II. TÖRTÉNET

Cím: Változások
Csapat: Ninniach – Útfélen
Kulcsok:

• Kép: XI.
• Titkos: Lasgalen fehér ékkövei
  

Jelentősebb szereplők: Thranduil, Bard
Páros: Barduil
Műfaj: novella
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: ***SLASH***
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkien jogutódjáé.
Tartalom: Tóváros urának megszokott életmódját egy napon megzavarja valami: meghívást kap a Tündekirály palotájába…
Megjegyzés: *A Hobbitban található térkép szerint a Hosszú Tavon át jutunk el Thranduil Palotájához.
**Az „elvarázsolt patak” szintén a térkép szerinti, így én is kisbetűvel hagytam.
Ihletforrás: Thranduil Palotájának leírásánál, és a fáknál nagy segítségemre voltak az erdő gyermekei. Köszönet jár innen is GRRM teremtményeinek.

Változások

A kikötő felől kiáltás hallatszott: egy őrszem „hajót” kiáltott. A jelzés mindennap elhangzott, általában reggel hatkor. Az első figyelmeztetést második követte, majd újabb és újabb, és így ment ez egészen addig, amíg az összes szállítóhajó meg nem érkezett. A kereskedők pedig szépszerével jöttek, hiszen az elmúlt időszakban Tóváros igencsak kedvelt úti céljuk lett. Smaug pusztítása után senki nem hitte, hogy ez az egyszerű kereskedőváros egyszer még újjáépülhet, ám a város ura ezt másképp gondolta.

Az említett úr, Bard, éppen a könyvelés felett görnyedt. A figyelmeztetésre felkapta a fejét, és mint minden reggel, most is kinézett az ablakon. A jelzés megnyugtatta, ebből tudta, hogy minden rendben van odakint és megint nagy forgalmat fognak lebonyolítani. Asztalát papírhalom borította, és minél előbb szeretett volna túl lenni a papírmunkán, hogy ő is a halászokhoz mehessen. Sajnos nem hanyagolhatta el ezt a kellemetlen feladatot. Megtehette volna, hogy másra bízza a piszkos munkát, de jobbnak látta, ha ő veszi kézbe az üzletet. Miután beírta az utolsó halrakományt is, végre felkelhetett az asztaltól. Odakint esett, de nem bánta, örült, hogy kimozdulhat végre. Az ajtón kilépve a lánya várta.

– Apa, készen van a reggeli, nem kérsz?

Bard az édesanyját látta benne. A lány sötétszőke haja és zöld szeme rá emlékeztette, és a konyhában ugyanolyan ügyes volt, mint a felesége. Gyermekei közül ő volt a legidősebb, és a legkedvesebb is.

– Köszönöm, de sietek. Majd útközben eszem pár falatot – közölte.

Felkapta a kabátját, majd kivette a rosszallóan néző lány kezéből a süteményt. Az egyiket megkóstolta, majd csókot nyomott a lány arcára.

– Nagyon finom, sietek haza – ígérte.

Sajnálta, hogy hazudnia kellett neki. Bard munkaideje általában estig tartott, így minden alkalommal csalódást kellett okoznia a gyermekeinek, amikor kilépett az ajtón. Otthon a lány vigyázott a fiúkra, és minden másra, de így se szívesen hagyta magukra őket.

Az eső rendületlenül zuhogott, pedig nyár volt. Úgy látszott, a kánikula még várat magára, amit Bard egyáltalán nem bánt. Jobb szerette a hűvösebb időt, mert szentül hitte, hogy olyankor még a gondolkodás is könnyebben megy. A kikötő felé haladva látta, hogy az eső ellenére is lázas munka folyik. A halászok az árut pakolták, és amint meglátták Tóváros urát, üdvözölték őt: volt, aki odaintett neki, más a kalapját megemelve biccentett felé. Egytől-egyig kiváló embereknek tartotta őket, hiszen tisztában volt vele, hogy nélkülük nem tartanának itt.  

A hatalmas sárkány, Smaug pusztítása óriási volt, és sosem hitte volna, hogy Tóváros valaha is felépül belőle. A túlélőknek napokig tartott a romok eltakarítása, és sokáig egy barlangban kellett meghúzniuk magukat. Sosem felejtik el azokat a kétségbeesett napokat, mikor élelmük is alig volt, és rettegniük kellett az ork hordáktól meg az egyéb borzalmaktól, ami odakint várt rájuk a vadonban. Hetek múltak el, miközben a túlélésért küzdöttek, amikor Bard valami olyasmire bukkant, ami megmentheti népét a pusztulástól. A barlang egyik rejtett zugában egy ládára lelt. Sikerült kinyitnia, és szemét elöntötte a káprázat. A Holdnál is ragyogóbb ékkövek egészen elvakították, nehezen tudta levenni a szemét róluk. Jól tudta, mik ezek: Lasgalen fehér ékkövei, amikről a legendák szóltak. Igazak voltak a mesék, sosem látott náluk gyönyörűbbet, és biztos volt benne, hogy valaki nagyon fog örülni ezeknek a köveknek.

