbbra is a cipőjét bámulva. – Maradj itt, kérlek!

Indis meghatva és csodálkozva bámult le rá, miközben az előbbi idegeskedés és a mostani megkönnyebbülés könnyei szántották végig gyönyörű arcát. Finwë is értetlenül nézte a fiát, és nem tudta, mit kéne mondania vagy tennie.

– Elfogadom, hogy összeházasodtok – szólalt meg újra Fëanor, miután végre összeszedte gondolatait, majd egy halvány félmosolyt erőltetett arcára. – Sok boldogságot kívánok! Jó éjszakát! – Ezzel megfordult, és szó nélkül otthagyta apját és Indist, akik még sokáig bámultak zavarodottan hol egymásra, hol Fëanor után.

 

***

 

Bár a gyűlölet és a harag lángját anyja szavai eloltották benne, Fëanor nem szeretett volna részt venni az esküvőn, de végül muszáj volt neki, mert nem akarta elszomorítani Finwë és Indis szívét. A szertartás végéig fegyelmezetten állt a helyén, és arca semmiféle érzelmet nem mutatott. Legszebb ezüst ünneplőruháját vette föl azzal az övvel és cipővel, amit Indistől kapott erre az alkalomra, sőt, még azt is szó nélkül tűrte, hogy Belwen fonatokat rakjon a hajába, hogy tökéletes legyen, viszont lázadása apró jeleként megparancsolta neki, hogy az édesanyja hajából kivett gyöngyöt tegye be a legnagyobb fonatba. Belwen szó nélkül teljesítette a kérést. A herceg föltette homlokára ezüst koronáját is, kezében meg a király jogarának kisebb, ezüst mását tartotta. Összegezve gyönyörű, és gyermek léte ellenére királyhoz méltóan fenséges volt, de belül boldogtalan, magányos és elveszett.

Amint a szertartás véget ért, Fëanor csendesen otthagyta az ünneplő tömeget; így beszélték meg apjával és Indissel. Kifele menet nehezére esett látnia a megannyi boldog arcot, akik mind az ifjú párt éltették, de egyben hálás is volt Finwének, hogy nem kellett tovább maradnia. A király és az újdonsült királyné persze jobban örültek volna, ha Fëanor az ünnepi vacsorán és lakodalmon is jelen lett volna, de nem akarták erőltetni a dolgot. Látták rajta, hogy valami történt vele, ami rávette, hogy legalábbis nyilvánosan felhagyjon a tiltakozással, de nem akarták faggatni, ő pedig nem akart anyjáról beszélni nekik.

 

Fëanor a szertartás után a szobájába sietett, gyorsan átöltözött egyszerűbb ruhákba, majd egy hátsó kijáraton át hagyta el a palotát, hogy a vendégeknek lehetőleg ne tűnjön fel távozása. Finwë és Indis kissé szomorúan néztek utána; tökéletes esküvőjükön az egyetlen szomorú dolog Fëanor hiánya volt.

Belwen észrevette, ahogy a herceg a hátsó kijárat felé surran, de nem ment utána, csak egy keserű sóhajjal megrázta a fejét azt gondolva, hogy Fëanor önuralma és csendes tűrése nem tarthat örökké.

 

A herceg ezúttal nem gyalog vágott neki a hosszú útnak: az utóbbi hónapokban megtanult lovagolni, és már olyan biztosan ült kedvenc hátasán, Harfelen, hogy Finwë megengedte, hogy az ő hátán közlekedjen ezentúl. Fëanor kiment tehát az istállókhoz, és elővezette a fiatal csődört. A lovász nem volt ott, mivel mint minden más cseléd és szolgáló, ő is hivatalos volt Finwë és Indis esküvőjére és lakodalmára, de ha ott is lett volna, Fëanor akkor sem hagyta volna, hogy segítsen neki. Nagyon büszke volt lovagló-tudományára; most is emelt fővel, merészen vágott neki a felszállásnak, de ezúttal elhibázta: nekilendült egy kis szék tetejéről, hogy Harfel hátára érkezzen, ahogy azt begyakorolta, de túl nagyot ugrott, és majdnem leesett a ló túloldalán, mivel a tündék akkoriban nem használtak sem kantárt, sem nyerget. Az utolsó pillanatban mégis megkapaszkodott Harfel sörényében, aki erre dühösen felhorkantott, de nem igazán ellenkezett.

