IV. TÖRTÉNET
Cím: Mondd, Király, emlékszel-e még…?
Kulcsok:
- Fő: „Tudod a nevemet, csak arra nem emlékszel, hogy én viselem.”
- Szereplő: Smaug
- Tulajdonság: kedélyesség
- Titkos: palantír
Jelentősebb szereplők: Smaug, Thranduil
Páros: –
Műfaj: hurt/comfort
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Nyomokban Yaoira és zoofíliára való utalást tartalmazhat.; AU elemek
Jogok: Minden jog a tulajdonost, azaz J. R. R. Tolkient és jogi szervezeteit illeti, ebből nekem anyagi hasznom nem származik, csak saját magam és olvasóim szórakoztatására alkotok.
Tartalom: Smaug unatkozik. Egyetlen szórakozása a hosszú évek alatt egy látogató, amit ki is élvez az utolsó cseppig.
Ihletforrás: A Hobbit filmek főleg, nomeg egy kis Thranduil életsztori.
Mondd, Király, emlékszel-e még…?
--- Smaug pov. ---
Azt mondják, kórságban szenvedek. Betegségben, melynek egyetlen gyógyírja az, hogy többet, és még többet akarok. A beteges aranyfény, a kincs, az érték… hiszen valójában csak a tárgyi érték az, ami mozgat minden szívet. Ha ez betegség, mindenki e földön fertőzött. Így tehát, tévednek. Kórságom oka nem a vagyon, hanem a magány. Fogcsattogtatva zúzom össze az egyik oszlopot. Sikerült magam felhergelni.
– Unalom. Hosszú évek unalma. Se egy lovag, se egy KIRÁLY – ordítom a kilométeres ürességnek fészkem legmélyén –, aki idetolná jól maszkírozott pofáját színem elé! – Dühös vagyok. Újabb hosszú évek… semmittevése. És még Ő is baszik rám! – Mérgemben megolvasztok egy nagyobb kupac aranyat, majd keményen odacsapva figyelem, ahogy szilánkokra robban a frissen megkötött fém. Legalább ez mind az enyém… ajh... jöhetne az egyetlen, ki ezt a borzasztó ürességet kicsit elűzné.
– Thranduil király – mondom elmosolyodva, és felnézek az egyik kapura a sok közül. Bár, ha jobban belegondolok, állandóan érzem őt. Néhol távolinak, s néhol… pikkely alá mászósan közelinek. Lassan végigmérem, és mikor találkozik a szemünk, figyelem, ahogy levegőt vesz.
– Tudod, miért jöttem.
– Elhoztad, amit kértem? – Persze, hogy hallgatás a válasz. Mindig az. – Akkor akár el is mehetsz – intek unottan, de magamban ujjongok. Végre, ez olyan izgalmas! Tünde, és azt hinné a sárkány, hogy tanul a hibáiból, de neeeem. Ezek is ugyanolyanok, mint a kérészlétű emberek. Ostobák, dölyfösek. Csak több idejük van tökéletesre fejleszteni a… semmit. És pávák módjára felfújni azt.
– Mindketten tudjuk, hogy mihelyst elhoznám őt, megölnéd.
– Nem tudhatod. Abban hol az izgalom… Királyom? – Elékígyózom, és az arcába vigyorgok, amire csak egy unott szemöldökfelvonást kapok.
– Ahh. Értesültél a hírekről – mondja rezignáltan. Számomra rejtély, miért ő kapta meg a trónt. Mondjuk az is igaz, hogy nem nagyon tudnék kiválóbb karaktert a szerepre.
– Hát... csiripelnek a madárkák… ezt-azt… – Csiripeltek. Addig a három másodpercig, amíg megettem őket. Fejlődő szervezet vagyok… Kell az energia, hogy megvédjem mindazt, ami az enyém. – Király, király… Azt is csiripelik, hogy nem jöttél egyedül… Mi lett a megállapodásunkkal?
– Volt megállapodás? – kérdi rezignáltan. Pimasz kis nyikhaj!
– Nos, a kapunál beljebb nem hoztad őket, így sajnos nincs okom, hogy megtorlásokat tegyek… Mondd csak, Király… Milyen érzés? Feladni otthonod, engedni az olyan terjeszkedő, ocsmány férgeknek… mint ÉN?!?!
– Neked az a dolgod, hogy ne hagyd el e helyet – mondja keményen.
