IV. TÖRTÉNET

Cím: Egy váratlan találkozás

Főtéma: Születés
 
Kulcsok:

• Főkulcs: Iant Iaur „Öreg Híd”
• Titkos: vörös láng
  

Jelentősebb szereplők: saját szereplők, Csavardi Samu, Idegen/Író
Páros: -
Műfaj: kaland, általános
Korhatár: -
Figyelmeztetések: lehetséges OOC karakter(ek), AU
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkient illeti. Anyagi hasznom nem származik a történet megírásából, csupán kölcsönvettem a szereplőket magam és mások szórakoztatására.
Tartalom: Sorsszerű találkozások sorozata veszi kezdetét miután Boróka, a hobbit leány tábort ver a csillagok alatt. Az idegenek csupán egy kis meleg, társaság és megosztott elemózsia reményében gyűlnek a tűz köré - sejtelmük sincs róla, hogy ennél jóval többel gazdagodhatnak.
Megjegyzés: -
Ihletforrás:  -

Egy váratlan találkozás

- Ismerem valamennyiőtök történetét – szólalt meg az ismeretlen vándor. – És ti is ismertek engem, még ha ezt nem is sejtitek az épp és most pillanatában.

Az elhangzottak értetlenkedő tekinteteket és egymásra pislantó szempárokat vontak maguk után. Csavardi Samu a fogai közé zárta pipaszára végét, és úgy somolygott orra alatt. Nem szerette volna, ha a jelenlévők rájönnének, hogy bármennyivel is többet tud náluk. Még nem. Az este fiatal volt, az adódó helyzet pedig szórakozást ígért – kár lett volna belecsúfítani a felvezetés nélkül leleplezett igazsággal, melyet ő maga sem ismert rég.

Különös társaság gyűlt össze a csillagok alatt. A tűz melegének szeretete gyűjtötte őket a lángok köré a szokatlanul hűvös nyári estén, ezt tagadni sem érdemes. A kis tábor első tagja egy fiatal hobbit leány volt, aki első sorban nem is a hűvös, hanem az éjszaka fenyegetően közeledő sötétje ellen rakott tüzet, és választotta pirkadatig szállásául a Messzi Dombság keleti végénél fekvő fás ligetet. A szürkület beálltával azonban így is kezdett nyugtalanná válni; két homályos alakot vélt kivenni a távolságból. Ahogy közeledni látta az ismeretlen figurákat (egy a Nagyok és egy a Kicsik népéből, legalábbis így sejtette) nyugtalanná vált (ki más térne le az útról ilyen későn, gondolta), és rácsúsztatta kezét levélkése markolatára. Nem kívánt harcba keveredni, de vére a menekülés, elbújás gondolatától is irtózott. Így hát várt, felkészülve a legrosszabbra.

A két vándor hasonló bizonytalansággal közelítette meg a tábort. Osztozni kívántak a lángok melegén, illetve élvezni a kibővült társaság biztonságadó érzését. Cserébe némi élelmet szerettek volna kínálni, melyben ők maguk bővelkedtek. Bizonytalanságukra pedig nem más adott okot, mint a tudat, hogy a nagyvilágban egyaránt megfordulnak jólelkűek és rosszakarók is. Az, hogy az embert éppen kihez sodorja útja, nem különbözik egy érme feldobásától – hogy melyik felére érkezik, puszta szerencse kérdése.

A leány tévedett. Félig. Ahogy a közeledők beléptek a tűz fénygyűrűjébe, láthatta, hogy egyikőjük csakugyan ember. Szigorú arcú nő volt, kemény vonásai már az első pillanattól kezdve tiszteletet ébresztettek a hobbitban. Mellette azonban nem félszerzet, hanem egy törp állt. Egyikőjük ruhája sem árulkodott eredetükről, hogy honnan merre tarthatnak, ez azonban a leány esetében sem volt másként, és ez jól is volt így.

Az érkezők a kapott helyükért cserébe páratlan vacsorával szolgáltak, melyben a leány, hobbit mivoltához hűen, nagy örömét lelte. Talán nem volt bölcs dolog a részéről a bizalom, melyben a két ismeretlent részesítette, de szeretett a megérzéseire hallgatni, melyek ebben az esetben igen jók voltak, a hasa pedig igen csak hálás értük.