– Bocsáss meg! – paskolta meg lova nyakát vigasztalóan, amikor visszahúzódzkodott a helyére. – Még jó, hogy ezt senki nem látta – mormogta a herceg, majd kihúzta magát, és egy vezényszóval elindította hátasát.

 

Sokkal hamarabb odaért, mint azt gondolta volna. Amikor elérte Lórien szélét, leszállt Harfel hátáról, és gyalog folytatta útját, míg meg nem találta anyját a fűzfa alatt. A csődör engedelmesen követte, majd amikor kis gazdája megállt, ő is letelepedett, és nagy élvezettel kezdett legelészni.

Fëanor leült Míriel mellé, és sokáig bámulta az arcát.

– Megtettem, amit kértél – suttogta –, de nem tudom, tényleg megbocsátottam-e...

 

Fëanor eddig is jóval érettebb volt a vele egykorúaknál, de ez a csendes szenvedés és a szomorú beletörődés végleg megkeményítette őt. Ez a nap volt az, amikor – bár még csak tíz éves volt – Fëanornak belül végleg fel kellett nőnie.

 

********

 

Fëanor szerint már a három féltestvér is pontosan hárommal több volt a kelleténél, de amikor megtudta, hogy Indis újra babát vár, teljesen kiborult.

Eleinte jól tűrte, hogy Finwë újra megházasodott, de ettől függetlenül ugyanúgy kijárt Mírielhez, mint azelőtt, ha nem is minden nap, de gyakran. Amikor Findis megszületett, szülei elvárták Fëanortól, hogy a kislányt húgaként kezelje, és hogy sokat foglalkozzon vele, ami nem igazán volt a fiú ínyére. Magával a kislánnyal különösebb baja nem volt, de szerinte minél idősebb lett, annál bosszantóbbá vált a ruhák és a kinézete iránti szeretete, és bántotta, hogy mennyire rajongott érte mindenki; ugyanolyan arany haja volt, mint Indisnek, kék szemeit viszont Finwétől örökölte. A barátok, rokonok és úgy általában mindenki rendkívül elragadónak vélte a hosszú szempillájú, szöszke kis Findist, és nem győzték dicsérni, hogy milyen bűbájos és csinos. Fëanor viszont a másik oldalról látta a dolgot: szerinte a kislány túlzottan sokat foglalkozott a kinézetével. Órákig tudott fésülködni egy tükör előtt, miközben bugyuta dalocskákat költött, és bár Fëanor ennek ellenére eleinte szeretett volna összebarátkozni vele, nem volt szinte semmilyen közös témájuk, így amikor a hercegnek kellett rá vigyáznia, mindig az lett belőle, hogy csak ültek egymás mellett, és némán bámulták a másikat.

Fingolfin ebben az időben még kisfiú volt, és sokáig ő állt testvérei közül a legközelebb Fëanorhoz, mert rendkívül érdeklődő, barátságos és tisztelettudó volt, és fölnézett a bátyjára. A herceg sokszor még a műhelyébe is beengedte, és szívesen magyarázott neki bármiről, amivel éppen dolgozott, a kicsi Fingolfin pedig ámulva hallgatta őt, és megbabonázva szemlélte Fëanor keze munkáit. Vele tehát nem volt baja a bátyjának, bár sokszor irigykedett rá, mert úgy érezte, az apjuk kettejük közül Fingolfint szereti jobban. Amikor a kisfiú bemutatott szüleinek egy felismerhetőnek alig nevezhető rajzot valamiről, vagy éppen felmászott egy kicsi, hajlott fára, máris körberajongta őt Finwë és Indis, míg Fëanor úgy érezte, neki minden elismerés-morzsáért keményen meg kell küzdenie.

