II. TÖRTÉNET
Cím: Múlt, jelen, jövő
Főtéma: Születés
Kulcsok:
- Főkulcs: Lanthir Lammath — Visszhangok Vízesése
- Titkos: lith — hamu
Jelentősebb szereplők: Aragorn, Arwen, Imrathil fejedelem, Faramir, Éomer Szilszakál, Galadriel, Frodó, Samu, Trufa, Pippin, Rozi, Elanor, Gandalf, Gimli, Legolas
Páros: Aragorn/Arwen, Faramir/Éowyn, Samu/Rozi
Műfaj: általános, kaland
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: OOC karakterek, AU
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkient, illetve néhol Peter Jacksont illeti.
Tartalom: Aragorn király lesz, és legfőbb feladata, hogy újjáélessze a háborúban megromlott országot. Vajon hogyan teljesíti királyi kötelességét? Mit tesz annak érdekében, hogy helyreálljon a rend és a béke a birodalmában?
Ihletforrás: Függelékek, Tolkien Gateway, régebbi beszélgetések
Múlt, jelen, jövő
Egy új világ van születőben. A régi korok eltűntek, a múltat már csak az emlékezet őrzi. Ám a hajdanvolt idők legendáit mindig is nagyra becsülték, a nagy hősök tetteit áldják a jelenben élők. Hiszen ez vezetett ahhoz, hogy békében éljenek. Mindenki tudja, hogy mostanra már elérkezett a királyok ideje.
A világ kétségtelenül megromlott a háború ideje alatt. Ledöntött házak, beomlott épületek, csatatérként helytállt mezők, özvegyek, árvák. A tennivaló sok, az idő kevés, hiszen a késlekedés itt csak árt. A Királynak meglehetősen sok a teendője, hiszen a hamuból új parázsnak kell születnie.
Nem is tétlenkedik, hiszen ő szívén viseli a népe gondját, és lelkiismeretesen igyekszik segíteni a bajbajutottakon.
Elessar Király, Gondor és Arnor egyesített királyságának uralkodója, épp a dolgozóasztalánál ült. Az asztalon tinta, lúdtoll, itatós állt, körülötte papírok hevertek, a tetején egy felbontott, piros pecsétű boríték feküdt. A reggeli verőfény beszűrődött az ablakon, és egyenesen a Király kezében tartott, vastag betűkkel írt levélre vetődött. Elessar elégedetten olvasta a irományt. Az ország részében, ahol ő személyesen nem tudta figyelni a munkálatokat, szépen haladt az újáépítésével, és a szívélyes háláját fejezte ki a Királynak.
A tető felől kalapácsok kopácsolása ütötte meg a fülét. Nemsokára, mint egy vízesés, megannyi visszhang töltötte be Minas Tirith városát. Aragorn egy kis mosollyal az arcán lépett ki a dolgozószobája ajtaján.
A háború még nem tűnt el nyomtalanul. Még csak most kezdődik az új világ születése, még annyi ember vajúdik rajta...
— Felséges uram! — szólította meg őt egy hang. — Egy futár érkezett, és kér bebocsátást Lithből! — mondta Iothea, a szolgálólány, és meghajolt.
— Köszönöm! — bólintott Aragorn, és elindult a fogadóterem felé. — Kérlek, vezesd be!
Öles léptekkel ment végig a folyosón. Nem tudta, hogy mit fog hallani a követől, ezért kíváncsian várta a beszélgetést. Az útja a kertre nyíló ablak mellett vezetett el, ahonnét kitűnően lehetett látni a Fehér Fát. A Fa még éppen növésben volt, de jelenléte boldogsággal töltötte el a népet.