Bizony nem tévedett, amikor a Tündekirályhoz ment, Thranduil talán még sosem fogadta olyan szívélyesen, mint amikor megmutatta neki a drágaköveket.

– Mit kérsz értük cserébe? – kérdezte a király.

– Annyit kérek, hogy segítsd a népemet. Hadd építsük újjá Tóvárost, ha ezt megteszed, mind a tiéd.

A király természetesen bólintott, és örömmel segített nekik. Hol voltak már a régi sérelmek? Semmi sem számított neki, hiszen végre visszakaphatta szeretett köveit.

Bard sem gondolt többé a múltra, kezet fogott a Tündekirállyal, majd visszatért népéhez mindazzal, amit a királytól kapott: két ló hátára elegendő élelemmel és arannyal, és azzal az ígérettel, hogy ha bármire szükségük van, küldjön egy üzenetet a leggyorsabb sassal.

Tóváros ura örült a békének, és néhány hónap alatt sikerült újjáépíteniük a várost.

A zápor csendesedett, mire a kikötőbe ért, majdnem teljesen elállt. Óvatosan haladt a vizes pallókon, nem akart elcsúszni rajtuk. Sosem vállalt felesleges kockázatot. Egyrészt apa volt, akinek gondoskodnia kellet a családjáról, másrészt az emberek számítottak rá. Sokan tanácsot kértek tőle, pedig ő sem volt különb náluk. Nem is tudott volna az urak nyelvén beszélni velük, hiszen egyszerű ember volt, közülük való, így azt se várta el, hogy uramnak szólítsák. Jobb szerette, ha az íjászként emlegetik.

Az eső egészen elállt amit nem bánt az átpakolandó, szárazságot igénylő áruk miatt. Nem örült volna, ha kárba vész a búza, a só, vagy a többi fűszer. Az ő dolga minőségi termékeket adni az érkező áruért cserébe.

– Bard uram – szólították meg­ –, eddig négy hajó érkezett a legkiválóbb áruval. Egy nagy rakomány hal, minőségi borok, fűszerek és búza a reggeli mérleg.

– Köszönöm, Tom, remekül hangzik. A borról jut eszembe, elküldtétek már a szokásos mennyiséget Bakacsinerdőbe?

– Természetesen, a tündék már abban fürödhetnek – nevetett a halász.

Az idős halász, Tom, volt az egyik legnagyobb segítsége. Hozzá hasonlóan át tudta látni a dolgokat, minden nap elsőként tájékoztatta a történtekről. A férfi megjárta vele a poklot a rettenetes sárkánnyal.

A tűz felégetett mindent. Nem kímélt házakat, árusokat az áruikkal, menekülő állatokat, nem kímélt senkit és semmit. A szörnyeteget nem hatotta meg az emberi sikoly.

Sosem felejti el a hangjukat.

Bard számára nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszébe az a dög. A pusztítás, amit okozott, a forróság, amit a pofájából árasztott, a hangos sikolyok a vízben. Hiába volt körülötte béke, ez az emlék minduntalan felzaklatta. Bekúszott álmaiba, ez volt életének megkeserítője.

Mit nem adott volna, ha megszabadulhat a múlt árnyaitól!

Életének ez a szakasza egyébként boldog volt. Elérte, amit akart, nem vágyott többre, vagy másra. A gyermekeinek meg tudott adni mindent, olyan munkája volt, amit szeretett, az emberek tisztelték. Tóvárost pedig sosem látta még szebbnek. Mindennap látta a hajókat, de nem vágyódott el innen. A termés gazdag volt, a levegő pedig tiszta. A gyermekei vidáman játszhattak a szabadban, nem kellett azon aggódnia, mikor csap le rájuk a veszedelem. A Béke pedig egész Középföldére kiterjedt, és mindenki azt remélte, hogy sokáig így marad még.

Gondolataiból egy kiáltás szakította ki. Valaki a vízbe esett, miután befutott egy hajó. Azonnal odarohant, de mire odaért a fiút kihúzták. Sosem látta a kölyköt ezelőtt, ezernyi csibész szaladgált ott nap, mint nap, de akár a fia is lehetett volna.