Írimë figyelmes és csöndes teremtés volt pici kora óta, ami Fëanornak igencsak tetszett, de vele sem tudott sokkal jobban összebarátkozni, mint Findissel; a kislány egyrészt túl kicsi volt még, másrészt túl visszahúzódó. Fingolfinnal azonban ő is nagyon jóban volt, és rengeteget játszottak együtt; évekig szinte elválaszthatatlanok voltak. Néha még Fëanort is sikerült bevonniuk egy-egy játékba; ilyenkor voltak a legboldogabbak.

 

A közös jó emlékek ellenére Fëanor könnyen felidegesítette magát féltestvérei minden kis csínján, és gyakran kereste a magányt, mert azok után, hogy a családja évekig csak az apjából állt, nehezen viselte, hogy többé nem ő, hanem a kisgyerekek vannak a figyelem középpontjában, és még nehezebben viselte a folyamatos látogató-tömegeket, akik általában mind csak azért jöttek, hogy gyönyörködhessenek az új hercegben és hercegnőkben. Sokszor kívülállónak érezte magát: három féltestvére tökéletesen el tudott játszani egymással; őt viszont belső koraérettsége mindig visszatartotta attól, hogy igazán önfeledten szórakozzon a nála jóval kisebbekkel. A negyedik testvér születése számára épp ezért még nagyobb elszigetelődést és kirekesztettséget jelentett.

 

***

 

Tirion utcái lassacskán ezüst fénybe burkolóztak az arany helyett: Laurelin már alig–alig világított, és mindenki a házába menekült a hirtelen jött vihar elől: a csillagokat teljesen kitakarták a keletről jövő óriási, fekete felhők, és kék villámok cikáztak ide–oda óriási robajt keltve. Az eső megállíthatatlanul ömlött az égből.

A palota egyik kis nappalijában nagy volt a káosz: Findis és Írimë rettegtek az égzengéstől, és sírva kapaszkodtak össze a kanapén, míg Fingolfin bátorítani próbálta őket, de ő is meg-megremegett egy-egy nagyobb dörrenésre. A kislányok először Fëanorhoz akartak szaladni menedékért, de a fiú türelmetlenül elhessegette őket. Indis idegesen kapkodott ide-oda: a kis Finarfint rakta éppen tisztába, de közben megpróbálta irányítani a cselédeket is, hogy csukják be a palota összes ablakát, nehogy beverjen az eső. Amint visszafordult a babához, azt látta, hogy a kicsi majdnem legurult a helyéről: ijedten kapta el az ágy szélén, és folytatta a tisztába tételét, de ekkor egy villám csapott le kint a közelben, és az óriási zajra Finarfin is óbégatni kezdett, és a lányok is még hangosabban sikoltoztak. Finwë ekkor lépett be a szobába: eddig a cselédekkel kellett egyezkednie, mert azok kint felejtették a száradó ruhákat, és most egyikőjüknek sem volt kedve kimenni értük, mivel valahonnét azt hallották, hogy a vihart Melkor egyik szolgája, Sauron küldte, és a villámokkal tündékre vadászik. Végül a legmerészebb (azaz a legkevésbé babonás és lusta) szolgálólány mégis magára vállalta a feladatot, és kiment, hogy teljesíthesse, így Finwë egy kis időre végre fellélegezhetett. Ám amint a király belépett a szobába a családjához, két kislánya sírva ugrott a nyakába.

– Atar, Atar! – kiáltozták, és úgy átölelték, hogy Finwë moccanni sem bírt.

– Fëanor, segíts már, kérlek! – kiáltotta el magát ezt látva Indis dühösen: a legidősebb herceg eddig egy kisebb táskába pakolgatott mindenfélét; úgy tűnt, a vihar egyáltalán nem zavarja.