Aragorn a terembe ért. Az ablakok előtt vörös függönyök lógtak, a falakat falikárpitok díszítették. Rajtuk egy-egy múltbéli eseményt örökítettek meg a készítők. A termet oszlopok tartották, és törzsünkön faragott levélinda futott felfelé. Az oszlopfőkbe is növénymintakat faragtak, amelyek körülöleltek egy-egy régi emléket. A terem végében két trónszék állt, előttük pár méterrel két kisebb ülőhely, pontosan a trónokkal szemben. Nem messze tőlük egy kis asztal állt, melynek lába csigavonalban kunkorodott az ajlán.
Aragorn megállt az asztalka mellett. Vele szemben, az oldalsó ajtó kitárult, és Arwen úrnő lépett be rajta. Földig érő égszínkék ruhát viselt, hosszú fekete haja hullámosan omlott le a vállára. A királyi pár köszöntötte egymást.
Nemsokára kinyílt a másik oldalajtó is, és Iothea beengedte a követet. Az meghajolt a felségek előtt, és helyet foglalt az egyik széken, ahogy Aragorn hellyel kínálta.
— Lithből jövök feleség! — kezdte a követ. — A falvainkra mostanában kósza ork csapatok törnek. Az embereink velünk még elbírnak, de a jelek azt mutatják, hogy nem csak ennyien vannak.
— Mit sejtettek? — kérdezte a Király.
— Azt, hogy bár a Sötét Torony megsemmisült, kisebb-nagyobb ellenállásra, felbujtasra, fosztogatásra még mindig talál módot az ellenség. Ebben szeretnénk kérni Felséged segítségét!
— Köszönöm a jelentésed, kedves követ! Nem soká késlekedünk! — Aragorn erőskezű és segítőkész uralkodó volt.
— Sereget gyűjtessz, és ellovagolsz Keletre, én addig itt maradok, és segítek, ha kell, helyetted is — mondta Arwen királyné, miközben ebédeltek.
— Igen, és ha bármi baj történne, üzenj utánam! — helyeselt Aragorn.
A mustra napja már másnap elérkezett. Háromszáz lovas gyűlt össze, akik még mindig nem untak bele az orkok hajkurászásába. A kicsorbult fegyvereket kiélezték, a rossz páncélt megjavították, a sisakokat kifényesítették. A lovak és az emberek kipihenten álltak sorba, készen egy újabb csapásra, amit az ellenségre mérhetnek.
A mustra utáni napon megindult a sereg. A várban maradottak az utcákon álltak, és integetések és szerencsekívánások között nézték végig a kivonulásukat. Elöl ment a Király, akit a lovagokkal együtt, akiket maga Arwen búcsúztatott el a csata előtt.
Két napja lovagoltak. Az út csendesen telt, csak a lovak patáinak kopogása visszhangzott a köveken. Aragorn terve az volt, hogy a hegyeken át viszi a seregét, és először a falukba látogat.
Nem hagyod, ugye, Király, hogy az országodból csak hamu maradjon? Rögtön intézkedsz, hogy a lehető leggyorsabban megfékezd a felkelést. A katonák erősek, tettre vágyók. Minél jobban részt akarnak venni a rossz helyreállításában.
Most keletnek lovagolsz, hátad mögött egy sereg bátor emberrel. A hegyek között mész, mert ezt tartod a legjobb útvonalnak.
Meg kell értened!
Rád itt nem vár semmi, csak halál!
Belenéztem, és halált láttam!
Nem!
De van ott élet is!
Egy gyermeket!
Az a jövő, majdnem a múlté!
Láttad a fiamat!
Csak halál!
Szeretem őt!
Csak halál!
A Királyné rosszul aludt az éjjel. Álmában csak úgy visszhangoztak a múlt nehéz mondatai, amik nem hagyták őt nyugodtan aludni. Forgolódott az ágyban. Egyszerre csak meglátta a zászlót. A zászlót, amit ő hímzett annyi napon át. Lobogott a szélben, és valaki tartotta a kezében. Erős ujjai keményen tartották a vázat, és úgy megtartották, hogy senki fia el nem vehette tőle. A másik kezében egy fényes kardot tartott, ami megcsillant a napfényben. Valaki, akinek elkötelezte magát, akiért érdemes volt lemondania a halhatatlanságáról, ami népének sajátja. Aragornt látta, a férjét, aki épp egy győzedelmes csatából tér haza. Elessar, Tündekő! A Királyné éjszakája nyugalmasabb lett.