– Ostoba kölyök! – Kelt ki magából. – Jobban tennétek, ha a lábatok elé néznétek! Ez most mindenkire vonatkozott! A deszkák csúszósak, nagyobb baj is történhetett volna.

A fiú megszeppenten bólintott, majd hagyta, hogy arrébb támogassák.

Elővigyázatlanok! Ők nem élték át, azt, amit én.

Napjának többi része nyugodtabban telt. Ebédjét az egyik hajón fogyasztotta el, ami hagymalevesből és a legfinomabb sült pisztrángból állt. Szeretett a halászokkal enni, sosem csinált problémát belőle, hogy egy asztalnál kell ülni velük. Közéjük tartozott, és nem is akart ezen változtatni.

Ám valami meglepetés érte őket. Jake, a főszakács egy üveg bort hozott az asztalhoz.

– Mit ünneplünk? – kérdezték többen egyszerre.

– Ez Bardnak jött – ­nyújtotta át a palackot Tóváros urának.

– De hiszen ez tünde bor! – csapott az asztalra az egyikük.

– Na, és mi van abban? Megisszuk, így is, úgy is! – nevettet a másik.

– Nem mintha bajom lenne velük, Rob – vágott vissza az előbbi.

– Uraim, ez mindannyiunké! – vetett véget a vitának Bard.

Mindenki éljenzésben tört ki, ettek-ittak a tündék és egymás egészségére. A szakács szerint egy egész hordónyi bort kaptak, amire még nagyobb örömünnep tört ki. Bard koccintott velük, és a szép tünde palackot nézegetve azon töprengett, hogy ezt vajon mivel érdemelték ki.

Mikor hazatért, egy aggódó lány és egy levél várta. Kissé kótyagos volt a tündék ajándékától, és hagyta, hogy hadd támogassák el az ágyig. Nem akarta másnap reggelre halasztani a levelet, ezért még alvás előtt feltörte. A pecsétjén Bakacsinerdő címere díszelgett. Sejtelme sem volt, hogy ugyan mit akarhat tőle a király?

A levélben egy üzenet állt a következő szöveggel:

Tóváros urának a tündék királyától

Van valamim a számodra, ami feledteti a régmúltat. Csekély viszonzás a kövekért cserébe.

Thranduil

Bard nehezen tért magához a levél tartalma láttán. Ugyan, honnan tudhatja a király, mi bántja a lelkét? Mit tudhat ez a tünde, amiért meg kéne látogatnia? Semmit sem értett. Félretette és igyekezett nem foglalkozni vele.

Másnap reggel kissé elaludt, ám még épp időben ébresztették fel ahhoz, hogy meghallja az első hajók érkezését.

– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – nyugtatta meg a lányát. – Csak az az átkozott bor az oka, de ígérem, nem fog még egyszer előfordulni.

Csókot nyomott a lány homlokára, majd elköszönt a gyerekektől. A reggelijét megint elcsomagolta, és útközben harapott pár falatot.

Bármennyire is tökéletesen telt a napja, a tegnap estére gondolt, még inkább a levélre, amit kapott. Úgy zúzta szét a lelki nyugalmát, mint valami átok. Bármihez is nyúlt aznap, egyre-másra az elméjébe kúsztak a Tündekirály szavai. Mivel a tettek embere volt, tudta, hogy nem lesz képes sokáig halogatni őt a válasszal, és így is lett. Egy hét telt el, mire úgy döntött, válaszol a királynak. Kénytelen volt, mert zavarta, hogy folyton rá gondol, a tündére, meg a titkára. Úgy gondolta, ha nem vet véget ennek, a munkája látja a kárát. Miután az üzenetet elküldte a leggyorsabb sassal, beszélt a gyermekeivel: megígérte nekik, hogy nem marad el sokáig, csupán néhány napig. A fiúk azt mondták neki, mindent úgy fognak csinálni, ahogy tőle tanulták, a lánya pedig azzal biztatta, hogy jót fog tenni neki, ha kimozdul otthonról. Miután mindent elrendezett és megbizonyosodott róla, hogy minden jó kezekben lesz, csak ezek után szállt hajóra.

Hosszú idő óta most először hagyta el Tóvárost. Az utazása napján szép időnek nézett elébe. A Hosszú Tó* vize nyugodtnak tűnt, és szinte minden gond nélkül eljutott Bakacsinerdő széléig. Ott két őrszem várta, hogy ne tévedjen el, és úgy kísérték el Tündekirály palotájáig. Régen járt Thranduilnál, de nem bánta, a tündék erdejében még mindig kényelmetlenül érezte magát. Régi érzések vettek rajta erőt, minél előbb a palotán belül akarta tudni magát. Megkönnyebbülés lett rajta úrrá, mikor kijutottak a magas, vaskos fák börtönéből.