- Bocsássatok meg, vándorok az éjszakában, ha netán zavarnánk – hallották meg a tűz körül ülők, és rezzentek össze szinte hajszálpontosan egyszerre a váratlan felszólalásra -, de nem bánnátok, ha csatlakoznánk hozzátok?

Két igen csak koros úr várt válaszra a fény vetületének határán. Azonban a meglepettségtől még mindig döbbenten meredő hármas hallgatott, nem jutott szó a nyelvükre, miközben azon töprengtek, hogy osonhatott ilyen közel a két ismeretlen alak.

- Nem zavarnánk sok vizet, csupán biztonságot keresünk az éjszakára – szólt az öreg hobbit. – Csavardi Samu vagyok, a Megyéből érkeztem. Ő pedig az útitársam… 

- A csillagok ragyogjanak találkozásunk óráján! – szólt az útitárs titokzatos mosollyal, majd feltekintett az égre, ahol valóban egyre kivehetőbben ragyogtak fel a csillagok.

A már tűz körül ülők nem láttak rá okot, hogy miért ne fogadhatnák maguk közé a két idős vándort, bár arra, amelyik nem említette nevét, mindaddig kissé ferdén néztek, míg eszükbe nem jutott, hogy ők maguk sem mutatkoztak még be.

Így találkozott egymással az öttagú társaság - egymást keresztező útjaikat véletlennek is lehetne nevezhetni, de az Idegen (amilyen néven a hobbit leány a bemutatkozást elmulasztó vándort számon tartotta) jobban szeretett olyasfajta romantikus fogalmakkal élni, mint amilyen a „sors” is volt. Erősen hitt egy felsőbb akaratban, mely formálta élete útját. Így is tett egész életében, és ettől még a legsötétebb pillanatok sem tántoríthatták el.

Ahogy a mellette helyet foglaló Csavardi Samu felnézett a csillagokra, egy hasonló este rémlett fel neki a távoli múltból, mely már olyan messzinek tűnt, mintha csak egy másik élet emlékfoszlánya lenne – és ez talán így is volt. Akkoriban Frodó úr oldalán kelt útra keletnek, teljesen ellentétes irányba, mint amerre a mostani útja vezetett. A tündékkel való találkozásának emléke a mai napig képes volt megdobogtatni a szívét; hiába volt az távoli, jól emlékezett Gildorra és vendégszeretetére is, ahogy őt és társait követve a holdsugár mintha egy új világba vezetett volna.

Csavardi Samu, Hobbitfalva néhai tiszteletbeli polgármestere kissé megborzongott a múltbéli képek gondolatára, és mosolyával még több ráncot festve arcára összehúzta köpenyét. Ezúttal nem volt se mézízű nedű, se tündék, csupán ismeretlenek és a rendelkezésükre álló idő. 

Samu mindig is kedvelte a történeteket - már egészen kicsiny hobbit kora óta szerette hallgatni, ahogy mások világukból újabb és újabb részleteket feltárva adnak a saját ismeretéhez. Ez azóta sem változott. Emiatt találta igencsak szórakoztatónak, amit az imént útitársa mondott– lehetőséget látott benne egy remek beszélgetés kibontakozásának kezdetéhez.

- Netán gyakori látogatója a Pajkos Póninak? – törte meg végül a csendet a hobbit leány. – Ez megmagyarázná tudását, már amennyiben igazat beszél, és valóban nem vagyunk Ön előtt idegenek. Sokféle nép megfordul arra, történeteket mesélnek egymásnak magukról és másokról egyaránt… leginkább az utóbbi igaz. Hiába élünk jó időket, önmagát egyből leleplezni senki sem szereti. Az egyenes megnyílásnak megvannak a maga veszélyei – idézte fel az egykor nagyanyjától hallott bölcsességet.

- Igazat beszélsz – felelt az Idegen. – A rossz idők elmúltak, és eljött a fény és béke korszaka. Az emlékek azonban még nem halványultak el, és történetekként továbbadva az újabb nemzedékben élnek. Én mégis azt mondom, feledkezzünk meg most a múlt árnyairól, és minden óvatoskodást hátrahagyva élvezzük egymás történeteit! – Miközben mindezt elmondta, szemei felragyogtak, és a hobbitban akaratlanul is felébredt a vágy a mesélésre.