Arwen kinézett az ablakon. Verőfényes reggel ígérkezett, a felkelő Nap sugarai narancssárgán hullottak alá Minas Tirithre. Arwen a Keleti ablakból szemlélte a Várost. Ötödik napja, hogy Aragorn ellovagolt. A Királyné fázott a lenge hálóngében és a vékonyabbik köntösében, ezét visszament a hálószobájába.
Hűvös március volt, ezért a kandallóban lobogott a láng, gyönyörű tánca magával ragadó volt. Arwen leült vele szemben egy faragott székre, és nézte a tüzet. Keresett egy gyújtóspapírt és a kandallóba dobta. Nézte, ahogy a tűz rákap a papírra, ahogy az első pillanatban még úgy látszik, hogy semmi sem történik, aztán mégis elkezdt feketedni, végül pár másodpercen belül már korommá égett, és már csak a hamu maradt utána.
— Lith — mondta ki félhangosan. Sóhajtott egyet, majd felállt a székről, és elkezdte kibontani a hosszú, fonott copfját.
Hűvös reggel volt a hegyek között is. A tűz már nem parázslott, így hamvaiból újra kellett éleszteni, hogy az este folyamán meghidegült vitézi kezeket megmelengessék.
Aragorn csiholta a fát, míg egy pici szikra mégis rápattant a rakásra. A Király elgondolkozva bámult a tűzbe. A kicsi lángocska, ami elkezdte enni a fát, már nem volt olyan kicsi. Végigfutott a gyújtóson, utána átszaladt a többi kis gallyra is. A hússütés végeztével vizet hoztak, hogy eloltasák az akkorra már kisebb lángú tüzet. A két elem sisteregve találkozott egymással, és hamarosan már csak a füst szállt a Királyra. Az égett fa feketesége alatt hamu szürkéllet.
— Lith — csúszott ki önkéntelenül Aragorn száján. Aztán felállt, hogy felnyergelje a lovát, és nekivágjanak az út mai részének. Ötödik napja, hogy ellovagolt Minas Tirithből.
Két hét telt el azóta, hogy Elessar Király ellovagolt a Városból. Az út sima volt, ellenséggel nem találkoztak.
Elessar Király legelőször Lithbe látogatott, és a jelenlegi helyzetről tájékozódott a Tarlongtól. Lith egy kis falu volt a sok közül, ami pont Gondor délnyugati határa közelében helyezkedett el. Itt mindig is óvatosabbak, gyanakvóbbak voltak az emberek, főleg a Gyűrűháború idején.
— A haradiak többsége megadta magát, de még mindig van egy erős mag, ami egyszerűen nem hajlandó együttműködni! — mérgelődött a tanácsos. Idegességében a bajuszát pödörgette.
— Majd megtanulják! — szólt Imrathil fejedelem. — Ha egyébbel nem lehet, hát vassal megtanítjuk nekik! — A kardjára csapott.
— Mondom a haditervet — szólt Aragorn. Tarlong házában tartották a megbeszélést. Umbar kikötője nagyon fontos pont volt. Aragorn most arra összpontosított, hogy az ott lévő ellennel leszámoljon.
Aznap este a katonák egy kis szeretetvendégségben részesültek a helyiektől. Szerény kis lakoma, amelyet tudták nyújtani, de a katonáknak mégis szívmelengető érzést nyújtott.
A haradiak, akik maguktól nem mertek volna szembeszállni a Királlyal, öszeszövetkeztek a déli emberekkel, és az Umbari kalózokkal. Még egy utolsó csapás, még egy kétségbeesett kísérlet legalább! Összefogtak, hogy közös erővel támadjanak először csak a kisebb falvakra, aztán a még éppen újjáépítés alatt lévő városokra.