A Tündekirály palotájának látványa megnyugtatta kissé, de abban egy cseppet sem volt biztos, hogy odabent mi várja. Mindig úgy lépett be oda, mintha valami óriási barlangba került volna. Nemcsak az óriási oszlopok keltettek félelmet az ide tévedőkben, hanem a különös félhomály és a kanyargó útvonal, ami a király trónszékéhez vezetett. Nem ismert még egy olyan zárkózott tündét, mint Thranduil, nem csodálta, hogy szeretette megtéveszteni azokat, akik arra vetemednek, hogy felkeressék őt.

Bard egy percet nem töltött még egyedül, mióta betette a lábát a király területére, most is két őr loholt a nyakában, de igyekezett nem tudomást venni róluk. Nemsokára meglátta végre a trónszéket, és remélte, hogy hamarosan megszabadulhat a kísérőitől. Ám mire közelebb ért, feltűnt neki, hogy a Tündekirály nincs ott.

Hát ennyire hiányzok neki?

Aztán kis híján a torkába ugrott a szíve, amikor Thranduil a háta mögül szólította meg.

– Bocsásd meg nekem, hogy nem voltam itt az érkezésednél, barátom! Remélem, kellemesen telt az utad! – lépett elő a király.

Bard sokszor találkozott már tündékkel, de sosem tudta megszokni a látványukat. Annyira nem e világinak és túlságosan megközelíthetetlennek tartotta őket. A Tündekirály teljes pompájában fogadta. Ezüstösen csillogó ruhát és hozzá illő palástot viselt, minden ujját gyűrű tette fénylőbbé. Tökéletes ellentéte volt az egyszerű íjásznak.

– Csupán néhány perce érkeztem, és minden rendben volt út közben, felség.

– Biztosan fáradt vagy, hosszú az út idáig. Tarts velem, igyunk egy pohár bort – lépett közelebb a tünde.

Az íjász nem tiltakozott, végtére is tényleg jól esett volna neki egy pohár ital. Követte a királyt egy asztalhoz, ahol bort szolgáltak nekik fel.

– Nem időznék itt túl sokáig, felség. Kérem, mondja el, mire gondolt a levélben.

Thranduil elgondolkozva figyelte a pohár tartalmát. Ujjaival lassan végigsiklott a díszes kristályon, majd belekortyolt az italba.

– Látod, ez a legnagyobb baj veletek, emberekkel. Nem tudtok megállni, az életetek egy hajsza az idővel. Lélegeztek, de nem éltek, úgy gondolod, minden rendben van az életedben, igaz?

Tóváros ura kezdett ideges lenni. Szórakozik velem? Nem azért vagyok itt, hogy üres fecsegést hallgassak. 

– Igen, így érzem. A város gazdag kereskedelmet folytat, az emberek boldogok, van munkájuk, pénzük. A gyermekeimnek tudok enni adni, nem szűkölködöm. Nem értem, felségedet.

– Persze, hogy nem értesz, más a gondolkodásmódunk. Tudni akarod, miért hívtalak ide? Mert hiányzott a jó társaság, valaki, aki nem a fajtámból való.

Bard nem hitt a fülének.

Még hogy hiányoztam neki? Pont én, aki nem egy társasági ember?

– Szóval felséged becsapott – állt fel a székből Bard. – Köszönöm a bort, és a meghívást, de azt hiszem, visszafordulok.  

– Hát, azt hiszed, hogy a semmiért hívtalak ide? – nevetett fel a király. – Nem hazudtam, és ha maradsz néhány napot, ígérem, nem fogod megbánni.

Néhány nap? Addig nem várhatok, mi lesz a gyermekeimmel? Olyan érzése volt, hogy a tünde a bolondját járatja vele.

– Felséged túloz. Azt ígértem a gyermekeimnek, hogy sietek haza.

– Sok olyan dolog van, amit csak mi, tündék mutathatunk meg az embereknek – próbálta őt meggyőzni a király. – Néha a nyilvánvaló dolgokat sem veszitek észre. Nem azt kértem, hogy örökre maradj, csupán egy kis időre.

Tóváros ura legszívesebben a következő hajóval hazament volna. Több értelmét látta az otthon hagyott feladatoknak, mint egy tünde sejtelmes beszédének. Valami mégis maradásra késztette. A megfutamodást kudarcnak érezte volna, és kíváncsivá tették. Nem hitte, hogy Thranduil ok nélkül marasztalná.

– Rendben van, felség! Meggyőzött. Talán később hajlandó lesz válaszokat adni nekem.