– Dolgom, dolgom… – Felnevetek, de egy pillanat se kell, hogy dühödten felszikrázva elordítsam magam. – SENKITŐL SEM FOGADOK EL UTASÍTÁSOKAT! – Végigzúg a termen a hangos csattanás, ahogy falhoz csapom. A földre csúszik, én pedig figyelem, ahogy kiszökik a tüdejéből a levegő. Olyan édes kis hangot hallat… Megzabálom! De mégsem. Akkor kivel játszanék? Nem szól semmit, amiért talán egy minimális tiszteletet érzek… talán. Ja, várjunk csak, nem. Valójában őszintén hidegen hagy. De legalább vicces.
– Nem csak a verebek csiripelnek, Király… – Megfordulok, és bemászom a finoman csilingelő aranytömeg alá, és előkerülök a másik oldalon. Lustán visszaballagok elé, és ledobok a lába mellé egy gömböt, belsejében haragosan kavargó feketeséggel. – Gondolom, nem kell bemutatnom. – Persze, hogy nem kell! Majdnem felnevetek. Hosszú percekig csak nézi a palantírt.
– Miért adod ezt nekem? – Rám néz, miután összeszedte magát, és óvatosan köpenye alá rejtett kézzel nyúl érte.
– Neked adni? Ugyan már. Innen te semmit nem viszel el. – De belenézhetnél, búgom gondolatban.
– El is mehetek, sárkány! Miután ily nyíltan kijelented, hogy nem szolgáltatod vissza tulajdonomat! – csattan fel, és visszaejti a golyóbist a terem aljában tornyosuló aranykupacra.
– Mondd csak, Király, hosszú éveid alatt nem töprengtél soha, hogy asszonyod miért távozott? Nagy becsben tartott emlékét miért egy kupac kavicsban tárolod? Sosem járt piciny agyad a miérteken? Miért… vetted el életét? – Ó, édes bosszú, hatalom. Fogvillantós mosolyra húzódik a szám, és lusta elégedettséggel csóválom farkamat. Szárnyaim pedig az izgatottságtól megremegnek. – Király, király… mondd, milyen érzés? Mondd… a keserűen édes emlék…? Mikor kecses kezed átölelte arcát, s ő felmosolygott rád… Csak hogy a következő pillanatban egyedül a nyakát ékesítő kövek élőbbnek tűnjenek nálánál? Mondd, Király… Milyen érzés tudni, látni arcát… nap nap után…? Mondd, Király…
De a monológom végére már csak a hűlt helyét látom. Még éles fülem elkapja halk lépteinek zaját. Nevetésemtől még hosszan csengnek a Magányos Hegy termei.
--- Thranduil Pov. ---
Játszadozott vele, tudta jól. Kínozta, felébresztette az önutálatát. Kezei ökölbe szorultak a gondolatra, feszülten nézte a Hold lassú mozgását. Oly sok éve történt. De az emlékek mégis oly bántóan tiszták. Az édes mithrilként csillogó szemek, a kecses test, a finom mézszínű haj, a piciny ajkak, amik oly élettelin csókolták. Halála jobban fájt bárminél. Elvesztése földi pokol s kín. Vajon mit tud a sárkány? Szavaiból ítélve: mindent. Hisz ott volt. A pillanat, mikor ő megjelent, megátkozva a törpök kapzsi népét személyével. Felégetve városukat. Drága szerelem. Akkor azok a szemek dühösen néztek rá. Tétován megsimogatta a helyet, ahol a kis kéz keményen arcon csapta. Azon az estén… nem tért vissza. Senki nem tudta, hova ment. A férj, ő tudta. De a dac és gőg nem engedte, hogy megakadályozza, mégis…
– Legolas. Nem bírsz aludni, gyermekem? – fordult hátra kemény arccal. A fiú csak megrezzent, és nagy kék szemei könnybe lábadtak, miközben félve bólintott. – Gyere – mondta lágyabban, és ölébe vette őt. Akárhányszor ránézett, keserűség mart szívébe. Annyira hasonlított rá… De hamar lerázta a gondolatot. Igaz, tovább tartott, mint eddig bármikor. Vajon a sárkány ártó szava végül mégiscsak utat talál pajzsai mögé? Nem engedheti.
Finom énekbe kezdett, és a kis tünde hamarosan halkan szuszogott az ölében. Óvó kezei még hosszan simogatták, majd lefektették az ágyára. Holnap újra meg kell látogatnia. A tisztesség ezt kívánja. Tisztesség. Mióta tekint egy sárkányra egyenrangú félként…?