Már készen vagy a csatára, ugye, Elessar?
Ki tudja még, hogy milyen lesz a kimenetele?
Most ott állsz lesben az ellenségre. Megvárod míg összegyűlik az a mennyiség, amivel kűgy gondolod, hogy könnyedén elbánsz...
Az orkok hada és a kalózok jócskán meglepődtek. A tény, hogy maga a Király vezeti a sereget, egy pillanatra lefagyasztotta őket. Ám a vérszomjasabbak, a vakmerőbbek remek prédalehetőséget láttak az uralkodóban. Őket érte az első csapás. A katonák könnyedén végeztek a rájuk rontó vérebekkel, hiszen azok nem gondolkodtak, csak rohantak előre, neki a Király seregének. A tapasztaltabb, hidegvérűbb ellennel már nem volt ilyen egyszerű elbánni. Több napos kemény küzdelem volt, míg visszaszorították a támadókat.
A csatát megnyerték. A kalózok első próbálkozása kudarcba fulladt.
A fáradt katonák még egy hónapig maradtak Lithben, és azalatt többször is meg kellett fékezni egy-egy portyát.
Végül úgy döntesz, Király, hogy elhagyod a falut, és elindultunk visszafelé, hiszen oly sokan várnak még rád. Katonáid felét otthagyod, hogy legyen, ki védelmezze a népet. Elindulsz.
Ezek után a sereg Osgiliath városához igyekezett. Halk beszélgetésbe fogtak, úgy lovagoltak északi irányba. Pár nap múlva meg is érkeztek. A Királyt és lovasait szívélyesen és örömmel fogadták az ottaniak. Faramir kapitány körbevezette Aragornt, aki megszemlélte a javítást. Még mindig voltak ott letört kőszobrok, leomlott falak.
Osgiliath, a Csillagkupola. A hely, ahol Faramir kapitány és maroknyi serege az életét kockára téve küzdött, hogy visszaszerezzék az orkoktól. Most az emlék és a hajdanvolt csata zaja visszhangzik az emberek fejében. Nehéz küzdelem volt.
Most a néhai bátor hősök síremlékénél teszi tiszteletét a ideérkező.
Osgiliath romjait szorgos mesteremberek próbálták megújítani. Faramir kapitány szomorú mosollyal nézte a munkát.
— Félek, sose lesz olyan hely, amilyen hajdan volt — sóhajtotta, mintegy magának.
— Hogy vagytok itt, Faramir kapitány? — érdeklődött a Király. Faramirék lakhelyén ültek egy jól megrakott asztal mellett. Sült halat ettek, amit maga Éowyn készített el, beleadva a legnagyobb szeretetét.
— Igyekszünk minél szebbé tenni ezt a helyet. Most már talán kezdenek az emberek bízni a városban, és újra tele lesznek az utcái.
Nemsokára hazaindultak. Az út mostmár beszélgetésektől volt hangos, felváltva vidám és szomorú történeteket meséltek egymásnak.
Otthon kitörő örömmel fogadták őket. Ám a vígság mellett még rengeteg tennivaló szakadt Elessar nyakába...
A Király belépett a dolgozószobájába. Ezt a csatát megnyerte, de tudta, hogy ezzel még nincs vége.
Elessar, Elessar, ha tudnád még meddig kell küzdened azért, hogy a kikötőt visszaszerezd? Tudod mennyi idő, míg az ellenség végleg megfutamodik?
Leült a faragott ki székre, és matatni kezdett az asztalán. Még ő sem tudta, hogy mit keres pontosan, talán valami olyasmi jelet, ami megmutatja, hogy mi most a legfontosabb, vagy legsürgősebb tennivalója.
A papírok, levelek, tekercsek és térképek között Aragorn keze megakadt egy kis kerek dobozon, ami ott feküdt az asztalon. Megnézte. Gyönyörű fehér fadoboz volt, szinte selymes tapintású, melynek tetejét egy csodaszép arany G tünderúna díszítette.