~ O ~

Bard már a második napját töltötte a Tündekirály palotájában. Maga sem hitte, hogy úgy fogja gondolni: érdemes volt maradnia. Főleg az első ott töltött éjszaka után változott meg a véleménye, hiszen kipihentebben ébredt, mint eddig bármikor. Talán a különlegesen finom, bár egyszerű tünde étkek után könnyebben érte az álom, mint az otthoni vacsora után. Külön szobát kapott egy olyan hihetetlenül kényelmes ággyal, amit legszívesebben hazavitt volna. A nyújtózkodás után kényelmes ruhába bújt, amit a tündéktől kapott, és az egyszerű, de kényelmes darabban meglepően jól érezte magát. A reggelinél Thranduil várta rendkívüli pompában.

– Jól aludtál? Úgy látom, kipihented az út fáradalmait – csapott le rá őfelsége.

– Ami azt illeti, felség, rég éreztem magam ilyen felfrissültnek – vallotta be az íjász.  

– Nos, ez remek hír, ugyanis ma még rengeteg dolgot kell megmutatnom neked.

– Úgy érti, hogy itt, a Palotában? – csodálkozott Bard.

– Itt és odakint. A fákban, a levelekben. Sok csoda rejlik a természetben, és a csillagokban.

Bard furcsállta, hogy a tünde megint rébuszokban beszél, de a kíváncsisága figyelemre sarkallta. Még úgysem járt a palota egyéb részeiben, így reggeli után arra kérte a király, hogy kövesse őt. Nem maradtak teljesen egyedül, két őr folyton a sarkukban volt, de ez nem igazán zavartatta őket. A palota több szintes barlangrendszerből állt. Hatalmas volt, egyedül senkinek nem volt tanácsos eltévedni itt. A járatok egészen a föld alá vezettek, még maga Thranduil sem ismerte az őszeset. Csupán ott rendezkedett be, ahol biztonságban tudhatta maroknyi népét. A lakrészük határain őrszemek álltak, és mindenről tájékoztatták urukat. A király tudta nélkül senki nem léphetett a palotába, Bakacsinerdőbe pedig csak saját felelősségükre, mert úgy tartották, hogy az még Fangorn erdeinél is veszélyesebb. Egyetlen kijelölt útvonala volt, amire most Bardék is ráléptek az őrökkel a nyomukban.  

– Kövess engem, és ne térj le, jobb, ha az ösvényen haladunk ­– kelt útra a király a szarvasa hátán.

Bard lovon követte. Amikor egymás mellé értek, a király arra kérte, hogy figyeljen a levelekre, hallgassa a szél hangját, érezze a természet erejét. Az íjász mindig is a tettek embere volt, mindamellett különösen földhözragadtan állt az ilyesmihez. Magában jót szórakozott a furcsa kérésen.

– Hallod, ahogy a levelek énekelnek? Mond, el, mit hallasz, figyelj erre a csodás dallamra.

Bard semmit nem hallott, majdnem elnevette magát ezen az egészen. Figyelte, ahogy a tünde behunyt szemmel fülel, és örült, hogy ő hozzá képest normálisabban áll a növényekhez. Számára a fa csak fa volt, égig törő, fenséges növény, mely kiváló tüzelőanyagot jelentett a kemény, hideg hónapokra. Nem foglalkozott a levelek zizegésével, vagy azok táncával.

– Nagyon szépek a levelek. De miért is vagyunk itt? – türelmetlenkedett az íjász.

A király arcán sajnálkozás futott át. Közelebb suhant vendégéhez, egészen mellé.

– Hunyd le a szemed, és fülelj – lépett mellé a tünde.

Bard megpróbálta teljesíteni a kérését, de igencsak nehezére esett, miközben őfelsége egy jól irányzott lépéssel a derekára csúsztatta az egyik kezét, a másikat pedig a karjára csúsztatta.

– Emeled fel a karod és próbáld meg érezni a szelet, csak a tenyered nyújtsd ki és figyelj – susogta a fülébe.

Könnyen beszél!

Bard rádöbbent, hogy élete legnehezebb feladatát kérik tőle. Ugyanis semmi másra nem tudott figyelni, csak a király puha érintésére. Nem értette, miért reagált így, de úgy érezte magát, mint akit villám sújtott.

– Északról fúj felség, és igaza volt, a levelek zizegése elkerülte a figyelmemet – nyögte ki kiszáradt ajkakkal.

Hazudnia kellett, és remélte, hogy a király hitt neki. Végre ellépet mögüle, és fellélegezhetett. Úgy látta, mosolyra húzódik a tünde szája. Még mindig elég közel volt hozzá, de a szeretett fáihoz ment.