– Most nem lehet – felelte egyszerűen. – Indulok anyámhoz. – Indis keserűen nyelt egyet. Nagyon szerette volna, ha Fëanor elfogadja anyjának, de hiába tett meg érte mindent, úgy tűnt, a herceg észre sem veszi a törődését. Finwë megpróbált beszélni a fiával, de ezzel csak rontott a helyzeten, és Fëanor még inkább megutálta mostohaanyját. Indis segélykérőn nézett férjére.

– Fëanor – szólalt meg Finwë mérgesen, miközben azon fáradozott hiába, hogy lefejtse lábairól a két riadt kis hercegnőt –, azt hittem, ezt már megbeszéltük! Nem mehetsz ki hozzá minden nap; a családoddal kéne foglalkoznod!

– Ő is a családom – vágta rá Fëanor, és egy haragos láng gyúlt ki a szemében. – És az utóbbi három napban nem látogathattam meg, mert nem engedtétek. Most már elmegyek. – Fölvette a köpenyét, és a táskát átvetette egyik vállán.

– Ebben az ítéletidőben? – kérdezte Indis egyrészt dühösen, másrészt aggódva.

– Ő ítéletidőben is az anyám, Indis – felelte Fëanor rá sem nézve a nőre, és csak tovább készülődött. – Te csak ne félts engem: mindenkiért a saját anyja aggódjon. Te sosem leszel az.

Indis elsápadt, és megtörten nézett az ajtón kilépő herceg után.

– Finwë – bukott ki belőle végül –, a fiad néha olyan, mint egy… egy démon! Mindig rájön, hogy tud a leginkább fájdalmat okozni… – Tehetetlenül elsírta magát.

– Igazad van, kedvesem, nagyon sajnálom... Ne is törődj vele! Lehetetlen megnevelni ezt a fiút – válaszolt Finwë, és egy lesújtó pillantást vetett az ajtóra.

Fëanor mindent hallott, és ez még inkább feldühítette. Hogy ő, mint démon?! De ha ő az, akkor azok, akik tönkretették az életét, mégis micsodák? Micsoda Indis és a négy kölyke, akik elvették tőle még az apját is, sőt, a maguk oldalára állították ellene?

De ám legyen! Meglátják majd, hogy milyen ő, amikor igazán dühös! Akkor visszasírják majd a démont...

********

 

Fëanort nem zavarták sem a mögülük jövő sikolyok és kiáltások, sem a viharos szél meg a vészjóslón háborgó tenger: parancsot adott az indulásra. A telerek által nagy szeretettel készített vitorlás orrában álldogált egyedül, és arcán különös érzelem-keverék ült: egyszerre volt büszke, haragos és mégis gonoszul elégedett, ahogy végignézett zsákmányán.

 

Ahogy elcsendesedtek mögöttük a kikötőből hallatszódó panaszos kiáltások, és már csak a szél meg a tenger haragját lehetett hallani, egy vádló hang kezdett beszélni hozzá éles, susogó hangon.

– Gyilkos vagy! Megölted mindet, átkozott!

– Ki meri felelősségre vonni királya tetteit? – kiáltott Fëanor, és megpördülve kirántotta hüvelyéből a kardját. Egy lélek sem volt ott. – Parancsolom, hogy gyere elő, és ajánlom, hogy válogasd meg szavaidat! Valóban sok árulót megöltem ma, de a kardom elbír még eggyel.

– Felettünk nincs hatalma üres fenyegetéseidnek – kacagott fel gúnyosan legalább három hang. – Tőlünk nem szabadulsz meg ilyen könnyen, jól tudod!

Fëanor dühösen hallgatott. Tudta, hogy ezt az ellenfelet nem győzheti le testi erővel.

– Tudod, kinek a vére az ott? – kérdezte kis idő múlva az egyik hang, mire Fëanor tekintete akaratlanul is a hajó jobb oldalán levő alvadt vérfoltra siklott.

– Egy árulóé, aki hátráltatni akart. Mint ti – vágta rá türelmetlenül, és elfordult.