— Ennek még hasznát veszed, Elessar! — visszhangoztak Galadriel szavai Aragorn fejében. Az emlék-alak átnyújtott egy kis dobozkát az ifjú Királynak.
— Hannon le! — Aragorn meghajolt. Galadriel szemei gyönyörűen csillogtattak a holdfényben. Az erkély csendes volt és az éjszaka csodaszép, de a tündenő szépsége minden ragyogást felülmúlt.
— Oda vidd, ahol szerinted a legnagyobb szükség van rá, Tündekő! — szólt Galadriel. A tünde-úrnő legszebb mosolyát külde a férfira, aki az ő leányának leánya kezének örvendhet.
Elessar Király hirtelen felkiáltott.
— Vasudvard! Oda kell a legjobban! Hát persze. Köszönöm, Úrnőm! — Hálásan gondolt Galadrielre.
— Amilyen gyorsan csak lehet, Vasudvardba kell lovagolnunk! — mondta Aragorn Orethonnak, az írnoknak. — Helyre kell állítani az ottani felfordulást!
Orethon lejegyezte egy papírra a hallottakat.
— Előtte Rohanba szeretnék látogatni, írj Éomer királynak, hogy számítok a segítségére.
— Meglesz, uram!
— Még valamit!
— Igen, uram?
— A periannokról lenne szó — mondta Aragorn. — Szeretném, ha senki sem háborgatná őket! Mától fogva a Megyét védett területnek nyilvánítom, és csak külön engedéllyel teheti be a lábát hozzájuk. — Az írnok szorgosan jegyzetelt.
— Ha hazaértem, nemsokára elmegyek hozzájuk személyesen.
Most kíséretet választasz, Elessar. Ki menjen veled a rohírok földjére, és Vasudvardba?
Éomer király hamar válaszolt a levélre. Szívélyesen fogadja a vendégeket, és örömmel nyújt segítő kezet bármiféle dologban.
Pár nap múlva készen állt a küldöttség. A Dol Amroth-i Imrathil fejedelem is velünk tartott, és ifjú leányát is magával hozta.
Nemsokára Rohan zöldellő rétjeihez értek. A lovak fel-alá futkároztak, és élvezték a friss levegőt. A kis csapat hamarosan Menduseld kapui előtt állt. Éohon, az ajtónálló fogadta őket.
— Isten hozta felségeteket Menduseld csarnokában, Éomer király hajlékában! — mondta, és meghajolt.
— Köszönjük! — mondta Aragorn.
Beléptek. A terem nagy volt, szép csarnokába lényegesen több fényt öntött be a Nap, mint Sauron sötét idejében, mikor még az áruló Saruman és Gríma mérgezte Théoden király elméjét.
— Nos, felség, szívből köszönöm a látogatásodat, megtisztelsz vele — mondta Éomer. — Jöjjetek, kérlek, együnk együtt, és örüljön a szívünk!
Hamarosan egy vidám rohír tánccal csendült fel. Éomer kiitta a kupáját, és öles léptekkel elindult. Megállt, és meghajolt Lothíriel előtt.
— Szép hölgyem! — kezdte. — Szabad egy táncra?
A leány zavartan elpirult, de esze ágában sem volt visszautasítani az ifjú király ajánlatát.
— Szabad! — szólt megilletődve. A következő pillanatban már kéz a kézben lejtettek, és vidáman kacagtak közben. Dol Amroth hercege szeretettel nézte a leányát és Éomert. Atyai megérzései azt súgták, hogy lesz ennek még folytatása.
A rohírokkal kiegészült csapat már Vasudvard felé vágtat. Kíváncsian várják, hogy ott majd milyen állapotok fogadják őket.