A vele szemben ülő törp azonban nem érezte magát ilyen jól; természetéből eredendően elutasította az idegenek bizalmába való fogadását, az erre érkező nyílt ajánlat pedig csak ideges fészkelődésre késztette. A mellette ülő nő ezt látva a törp kézfejére fektette kezét, és biztató mosollyal ajándékozta meg, melytől arca egy csapásra teljesen megváltozott: a korábbi keménység és szigorúság helyét most meleg szépség és szeretet vette át, melyre a hobbit leány – aki megfigyelője volt a történéseknek – ismét rácsodálkozott. Az asszony különös kézmozdulatokat tett, melyeket az idős vándorok és a leány nem érthettek, azonban a törp igen, aki hasonló jelekkel válaszolt neki.

- Miért is ne? – dünnyögte a törp az asszonytól elfordulva. – Ha másnak nincs ellenvetése… nem tűntök veszélyes alakoknak, már ha ezzel nem sértek senkit. Folin vagyok, szolgálatotokra. Ő pedig itt Finna, a menyasszonyom. A Kékhegységből tartunk Tóváros felé. Családi látogatás. Atyai áldás kérése – egészítette ki, és megszorította Finna kezét.

- Hosszú út! – szólalt meg a hobbit leány, és szemei felragyogtak. Ezzel egyúttal magára is vonta a figyelmet, így nem tehetett mást, ő is bemutatkozott:

- Karak Boróka vagyok. Bríből érkeztem, bár ezt már talán a nevem elárulta – mondta, ugyanis a bríbeliek sajátos tulajdonsága volt, hogy névadáskor a természetből merítettek ihletet. - Az utam Harlindonba vezet, Szürkeréven keresztül.

A társaság érdeklődve figyelte a leányt. Az Idegen körbetekintve kíváncsi tekintetekkel találkozott, és pontosan tudta, mi járhat a fejükben: miféle cél vezérelhet egy ifjú hobbitot ilyen szokatlan irányba?

Mosolyogva tömte meg pipáját a folytatásra várva. Pipafüves zacskója Déli Csillaggal volt megtöltve, melynél jobbat nem is kívánhatott volna.

- Jól ismerem a történetedet, Csavardi úr – mondta Boróka, és kissé elpirult. – Mint ahogyan minden jóravaló hobbit teszi. Azonban bennem nem csak hálát ébresztettek a Piros Könyv történetei, hanem egyaránt kalandvágyat is… Ugye? Még ennyi év után is szokatlan ilyet hallani egy hobbit szájából. És még csak Tuk vér sem csörgedezik az ereimben! – folytatta. – Amiért pedig elindultam, azt bizonyára még ennél is szokatlanabbnak fogják találni: látni akarom a nagy vizet, a tengert! – mondta, és vallomásába ismét egészen belepirult.

- Vagy úgy, vagy úgy! – mondta az öreg hobbit. – Valóban igen különös úticélt választottál magadnak, ezt meg kell hagyni. Bevallom, én magam is irtózom a nyíltvíz gondolatától. Szokatlan, nem hobbitnak való hely. Ám a mi utunk mégis arra vezet – fejezte be, és a lángokba meredve eltöprengett a még mindig idegen gondolaton. Halhatatlanföld és barátai viszontlátásának lehetősége csupán a képzelet játékának látszott. Lehetetlennek, mondhatná, bár ennek a szónak a létezésre tartott jogát erősen megkérdőjelezte az Idegennel való találkozás óta. Rátekintett a mellette pipázó férfira, aki arcán a szokásos kifejezés ült: titokzatosság, a mindentudóság nyugalma, gyanította Samu. Most a többi vándorra tévedt tekintete, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egyikőjük sem sejtheti, milyen rendkívüli helyzetbe keveredtek. Netán az Idegen tervezte ezt így előre? Ha így is lenne, erről úgysem szólt volna neki, és ezért nem is hibáztatta.

- Szürkerévbe, ha a nevén szeretnénk nevezni – pontosított az úr. – És onnan pedig tovább.