– Egy apáé és férjé, aki négy kisgyermeket hagyott hátra – sziszegték a hangok. Az apa szóra Fëanor felkapta a fejét, és egy pillanatra részvéttel gondolt a családra; pont ezt élte át ő is nemrég, és pont emiatt gyűlölte Morgotht annyira – amiért megölte az apját, Finwét. De aztán gyorsan megrázta a fejét, és elhessegette a megbánó gondolatait. – És tudod, kinek a vére borítja a csizmádat? – folytatták a hangok. – Egy fiatal leányé, aki eléd vetette magát, hogy a bátyja életéért könyörögjön. De te levágtad őt is. Gyilkos, gyilkos, gyilkos…! – A hangok őrjítő kántálásba kezdtek. Fëanor befogta a fülét, de hiába: ugyanolyan tisztán hallotta mindet.

– Azért tettem, mert az Ellenséget szolgálták azzal, hogy ellenálltak nekem! Minél előbb vissza kell térnem az Ősi Földekre, ahol atyáink éltek régen, hogy megbosszulhassak mindent, amit Morgoth tett velünk, noldákkal, és hogy visszaszerezhessük a Fényt!

– És ezért hajlandó lennél lemészárolni a saját népedet?

– Ha kell, vérrokonaimmal is végzek az igazságért.

– Te nem is egyszerű gyilkos vagy – susogtak a hangok. – Rosszabb vagy annál! Démon vagy, egy kegyetlen, szívtelen és gonosz démon! Démon, démon, démon…!

– Nem vagyok démon! Hagyjatok békén! – üvöltött bele a viharba Fëanor őrülten, miközben mindkét kezét füleire tapasztotta, de a hangok ezután is egész úton ezt kántálták a fejében.

Legszívesebben az őrjöngő tengerbe vetette volna magát, hogy ne hallja őket többé – de ha ő meghal, akkor ki áll bosszút apjáért és a szilmarilokért…?

********

 

Fëanor tudta, hogy már csak percei vannak hátra. Mindig is jól bírta a tüzet, de annyi égése volt, hogy az már neki is fájt, a balrogok maró fegyverei pedig olyan mély sebeket vágtak a húsába, hogy ha lett volna még ereje rá, biztosan üvöltött volna. Mindenhonnan patakokban folyt belőle a vér.

Lassan homályosulni kezdett a világ: látása elsötétült, és fiai vad és kétségbeesett kiáltásai is már csak haloványan és tompán jutottak el hozzá. Végül teljes csend és feketeség vette körül, és egy érzés, amit eddig nem ismert, de mindig is kíváncsi volt rá: az egyszerre égetően forró és dermesztően hideg Halál.

– Szóval ilyen meghalni… – gondolta, és egy pillanatig gyönyörködött még a különös, egyszerre fájdalmas és felszabadító érzésben, amit oly régóta keresett, majd magával ragadta a Feledés.

 

*

 

Következő emléke az volt, hogy megszűnt minden fájdalom és kín. Eltűnt a forróság és a hideg, és a sötétség is másmilyen lett. Homály vette körül, de nem teljes feketeség: kinyitotta a szemét, és egy hatalmas, földalattinak tűnő csarnokban találta magát, melynek oldalai és teteje – ha voltak neki egyáltalán – a végtelen távol sötétjébe vesztek. A padló csiszolt és faragott kőből volt; olyan munka, amely talán még a noldák ügyességét is felülmúlta. Indák és mindenféle alakzatok tekeregtek a lába alatt és fel, fel a roppant, barázdált oszlopokra. A díszítés színei fakóak és sötétek voltak; sehol egy hivalkodó minta vagy árnyalat.