A palantír. Vajon mit jelenthet...? Nem hagyták nyugodni kétségei és gondolatai. Felkelve az elzárt kincsek felé vette útját. Hosszan nézte a fehér gömböt az egyik állványon – annyira más volt. Lélekhez szóló melegségével és kedves suttogásával. Smaugé romlott, gonoszsága, fertőzött gyönyörűsége minden idegszálának veszélyt ordított. Mégis, a piszok és szemét alatt ott csillogott még valami: a remény. Mihez kapcsolódhatott az a palantír? Vajon lehetséges lenne, hogy… Nem, a túlvilággal való kommunikáció esélytelen. A vizeken túl… más világ van. S az élőknek az effajta hatalom olyan tabu, amit sosem szeghetnek meg. Elég, ha rágondolunk, mi lett Sauron sorsa. Észre sem vette, hogy a gömböt simogatja. Elkapta a kezét, és hirtelen elhagyta a termet. Nem, ezek a gondolatok sötétek és értelmetlenek. Ami elmúlt, elmúlt.
– Figyeljetek a fiamra – morrant rá az őt követő őrökre, és egyikük azonnal el is tűnt a sötétségben. Következő útja azon termek egyikébe vezetett, ahol még őrizték felesége emlékét. A finoman kifektetett selymek között pihent egy nyakék, ami a Hold fényét szinte megsokszorozva szórta tiszta ragyogását a sötétség felé. Felemelve a nyakéket, Thranduil csak megbabonázva figyelte fényének játékát. A belső tüzet. Arra gondolt, hogy szívének örök tüze él benne. Csakúgy, mint felesége halovány szemében. Minél több kő van a birtokában, annál tisztábban emlékezhet.
– Hát eljöttél – búgta a sötét hang, és Thranduil hátán végigfutott a borzongás. – Igazán üditő személyed, meg kell valljam, Király. – Miért hangzik sértésnek ez a dög pofájából? Gondolatban elhúzta száját, de kényszerítette magát, hogy végigmérje s felbecsülje a sárkányt.
– Rosszul látom, vagy valóban összemész, sárkány? – Erre persze dühösen fújtatott, és a teste többi részét is kihámozta a pénzhalom alól. Az a sok aranycsillogás árt a szemnek. Hogy bírhatták a törpök? Végül vágott egy fintort, és a lény szemébe nézett.
– Tudod, mért jöttem.
– Minden évben ugyanazért… Őszintén, Király, már-már azt vélem hinni, hogy hiányzik a társaságom, hogy ennyire makacsul ragaszkodsz hozzám. – Az a mocskos pofa kárörvendő vigyorba torzult.
– Én tartom magam a megállapodáshoz. Mondd, Smaug, mi történt az ígéreteddel…?
– ÍGÉRETEK! – csattant fel. – Az ÍGÉRETEK csak üres szavak! Te mit ígértél, KIRÁLY?! – Igen, határozottan köpte a szavakat. – Ígérted gyermeked, s lám! Minden egyes alkalommal üres kézzel járulsz elém! Mondd, ki szegte meg előbb adott szavát?!?! – Olyan mézes-mázas a hangja. Gyomorforgató. Thranduil idegesen jött rá, hogy erre várt. A tüzes szócsatára, a záporozó szitkokra. Élvezte. S ettől még jobban felfordult a gyomra.
– Király! Király! Meglepsz! – nevetett fel hirtelen a sárkány. De a tünde már csak magabiztosan suhanó lépteire és belső ritmusára figyelt. Pillanatok alatt kint volt az istenverte kamrából.
--- Smaug Pov. ---
Megint csak nevetek. Ki hitte volna, hogy a kis tündekirály élvezni fogja az együtt töltött időt? Új lehetőségek tárulnak elém. Olyan új ajtók nyílnak meg, amivel még, még és még több kételyt ültethetek el szívében. Ó, édes, manipulálható lelkek. De hamar megunom az ujjongást, és újra beásom magam a kincshegyek közé. Legközelebb vajon meddig bírja majd? Egy perc, talán kettő? Legyen ez a cél.
– Mi az, Király? Megbékéltél felfedezéseddel? – Nem tehetek róla, jó kedvem van. Látom, ahogy vívódik, és látom, ahogy maga sem érti, mért van itt. Alig telt el hét hónap, és újra itt van.
– Csak nem hiányzott érdes hangom érzékeny fülednek? – búgtam, hogy hecceljem, és be is vált. Ajh, csak ne lennének ennyire kiismerhetők.