– Jól ismerlek, Bard, tudom, hogy nem hiszel ezekben. Pedig, ha tudnád, miről beszélnek! Ők itt voltak akkor is, amikor háború volt, túlélték a pókokat, az orkokat, és Smaug pusztítását. Tudod, még apám ültette ezeket a fákat.

Bard nem tudta levenni a szemét a tündéről, figyelte, ahogy a fa levelein járnak kecses ujjai.

Teljes képtelenség!

– Nem vagyunk egyformák, felség. Csak azt látom meg, amit látni akarok. Érdekes, hogy mennyivel másabb a tündék gondolkodásmódja.

– Másabb bizony. Ezért is kértelek, hogy légy a kísérőm!

Thranduil odahívta a szarvast, hogy továbbmenjenek, Bard igyekezett megérteni mi zajlik le benne. Szerinte az egyetlen lehetséges magyarázat a váratlan érzéseire az volt, hogy a tündék mindenki mást meg tudnak babonázni. Mindenesetre megfogadta, hogy igyekszik tartani a köztük lévő távolságot, még akkor is, ha előbb túlságosan kellemesen érezte magát. Ám a nap további része tartogatott még meglepetéseket a számára.

Ilyen volt az a pillanat, amikor ő maga ment véletlenül a királynak. Az ösvény egy szűkebb részén haladtak. Thranduil épp arról mesélt, hogyan intézték el az orkokat amikor a fiával sétáltak erre, majd egy váratlan pillanatban a tünde visszafordult, Bard pedig pont nekikoccant.

– Bocsásson meg, felség – dadogta –, túl kevés itt a hely.

A tünde száján ugyanaz a mosoly terült szét, mint legutóbb. Most Bard keze csúszott a másik derekára, úgy kapaszkodott meg benne. Az íjász minél előbb szeretet volna ellépni mellőle, de a tünde váratlanul megragadta a karját. Az átkozottja közelebb hajolt hozzá, azzal az átkozott arckifejezésével.

– Látod, ebben is különbözünk, a te karod sokkal erősebb, mint az enyém. Szerettem volna megbizonyosodni róla, képes lennél-e kimenteni egy gödörből, ha úgy adódna – nevetett.

– Szerintem, felséged is jó erőben van – igyekezett a válasszal Bard.

Minél előbb szeretett volna megszabadulni ettől a kínos szituációtól, és végre a király engedett a szorításán.

– Megnyugtat, hogy ha bajba kerülnék, utánam ugranál – kacagott fel a tünde.

Bard erre inkább nem mondott semmit, átkozta magát a figyelmetlenségéért, a nap további részében pedig szerette volna elkerülni a hasonló szituációkat őfelségével.

Miután kiléptek a szűk ösvényről, egy tisztásra értek. A közelben egy folyó csobogott, amin Bard igencsak meglepődött.

– Ha jól sejtem, ez a Hosszú Tó egyik folyama – találgatott az íjász.

– Így van, ez itt az **elvarázsolt patak. Itt csökken a nagy folyó sodrása, majd tovább halad, jóval beljebb az erdőbe – magyarázta a tünde. – Különleges látvány, nem igaz? – mosolygott.

A folyó alig észrevehetően ködbe borulva kanyargott előttük. Bardnak mégis feltűnt a víz csobogása, bár ezt nem szívesen közölte volna a tündével azok után, amin keresztülment vele. Még a végén a nyakába ugrana a boldogságtól, hogy észrevett valami természeti csodát. A partján levelüket vesztett fák álltak sorfalat, és a fák között egyszer csak megpillantott valamit. Egy hidat, aminek nem is látta a végét.

– Hová vezet ez? – kérdezte a Tündekirályt.

– Furcsa látvány ez a híd, nem igaz? Olyan, mintha nem is látnánk a végét. Nem vezet ez sehova, csak a túlpartra, addig is védelmet ad a pókok ellen, ők ugyanis nem tűrik a vizet.

Amíg ott álltak, köd ereszkedett rájuk, a király jobbnak látta visszaindulni, ám Bardot a kíváncsisága még ott tartotta volna.

– Átmehetek a túloldalra? Ígérem, nem fog sokáig tartani.

Bard valami megmagyarázhatatlan vágyat érzett arra, hogy végigmenjen a hídon.

– Ma már nem, Bard, elkezdett sötétedni, ideje visszatérnünk a palotába.

Így hát csalódottan bólintott, majd visszaindultak az ösvényen.