Ahogy ott gyönyörködött a mestermunkában, Fëanor más tündéket vett észre kissé távolabb. Közelebb ment hozzájuk: egyedül, egymástól távol álldogáltak, fakón és félig áttetszőn a homályban. Senki sem beszélt, és nagyon kevesen mozogtak: a legtöbben csak egy helyben álltak, és arcuk egytől egyig változatlanul gondolkodó, szomorú vagy épp kifejezéstelen maradt akkor is, amikor Fëanor a közvetlen közelükbe ért. Mintha nem is érzékelték volna a jelenlétét. Az egész hely olyan volt, mint maga az Időtlenség: semmi nem változott, semmi nem mozdult, de mégis olyan roppant erő és hatalom áradt a végtelen terem minden kis szegletéből, hogy Fëanor először egy pillanatra azt hitte, összeroskad a súlya alatt.

 

Az édesanyja jutott az eszébe. Vajon itt van valahol? De mégis hogyan találhatná meg ebben a végtelen, néma csarnokban? Elindult valamerre; valahogy úgy érezte, Mírielnek arra kell lennie. Talán csak néhány óráig, de az is lehet, hogy évekig tartott az útja; Fëanor nem tudta számon tartani többé az idő folyását, de ez nem is érdekelte. A régi világ, ahonnan jött, csupán egy jelentéktelen álomnak tűnt. Most egyetlen cél lebegett szemei előtt: megtalálni az anyját, és beszélni vele.

Végül megérkezett: egy boltíves kapu állt előtte, a nyitott ajtón túl pedig egy szoba volt – az első hely Mandosban, ahol Fëanor falakat látott. A tünde király érezte, hogy az izgalom és a félelem még ezen a csöndes, változatlan és a végsőkig nyugodt helyen is hatalmába keríti. Mi lesz, ha az anyja nem ismeri fel? Mi lesz, ha mérges lesz rá? Mi lesz, ha nem akar vele beszélni...? Finwë és Míriel fia, aki mindig is határozott és bátor volt, most egy zavarban levő és szorongó kisgyermekhez hasonlított, ahogy végül nagy nehezen belépett a helyiségbe. 

 

Itt is ugyanolyan homály volt, mint kint. A padlót mindenütt hosszú, lágy és selymes szövések és kelmék borították, a szoba közepén meg egy nagy szövőszék állt, előtte egy faragott székkel, amin valaki háttal ült Fëanornak, és bőszen dolgozott. Fehér haja szinte világított a homályban; sötétkék ruhát viselt, sápadt karja és ügyes ujjai pedig megállás nélkül dolgoztak a szövőszéken. Fëanor tudta, hogy ő az. Végre megtalálta azt, akit egész életében a legjobban szeretett, és akit mindig keresett; akinek egy szaváért még a halál is csekély ár volt számára.

Közelebb ment: a gyönyörű asszonytól mindössze egy-két lépésre állt meg, és áhítattal nézte a komoly, bölcs és ragyogó arcot.

– Ammë – szólította meg elcsukló hangon. – Ammë, hallasz?

 

Míriel tovább dolgozott; még csak meg se rezzent.

 

– Ammë…? – suttogta Fëanor kétségbe esve, és érezte, hogy elszorul a torka. – Nem ismersz meg? Én vagyok az… én vagyok… – Képtelen volt folytatni. Egy egész világ omlott össze benne. Nem, nem érhet véget így… Csalódottan és tehetetlenül a földre roskadt, és hagyta, hogy elméjét elöntse a bánat és a gyász.

 

– Nem lát és nem hall téged, Finwë elsőszülöttje – szólalt meg mögötte egy mély és komoly hang, melynek visszhangjába beleremegett a megszólított. Fëanor felnézett rá, bár a hangjáról is egyből felismerte a Valák Ítéletmondóját, Námót, akit sokan Mandosnak hívnak. – Ez a büntetésed, Fëanor; a te átkod. Amiért a noldákat tévútra vezetted és ellenünk fordítottad, és amiért saját népedet is igaztalanul lemészároltad és becsaptad, nem születhetsz újjá. Ezért hát sem anyád, sem atyád, sem senki nem láthat és hallhat téged a Valákon kívül, és ez így lesz e világ végéig.