Orthanc környéke mocsaras vidékké változott a háború után. Mikor az entek elterelték az Entséd-folyót, a vize beborította egész Vasudvardot. Mostanra a folyót visszaigazították a medrébe, de Vasudvard mocsárrá változott. Az entek vették gondozásba a környéket. Fákat ültettek, miközben hosszú meséket meséltek nekik mély, zengő hangjukon, az ő lassú nyelvükön.
Szilszakál boldogan fogadta a Királyt.
— Humm-umm! Király uram, örvendek, hogy újra látlak! Mi szél hozott errefelé? — érdeklődött.
— Fákat hozok, kis famagokat, Szilszakál! — mondta. — Elültetem, és a gondjaira bízom őket!
— Fákat mindig szívesen fogadunk el! — hajolt meg az öreg.
A Király kinyitotta a féltve őrzött dobozkát, és odanyújtotta az entnek, hogy megnézhesse.
— Ezek mallornfák, Lothlórienből valók — mondta. Elültetem őket, kárpótlásul a kivágott entekért és fákért!
— Humm-humm!
Az öreg ent szokásához képest elég hamarian egyezett bele a feladatba.
Pár hónap telt el a Vasudvardi történések után. Aragorn most az ifjú hobbitokat készül meglátogatni, még a hajó indulása előtti nyáron. Vele tart tíz hűséges levente, és ezúttal az asszonyát sem hagyta a Városban. Minas Tirithre most Imrathil fejedelem vigyáz.
A Király és kísérete átlépte a Megye határát. Zöldellő rét várta őket, kanyargós utakkal, és kis dobocskák dudorodtak ki a földből. A hobbitok kíváncsian vették szemügyre a jövevényeket. Óvatosan szemlélték őket, bár sejtették hogy nem ártó szándékkal érkeztek.
Aragorn egyenesen Zsáklak felé vette az irányt. Legelőször a Gyűrűhordozót szerette volna látni, és elmondani neki a jó hírt.
Csavardi Samu éppen Zsáklak kertjét gondozta. Vígan fütyörészett hozzá. A hobbitüreg kerek ablakai tárva-nyitva álltak, hogy a nyári szellő szabadon beáramolhasson. Odabent Rozi éppen a kis Elanorral játszott. A kisbaba gügyögése és nevetése kihallatszott a kertbe, és apukája boldogan mosolygott és magában számtalanszor megjegyezte, hogy az ő kisleánya a legaranyosabb hobbitbaba az egész világon. Frodó közben az emlékiratait rendezte, néha-néha odanevetve a kis Elanorra.
Samunak tátva maradt a szája, amikor meglátta az úton egyenesen Zsáklak felé igyekvőket.
— Vándor — kiáltotta. — Hát csakugyan te lennél az? — Letette az ollót. — Frodó uram, Rozikám, gyertek!
— Igen, Samu, a Vándor! — mosolygott Aragorn. A katonák szája is szélesedni kezdett.
— Aragorn! Úrnőm! — Frodó is megjelent. — Mae govannen!** — mondta, és meghajolt. Elanor tapsikolni kezdett a meglepetéstől.
— A két másik hobbit is itt van? — kérdezte az Úrnő.
Ebben a pillanatban egy vidám rikkantás hallatszott az út felől. A társaság abba az irányba fordult, ahonnan a hangok jöttek.
— Nahát, a Vándor! Vagy nem jól látok? — Ez Trufa hangja volt.
— Én is őt látom! Csípj belém, ha álmodok! — Ez Pippiné. — Hogy milyen csodás az Úrnő!
— Barátaim! Örülök, hogy újra látlak titeket! — hajolt meg a Király.
— Mi szél hozott erre benneteket? — kérdezte Trufa.
Aragorn és Arwen egymásra mosolyogtak.
— A Megye innentől kezdve védett terület, senki sem háborgathatja, lábát csak az teheti be ide, akinek én adok rá engedélyt! — mondta.
Szavait izgatott suttogás követte a hobbitok között. De nem sokáig tartott a zavart hangzavar mindjárt hangos éljenzésbe kezdtek. Mindenki örült, és Frodó is méltónak találta az alkalmat, hogy megvendégelje nemes barátait.