- Kihajóznak? – emelte fel akaratlanul is a hangját Boróka, akit könnyen elragadtak az érzelmei. – Annyi év után? – mondta, és könnybe lábadtak a szemei.

- Úgy hiszem kedvelnétek egymást Eleanorral – mondta Samu, de inkább csak magának. – A lányom. Nekiajándékoztam a Piros Könyvet, mielőtt eljöttem. Talán rá is vár egy-két kaland még. Nem csodálkoznék, ha belekeverné magát valamiféle izgalomba. Bár Gandalf már nincs köztünk, hogy rásegítsen a dolgokra úgy, mint régen.

Ezután ismét csönd állt be, mindenki a maga-maga elemózsiájával foglalatoskodott. Időt hagytak maguknak, hogy az eddig hallottakat átgondolják, kipihenjék a végigvándorolt nap fáradalmait egy kissé. Folin újabb batyut vett elő csomagjából, melynek belsejében gondosan eltett, szeletelt kenyér volt, és egy szépen fonott kalács.

- Csakugyan szépen kitanultad a pékmesterséget – szólt az Idegen, mikor a törp körbekínálta a készítményeit.

- Kedves uram, nem azzal fog meggyőzni a mindentudóságáról, ha a péksüteményeim láttán ráhibáz a foglalkozásomra – ingatta meg a fejét Folin, apró mosolyt bujtatva bajsza alatt. – Atyám mindig is ékszerkészítőnek akart engem, amilyen ő maga is volt. Azonban érdeklődés, no meg kézügyesség hiányában teljesen más irányt vett az életem. Jobban vonzott a friss kenyerek illata, mint az ékkövek csillogása, ez volt minden vétkem. Így hát amint eljött az idő, hogy letehettük a kardot, nyomban elindultam az úton, ami számomra az igazinak bizonyult.

- És igencsak jó volt a mestered is – tette hozzá az Idegen, miközben Finnára tekintett, mellyel döbbent arckifejezést varázsolt mindkettejük arcára.

- Ejnye, hát miféle boszorkányság ez! Kettőből kettőre ráhibázott. Netán látó lenne, vagy mágus?

Boróka és Samu ezúttal csak hallgatóságként követte a történteket, bár az utóbbi a zavarodottság jelét sem mutatta, sőt, szórakozottan mosolygott.

- Akkor talán azt is tudja, miért keltünk útra? – kérdezte a törp, remélve, hogy ebbe a kérdésbe már beletörik az idős úr bicskája, és kiderül, nincs semmi rendkívüli az elhangzottak mögött, csupán puszta szerencse.

Az Idegen elgondolkozott, és aznap este már oly sokadjára ismét felnézett a csillagokra.

- Nem, ezt nem tudom – vallotta be, és ezzel egyúttal a törp fel is lélegzett. – Történeteket alkotni és megírni egy dolog, megadni az alapjukat, és nevelgetni őket, míg meg nem állnak a saját lábukon… de utána? Akárcsak a gyermekek, elkezdenek cseperedni, és egyre több önálló gondolattal gazdagoknak, míg el nem jutnak a teljes szabadságig. Egy idő után már csak úgy tesznek, ahogy óhajtanak, nehezen irányíthatóvá válnak, a részletek szerteágazódnak és nehezen áttekinthetővé válnak – de ugyanakkor ilyenkor kelnek igazán csak életre.

Boróka és Folin rögvest nagy homlokráncolásba kezdtek, megpróbálva értelmezni a hallottakat. Samu, aki már ismerte az igazságot, nem mosolygott többé, hanem annak súlyán töprengett. Az Idegen gyanította, hogy Finna jár legközelebb az igazsághoz. Szemei, melyekkel az Írót (ahogy ő nevezte ezek után) vizsgálta, okosan csillogtak a tűz fényében.