A noldák királya dühös szeretett volna lenni: átkozni akarta volna Námót, és őt meg a többi Valát okolni mindenért, ahogyan régen tette, de úgy érezte, teljesen felesleges lenne. Magába tekintett, és szívében nem talált már többé gyűlöletet sem a Nyugat Urai, sem Morgoth, sem senki ellen. Csupán szomorúságot, vereséget és ürességet érzett.

– Legyőztetek – suttogta keserűen. Námó nem felelt: arca ugyanolyan komor maradt. Nem lelte örömét a tünde megtörésében, de nem is szánta; hiszen ő figyelmeztette, de Fëanor nem hallgatott rá; nem hallgatott senkire. Csöndesen állt a földön térdelő nolda mellett, aki megkeseredetten bámulta az anyját. Fëanor magára nézett: félig átlátszó volt; fakó és határozatlan, de a szíve helyén vörös tűz pislákolt.

Végül összeszedte magát, és fölállt. Odament Míriel mögé, és nézte: az asszony most szünetet tartott; megkereste a hosszú-hosszú kelme végét, és vizsgálgatni kezdte: válla fölött Fëanor is kíváncsian bámulta anyja keze munkáját. Hamarosan ráébredt, hogy Míriel a történelmet szövi kelmékbe, mégpedig az ő történelmét. Látta a születését, és észrevette, hogy anyja arcán egy könnycsepp gurul végig. Odanyúlt és letörölte, mire az asszony meglepődött, és megérintette Fëanor kezét. A fiú egy pillanatra szinte érezte az érintést, és könnyes szemekkel elmosolyodott. Míriel is megnyugodott, és visszatért a munkája ellenőrzéséhez: a kelme olyan hosszú volt, hogy nagy része a földön feküdt, de azt a részt, amit az anya éppen nézett, az ölében tartotta.

Fëanor látta az életét, látta, ahogy felcseperedett, és látta minden rossz és minden jó cselekedetét is. Aztán megjelent Indis, és Fëanor négy féltestvére: a nolda király döbbenten bámulta a végtelen szövetet; így, hogy kívülről látta az egészet, meglehetősen kicsinyesnek, hiúnak és mogorvának találta önmagát. Aztán eljutottak a szilmarilok készítéséig, és végül az Esküig. Fëanor elhűlve nézett maga elé. Végül a Testvérmészárlás következett, majd a Losgari Hajóégetés. A nolda nem bírta tovább: hátratántorodott, és arcát a kezeibe temette.

– Indisnek és a hangoknak igazuk volt – suttogta. – Egy démon vagyok. Egy könyörtelen, gonosz démon…

 

Míriel sóhajtott egyet, és tovább dolgozott. Mindent a gondolatai alapján szőtt, amiket Vairë, Námó hitvese, a Szövő adott neki, és általában először szőtt, és csak utána nézte meg a végeredményt: most is minden figyelmét arra összpontosította, hogy a fejében látott minta tökéletes legyen. Fëanor feszülten figyelte.

Végül a képekből Fëanor halála bontakozott ki, majd az, ahogy ott ül Míriel mellett, és nézi, ahogy dolgozik. Az asszony befejezte a munkát, és döbbenten szemügyre vette azt. Fëanor felé fordult, és a szemében csodálat, értetlenség és óriási szeretet volt; de nem láthatta őt. Fia könnyes szemekkel nézett vissza rá, és megérintette Míriel arcát. Az asszony most már nem lepődött meg: könnyes szemekkel elmosolyodott, és megsimogatta volna Fëanor kezét, de keze átment a fiáén.

 

Fëanor egy pillanatra örült, hogy anyja nem látja és hallja őt: nem akarta, hogy sírni lássa.

– ...de ő mégis szeret…

 

Ezután lekuporodott Míriel lábához a földre, mintha kisgyermek lenne, aki várja az estimeséjét, és még most is ott ül, és anyjával együtt várja a világ végét, hogy végre megölelhessék egymást.

Vége

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~