Estére fáradtan és kérdésekkel telve dőlt le az ágyába. Végiggondolta, mi történt vele, hogy jutott el odáig, hogy a Tündekirály ennyire megbabonázza. Miért kezdett vonzalmat érezni egy olyan alak iránt, aki annak idején lenézte az ő népét? Mert be kellett látnia, az az érintés teljesen felvillanyozta, és amikor a szemébe nézett és megfogta a kezét minden más eltörpült körülötte. Korábban még arra gondolt, hogy mindez azért van, mert a szépek népe bármelyik halandót képes volt elvarázsolni. Vajon előfordult már, hogy vonzalom alakult ki egy ember és tünde között? De ő sosem szeretet mást a feleségén kívül és nem tartotta valószínűnek, hogy pont egy tünde lesz élete párja. Úgy vélte, hogy Thranduil életében is csak egy igaz szerelem volt. Ismerte őt elég régről és jól emlékszik, mi történt a feleségével. Akkoriban szívből sajnálta őt és a népét, ám egy csapásra megváltozott minden, amikor tünde nem akart segíteni Tóvárosnak. Az újabb időkben viszont a tünde sokkal barátságosabban viszonyult hozzá, pláne amióta visszaadta neki Lasgalen köveit.

Mire nagy nehezen elaludt, számtalan teóriát gyártott a miértekről, de egyikre sem kapott választ. Álmában pedig azon a hídon sétált, amit az erdőben látott. Ott nem volt egyedül, miután nem találta a visszautat, kétségbeesetten futni kezdett, végül pedig Thranduil karjaiban kötött ki. Arra riadt, hogy a tünde nem akarja elengedni.

Másnap reggel összetörten ébredt. Az előző éjszakához képest szinte semmit sem aludt. Válaszokat szeretett volna, de nem kérdezhetett rá nyíltan, hogy mi ez az egész játszma.

Miután felöltözött, Thranduilt magányosan találta. A király épp reggelizett, unott arckifejezéssel bámult a reggeli pirítósára. Amikor meglátta őt, eszébe jutott, mi történt előző nap.

– Jó reggelt, barátom! Egy pirítóst? Istenien készítik és igazán ínycsiklandozó lekvárt szolgálnak mellé – üdvözölte a király.

Az íjász megköszönte a felajánlást, helyet foglalt mellette, kínosan ügyelve arra, nehogy hozzá érjen.

– Talán nem aludtál jól? – leplezte le a király. – Kifárasztottalak tegnap? – kacagott fel.

– Igaza van, felség, nehezen jött szememre álom, de nem a séta miatt.

Igazán remek formában vagy, Bard, gratulálok!

Véletlenül elszólta magát. Bármi mást kinyöghetett volna, de az őszintesége kerekedett felül. Thranduil persze azonnal lecsapott rá.

– Csak nem miattam? – nevettet. – Jaj, igazán, nem akartalak megrémiszteni – szórakozott rajta.

Ekkor egy óvatlan pillanatban a tünde a kezéhez ért. Valószínűleg csak az előző kijelentését követő mozdulatnak szánta, ám az apró simítás a kézfején, ismét bekapcsolta a vészjelzést Bardban.

– Látom, hogy felséged kipihentebb nálam – próbálta összeszedni magát. – Mi lesz a terve mára?

– Megint sürgeted az időt, Bard. Próbáld meg inkább megbecsülni, ami még hátra van. Egyél. Érezd, az ízeket, ne rohanj! Tessék, itt van a vaj, de én a lekvárt javaslom – tolta a vendége elé a reggelit.

Tóváros ura nem is tudta, mikor evett utoljára ilyen finomat. Szó, ami szó, hogy a lánya kitűnően boldogult a konyhában, és egyáltalán nem az ő hibája volt, hogy reggelente mindig elrohant otthonról, kihagyva a nap legfontosabb étkezését.

– Valóban isteni, felség! Igazuk van azoknak, akik szerint fontos a reggeli. Manapság nem jutott rá időm, csak futtában – tűnődött el Bard.

– Így igaz, ezért a mai napot olyan dolgoknak szenteljük, ami örömet okoz. kevesen tudják, de van egy hatalmas könyvtáram, reggeli után odavezetlek. Kérlek, ne öltözz melegen, a helyiségben melegebb van, mint a palota többi részein.

Így Bard kénytelen volt végignézni, ahogy a tünde leveti a hosszú palástját, és a kabátját, majd megvillantja az izmait a fekete fölső alatt. Szerencséje volt, hogy a kezében tartott poharat letette, különben meglehet, hogy magára borítja annak tartalmát.

Hogy a figyelmét elterelje, ő is vetkőzni kezdett.