Az Író hosszú utat tett meg idáig, és ennek a hosszú útnak csak egy apró, utolsó töredékében volt oldalán Csavardi Samu, akivel életében nem először találkozott. Különösen telt az idő Középföldén, számára idegen módon, bár ezt most, hogy végre ismét itt volt, már nem érzékelte. Ugyanúgy kelt és nyugodott a Hold és a Nap, csupán a csillagképek különböztek a megszokottaktól – részben ez is közrejátszott abban, hogy szeretett föl-föltekinteni az égboltra. A mostani ittléte különbözött bármely eddigitől. Minden olyan valósnak tűnt, mint azelőtt még soha; eddig mintha csak üvegen keresztül látott és érzékelt volna mindent. Ez a láthatatlan ablak azonban most kinyílt előtte, és a túlvilági fény és friss levegő teljes valójukban töltötték meg a szívét. Tudta, hogy ez minden bizonnyal nem jelenthetett mást, minthogy az öreg hídon ezúttal nem lesz lehetősége visszatérni – az átjáró, mely maga is az Író teremtménye volt, örökre bezárult mögötte. Bár ezt már akkor is sejtette, amikor útra kelt Halhatatlanföld felé.

Már így is sokat várt – két éve, hogy fontolgatja az indulás pillanatát, de mindig vissza-visszarettent a döntés súlya miatt. Kétségei támadtak, hogy megtett-e mindent, amit meg kellett tennie, jelre várt, jelet szeretett volna találni. Hamarosan el is érkezett hozzá, méghozzá igen szokatlan formában: az 1973-as év volt, melyből sejtette, hogy hamarosan eljön az ő ideje is.

- Három gyűrű ragyogjon a tünde királyok kezén… - suttogta elrévedve.

A felállított kis tábor körül hosszú nyárfák nyúltak az égbe, mely sötétkékjében már teljes pompájában ragyogtak a csillagok. Holdtalan éj volt, sötét, a levelek között susogott a fel-feltámadott szellő. A látási viszonyok nem kedveztek se törpnek se embernek, de az egy parányival élesebb szemmel rendelkező Boróka már messziről látni vélte a sötétségből kiváló figurákat.

- Lehetséges, hogy valakik közelednek felénk? Talán már csak az álom és képzelet űz velem tréfát – hunyorgott, és mutatott a látni vélt formák irányába.

Nem kellett sok idő, hamarosan a többiek szemének is láthatóvá vált a két közeledő ember. Lépéseik oly nagy összhangban voltak, mintha csak valami szemkáprázat útján kettő látszódott volna ugyanabból az alakból. A Nagyok népéből valók voltak, ahogy Samu vagy Boróka fogalmazott volna. Ikerfivérek – ahogy a tűz közelébe értek, láthatóvá vált, hogy megtévesztésig hasonlítottak egymásra.

- Üdv vándorok az éjben! – szólt az egyikük. – Messziről megláttuk a fényt ebben a sötét éjszakában, s némi társaság reményében indultunk meg afelé. Nem bánnátok-e, ha pirkadatig veletek maradnánk?

A társaság természetesen nem bánta, bár igen különösnek vélték, hogy egy rövid este alatt ekkora csapat verődött össze egy ilyen véletlen helyen és időpontban. A rögtönzött vendégszeretetért pedig nem kértek mást, mint eddig; a két legénynek csupán mesélniük kellett magukról, hogy honnan és hová tartanak. Ez mint olyasfajta alapkövéül szolgált annak a bizalomnak, melyben az idegen vándorok egymást részesítették arra a kis rövid időszakra.

- A fivérem Aldor, én pedig Déor vagyok – kezdte egyikük -, és Középfölde tájait járjuk és kutatjuk, immár lassan egy teljes éve.

- Hiába, úgy tűnik, ez a föld sosem fut ki a csodákból és az újabb és újabb titkokból – szólt Aldor.

Az Író elmosolyodott a hallottakon.

- És jelenleg minek a felfedezésére készültök, ha szabad kérdeznem? – tette fel az adódó kérdést.

A két fivér egyikének sem volt ellenére, hogy megosszák az igazságot a kis társasággal. Szerettek kalandozásaikról beszélni; életük a szabad ég alatt, az út pora és a vadon rejtélyei mind-mind szenvedélyük részét képezték.

- Az ent asszonyok titkának felfedezésére indulunk – suttogta Aldor, csak mint a dolgok súlyát érzékeltetőleg -, akik, mint talán tudjátok, hosszú idők óta eltűntek.

- Meghaltak? – kérdezte Boróka.