– Kész szerencse, hogy nem vagy közénk való, nemdebár? – vágott vissza egy apró mosollyal, én pedig elképedtem nagy vidámságomban.
– Király, király, meglepsz. Legyen, megtartom ígéretem. Ha te is a tiédet. – Ezzel az aranyköteg alá bújva elhessegettem. Mára elegem volt belőle. Majd legközelebb… Úgyis visszatér, mindig visszatér.
Nos, tíz év… Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam. Rituálévá nőtte ki magát évi egy találkozásunk… A vége felé merészen egyedül jött. A kis naiv… Most itt áll előttem, és magabiztosabb, mint valaha. Mennyi idő, míg lelököm a magas szarvasról, hmm-hmm…
– Sárkány. – Halk hangja kirántott gondolataimból, és bosszúsan fújtatok egyet.
– Király. – Szemezünk egymással pár pillanatig.
– Tudod, igazán csalódás, hogy egy ilyen lény, mint te, egy tünde… – Elgondolkodik, mintha keresné a szavakat. Nyújtja a drámai pillanatot. Annyira átlátszó... Tudja, hogy tudom, ezért annyira csodálatos. – …empátiáját próbálja kicsiholni. – Ó, és igen, kinyögte.
– Empátia?!?! – Felnevetek. – ÓÓÓÓ, neeeem, Király… Ez nem empátia. – Két nagy lépéssel előtte termek, és mélyen a szemébe nézek, arcomon édes vigyorral. – Ironikus, hogy ezt hiszed. Neeem, Király, én másra vágyom. – Ó, igen, kétség költözik a tekintetébe, nos… Na, na? És igen, hát persze, megbújik ott más is… a félelem.
– Tudni szeretnéd, hogy mi az? Elárulom neked. – Farkam mögé csúszik, és végigsimít arcán. Idegesen kardjához kap, de karmom már a szoros felöltő alatt matat. A falnak tolom, és nevetni kezdek, mikor a penge a torkom alatti finom bőrbe fúródik. Elhúzódom, de csak nevetek tovább. Egy penge nem okozhat kárt bennem.
– Nem, Király. Amit én akarok, már rég virágzik benned! Mondd, szép szívére emlékszel-e még? Édes csókját őrzöd-e még... – búgom egy belső dallamra, és ütemesen rázom hozzá a farkam – …akárcsak én? – Erre elsápad. Istenem, sírni tudnék a gyönyörtől! Elmosolyodom. – Mondd, Király! Ki itt a szörny? Te... vagy én? – Elmenekül, dühös, de én csak nevetek, és vidáman hümmögök tovább. Ez a dal tetszik… ez jó. – Emlékszel-e még, hogy szólítottad hajdanán rég, s mi volt az arc, amit e szó megidéz? – énekelem teli torokból. Tudom, hogy hallja, tudom. Elvégre nem véletlenül áldották, vagy épp esetében átkozták meg a valák éles hallással népét. – Emlékszel-e? Emlékszel-e mééég… – Nevetek, táncolok. Vidámságom határtalan. – Mondd, Király, emlékszel, emlékszel-e még? – Lázasan csillogó tekintetem a kövekre téved, amikre annyira vágyik. – Feledted, feledted MÁR RÉG! HAHAHAHA! – S nevetek, nevetek, hosszú órákon át. De végül ezt is megunom.
Soha többé nem láttam, de nem is számítottam másra. Csak múló szeszély. Időtöltés. Játszani a lelkek tüzével. Azt hiszem, vidámságom forrása lesz még egy-két századig. A tünde is gyarló, mocskos lény. Nem több, nem jobb az embernél, no persze nem adta könnyen magát.
– Mondd, Király, nem mar a kíváncsiság, mit rejt a gömb? Mit rejt az odaát? – Előkaparom a halomból azt a régi darabot, amit oly könnyelműen hagyott hátra. Belepillantok, és a szürkés ködön át egy mithrilként szikrázó, íves szempár néz vissza rám keményen. – Király, király… Túl karót nyelt vagy. – Nevetek a saját viccemen, de valójában nem bánom. Igazán élvezetes lesz figyelni, ahogy elbukik.
Akárcsak az összes többi. – Érzelmek… hmph. – Elejtem a gömböt, vissza a kupac tetejére, és mozgolódásommal sikerül mélyen eltemetnem. Mosolyogva megfordulok, és egy laza farokcsapással bezúzok és ledöntök egy újabb bejáratot. Upsz. Átkozott kis légterek… Álmos vagyok. Talán alszom még pár évszázadot.
Vége