A Hobbitfalvi vendégség egész estig tartott, ugyanis a történetek sehogy sem akartak abbamaradni. Végül a hobbitok unszolása ellenére a királyi pár és kísérete este távozott a Megyéből.
— Le hannon! — Frodó meghatottan búcsúzott.
Elanor is nagyon megszerette a vendégeket, különösen a Királynét. Arwen búcsúzóul megölelte a kisbabát, és a fülébe suttogott.
— Nagyon szívesen látunk téged is Minas Tirithben! — súgta. A kislány okos szemekkel nézett fel rá, mintha megértette, és mélyen a szívébe zárta volna a szavakat.
Aragorn halk énekszóra lett figyelmes. A Hold beragyogta a puszta tájat, és a csillagok is tündököltek az égen. A Király meglátta asszonyát, amint háttal a fának, szemeit a csillagokra emelve lágyan, gyönyörűen énekel. A dal Earendilről szólt. Aragorn a következő versszaknál belépett, és a mély, zengő baritonja egybefonódott Arwen tiszta szopránjával. A dal véget ért, de ők ketten még mindig ott álltak egymást átölelte, és a csillagokat csodálva.
Egyszer csak Utoneth, az egyik katona szaladt hozzájuk.
— Felség, valaki közeledik felénk! — jelentette. — Nem is egyvalaki!
— Merre? — meresztette a szemét Aragorn. A fény után nehezebben látta a sötétet.
A három árny egyre közeledett.
— Itt vannak! — szólt Utoneth.
— Üdvözletem feleség! — hajolt meg az öreg, mikor mellé ért. Most már a Király is észrevette a társaságot.
— Gandalf! — kiáltott fel Aragorn. — Örülök, hogy újra látlak!
— Suilad, mellon! — köszöntötte régi barátját a tünde.
— Ai, Legolas! Üdv néked Gimli!
— Szavamra, megszakálosodtál! — Nevetett a törp.
— Te meg megszélesedtél, törp uram! — adta vissza a kölcsönt Aragorn.
— Meglátogattad a hobbitokat? — kérdezte Legolas, bár a választ már sejtette.
— Igen! — Aragorn mosolygott. — A Megye innentől védett terület, senki sem háborgathatja!
— Hála az égnek! — sóhajtott mosolyogva Gandalf. — Gyerünk, együnk együtt!
Letelepedtek a fűbe, és változni kezdtek. A Hold és a csillagok fényesen ragyogtak az égen, és a hajdani bajtársak kellemesen elbeszélgettek.
Ám nemsokára tőlük is elváltak a Király útjai. Mikorra már Gondor határában jártak, beköszöntött az ősz. A csípős szél faleveleket söpört maga előtt az úton.
Elessar Királyt és a többieket kétségtelenül örömmel fogadták az otthon maradtottak.
Mi vár még rád, Elessar? Mi lesz még a feladatod?
A birodalmat fel kell virágoztatni! Meg kell újítani, újjá kell teremteni! Reménységet, biztonságot adni a népnek!
Zöldellő kertek születnek, szökőkutak, új utak. A vad Vadon már egyre biztonságosabb lesz Király felügyelete alatt!
A népek békében élnek egymással. Nincs háború, a vitás kérdéseket fegyver nélkül tudják megtárgyalni.
Aragorn fáradtan tért nyugovóra felesége mellett. Fáradtan, de elégedetten. Érezte, hogy jó napoknak fognak elénézni az elkövetkezendő években.
Újjászületés, békesség, egyetértés, szabadság!
A királyok ideje alatt. Amikor élünk a jelenben, nézünk a jövő felé, és soha, de soha nem feledjük a múltat! Hiszen a jelen és a jövő a múltbéli tettek visszhangja. Az egész egy vízesésként zúdul ránk. A Visszhangok Vízeséseként.
Vége