- Nem, csupán eltűntek! – válaszolt Déor. – Alig találni róluk bármit is, pedig már számtalan levéltárat megjártunk… még a legrégebbi pergamenek sem tesznek róluk minket kisegítő említést. Az egyetlen, amit sikerült róluk kiderítenünk, hogy Nősziromföld felé vették az utolsó útjukat, és ezt is olyasfajta valakitől hallottuk, aki maga is beszélt entekkel!

Az Írónak igen csak tetszett a két fivér elszántsága, és ő maga is kíváncsivá vált, meddig juthatnak az üggyel ennyi hosszú év után. Olyan ritka részletek egyike volt ez, mellyel szemben ő maga is tanácstalan volt; történetének egy elkanászodott kis hajtása, mely saját életre kelt, és tartogathatott még –tulajdonképpen - akármekkora meglepetéseket.

Finna kedveséhez fordulva sebes magyarázásba kezdett – csak úgy kapkodta a kezeit néma szavakat formálva ajkaival. Folin ezután a társaság többi tagjához fordult, és tolmácsolta az elmondottakat:

- Finna maga is látott már enteket, méghozzá a Fangorn-erdőben korábbi kalandozásai alatt. Azt tanácsolja, forduljatok hozzájuk elsők között, mert bizonyára mellétek szegődnének egy számukra ilyen fontos ügy érdekében.

- Az entekkel nem olyan könnyű szót érteni, mint ahogyan azt gondolnátok – szólt közbe Samu. – Megkívánja a maga türelmét és elszántságát a dolog.

- Annyi gondunk legyen! – legyintett Aldor. – A jó tanácsot pedig szívből köszönjük, ez csakugyan hasznunkra válhat. Ti kik vagytok, vándorok, és merre visz utatok?

A társaság tagjai újból elmondták rövid történeteiket, csak pont annyit, hogy a hallgatóság ne érezze magát teljes tudatlanságban. Boróka ugyanazzal a lelkesedéssel mesélt vágyáról, miszerint látni szerette volna a tengert, és ugyanúgy kihagyta azt a részletet, miképpen szökött meg otthonról, mielőtt egy jómódú családba való beházasodásra kényszerült volna, mint ahogyan azt az első alkalommal is tette. Mindeközben azonban titkon gondolatai között fontolgatni kezdte a lehetőséget, hogy a két legénnyel tart felfedezőútjukon - amennyiben persze megengedik. Egy ilyen nagy titok nyomába eredni úgy hangzott számára, mint egy igazi kaland kezdete, és igencsak kedvet kapott hozzá.

Aldor és Déor, akik szintén ismerték a Gyűrű Szövetségének történetét, Borókához hasonló lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy magával Csavardi Samuval van szerencséjük egy tűz körül ülni, amikor az idős hobbit következett a bemutatkozásban. Ugyanakkor szemet szúrt nekik a hobbit vándortársának hallgatagsága is, aki ezúttal se osztott meg magáról semmit, csupán nekivetette hátát a mögötte elhelyezkedő nyárfa törzsének, és a történeteket hallgatva komótosan pipázott.

- És Ön? – fordult hozzá kíváncsian Aldor. – Önt mi vezérli útján, hogy szól a története?

- Az én történetem? – felelt az Író. – Csavardi úr barátomhoz hasonlóan én is Valinorba készülök. Új vagyok ezeken a földeken, mégis jobban ismerem őket, mint bárki más tehetné akár egy életnyi kalandozás után is. Bizonyos értelemben képzeletem szárnyalásának gyümölcse – bár most, hogy itt vagyok, ezt sem merem olyan biztosra venni többé.

A tűz körül ülők ismét zavartan pillantottak össze, azon töprengve, hogy vajon az Idegen az imént éppen egy rejtvénnyel próbálta-e próbára tenni őket.

- Netán térképkészítőként tevékenykedik? – kérdezte Folin. Büszke volt, hogy elsőként döbbent rá a helyes megoldásra; semmi más nem adna értelmet az Idegen szavainak – ő legalábbis így vélekedett.

- Nem áll messze a szívemtől, és valóban, készítettem már térképeket. Azonban a valódi térképkészítőktől megkülönbözet a tény, hogy én a saját elmémben teszek felfedezéseket, nem pedig a nagyvilágban – felelte az Író. - A tollforgatás művészete az, amelyre én születtem. Gyönyörű folyamata ez a teremtésnek. A nevem pedig – mivelhogy még be sem mutatkoztam – John Ronald Reuel Tolkien.

A társaság hallgatott. Megfoghatatlan, furcsa érzés kerítette őket hatalmába a név hallatán, mely egyszerre volt idegen és csengett úgy, mint egy régen elfeledett, fontos dolog, mely mindeddig a felszín alatt rejtőzött a feltörésre várva. Úgy érezték, meglettek a szavak, melyekre oly sokszor annyira igyekeztek emlékezni mély álmaikból felébredvén vagy csak egy elfelejtett gondolat után kutatva, és egyszerre mintha minden értelmet nyert volna.

Csavardi Samu pontosan tudta, hogy éreznek.

A társaság tagjai hamarosan mély álomba szenderültek. Álmaik kortalanságában elveszve nyugalomra leltek, és egy új hitre, avagy reményre, hogy útjaik pontosan abba az irányba haladnak, amerre haladniuk kell. A gondviseltség biztonságadó tudata volt ez. Tudták, hogy minden lépésük, melyet életükben megtettek, eddig a pillanatig vezette őket, és többet nem gyötörte őket kétség sorsukat illetően.

Hajnalodván, még mielőtt a napsugarak színeket festettek volna a tájra, megébredtek, és együtt készültek az induláshoz. Frissnek és üdének érezték magukat, lelkükben pedig égett a vágy, hogy újabb utak pora ragadjon rájuk. Mielőtt útra keltek volna, a búcsúzás pillanatában Finna kivételével mindannyian köszönömöt suttogtak az Írónak, erőt, és jó utolsó utat kívántak neki is és Csavardi Samunak is.

- Járjatok szerencsével utatok során! Mind Szövetségként, mind külön-külön – mondta az Író az öttagú társaságnak, akik közül néhányan döbbent arccal meredtek rá vissza. – Igen, megsejtettem a szándékotokat. Boróka, te túlontúl is kalandvágyó vagy ahhoz, hogy elszalassz egy hasonló lehetőséget! Nem jól mondom? – kérdezte, és rátekintett a már iruló-piruló hobbitleányra. – Finna, neked pedig jól ismerem a vágyad, ami a Fangorn-erdő újbóli felfedezését illeti. Egy ilyen lehetőséggel úgy hiszem, meg szeretnéd tenni ezt kitérőt, Folin pedig természetesen az oldaladon marad, ahogy mindig is tette, bármerre is sodort téged eddig a sors. Összességében pedig mindnyájatok szíve mélyén ott rejlik a kalandvágy – vagy ugyan mi másért tértetek volna le az útról, nincs igazam? Bevallom nektek, a legapróbb ráhatásom se volt a történtekre. Mióta Középföldét járom, úgy hiszem nincs többé beleszólásom a dolgokba úgy, mint ahogyan régen volt – ennek azonban valamiért mégis így kellett történnie. Járjon hát sikerrel küldetésetek – találjátok meg a választ olyan kérdésekre, melyekre még nekem se sikerült!

Ezek voltak Tolkien utolsó szavai, mielőtt elváltak volna. A két idős vándor folytatta útját nyugat felé – vándorbotjukkal addig kapaszkodtak fel az útjukba eső dombra, míg a felkelő nap vörös fényében végül el nem tűntek a Szövetség tagjainak szemei elől.

- Nos hát? – törte meg a csendet Aldor. – Csakugyan velünk tartotok?

- Arra mérget vehetsz! – mondta Boróka lelkesen, majd kicsit elszégyellve magát önnön hirtelen felbuzdulásán hozzátette: - Természetesen amennyiben ez nektek nem esik terhetekre.

- Ugyan! – felelte Déor. – Maga Tolkien mester indított minket útra, és adta ránk áldását. Van bárki is közületek, aki kételkedne küldetésünk sorsszerűségében ezek után? – kérdezte. Senki sem vélekedett így. – Akkor mire várunk még? Tegyük meg első lépéseinket valami új és csodálatos kezdetén!

Vége

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~