A Tündekirály nem hazudott. Bard még sosem látott ilyen hatalmas könyvtárszobát, és még sosem látott ennyi könyvet egy helyen. A helyiség nagyobb volt, mint a saját szobája, és az is szembe szökő volt, hogy több szinten feküdt. A szoba közepén, egy oszlop mentén kanyargó lépcsőn lehetett haladni a szintek között és valóban melegebb volt odabent.  

– Lenyűgöző – nyögte ki az íjász.

– Több évszázad gyűjteménye. Még az apám idejében épült, aki kénytelen volt a különlegességeknek szép helyet találni. Azt hiszem, sikerült neki. Magányomban megkedveltem az olvasást, rájöttem, hogy igen hasznos dolog – suhant az egyik könyvespolchoz a tünde.

– Ezek itt mind népem történelméről szólnak, amott pedig más népekről szóló könyvek vannak. A legrégebbi darabok különösen nagy védelemben részesülnek – folytatta.

A vendéget meglepte, hogy a tünde milyen rajongással beszél a könyveiről. Nem hitte, hogy a vadászaton kívül más is érdekli a királyt. Miközben ezen töprengett, nem bírta levenni a szemét a tünde kecses ujjairól, amint végigsimít a könyvek gerincén. Csak remélte, hogy nem pirult el, amikor ismét a szemébe nézett.

– Látom, meglep, hogy nem csak az orkvadászat érdekel. Idővel a harci hév elmúlik. Békeidőkben pedig muszáj találnunk valamit, amivel leköthetjük magunkat. Téged mi tesz boldoggá, Bard? A gyermekeid boldogsága? A munkád? – érdeklődött a tünde.

–  Értük élek, felség. Az a legfontosabb, hogy nekik mindenük meglegyen. Boldog vagyok, hogy mindenünk megvan, az emberek boldogok, van munkájuk, nem kell nélkülözniük. Egy percet sem unatkozom.

– Szerencséd van, íjász. Jól megy a sorod, aminek ha hiszed, ha nem, örülök. Boldog vagy, nincs űr a szívedben, nem vagy egyedül – komorult el a király.

Bard is észrevette a hangulatváltozását. Egy pillanatra megsajnálta őt, hiszen eszébe sem jutott, hogy hozzá képest a tünde tulajdonképpen magányos. Legolas fia messze volt, csupán néhány erdőtünde volt a társasága. Talán ezért is hívta meg őt?

– Felség, ha úgy gondolja, bármikor meglátogathat minket, örömmel látjuk. A régi idők elmúltak, a rossz érzések leomlottak köztünk, elszálltak, akár a sűrű köd egy erős hídról.

– Kedves tőled, Bard, még az is lehet, hogy élni fogok vele. Na de arról volt szó, hogy ma csupa olyan dolgot csinálunk, ami örömet okoz. Emlékszel az ékkövekre, amit visszaadtál nekem?

– Lasgalen fehér ékkövei? Természetesen, felség, sosem tudnám őket elfeledni.

A tünde egy könyvespolc mögé sétált, majd egy ismerős ládával tért vissza.

– Tudom, nem szép dolog itt tartani őket, de hidd el nekem, jobb rejtekhelyet nem találnék. Megtennél valamit, ha megkérlek?

Kinyitotta a ládát és Tóváros ura egy pillanatra megfeledkezett a tündéről. Elvarázsolták a kövek, amelyek úgy ragyogtak, mint az égről frissen lekapkodott csillagok. Csak néhány pillanat múlva kapott észbe, hogy választ várnak tőle.

– Bármit, felség.

– Örömmel hallom, hogy ilyen készséges lettél, viszont gyanítom, hogy ez csak a kövek hatása. A nyakamba akasztanád őket?

A kövek annyira megbabonázták az íjászt, hogy csak bólintani volt képes. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne érjen a tünde puha bőréhez, ám egyre nehezebb volt uralkodnia magán. Kivette az ékszert a dobozból, majd hagyta, hogy a tünde letegye azt. Mögé lépett és máris egy másik problémával találta szembe magát. Csak úgy tudta a nyakába akasztani az ékszert, ha kisodorja a hosszú, selymes hajat Thranduil karcsú nyakáról.

– Bocsásson meg, felség, de a hajához kell érnem – nyögte.

– Ne félj tőle, Bard – kacagott a tünde –, bár azt megígérhetem, hogy ha meggörbíted a hajszálaimat, neked kell kibogoznod őket.

A tünde nevetésével kísérve ért a szőke hajzuhataghoz. A bal vállára simította a hosszú szálakat, hogy végre hozzáférhessen a nyakához. Óvatosan a nyakára illesztette az ékszert, és már csak annak össze kapcsozása volt hátra, amikor a tünde megállította a mozdulatban. Megragadta a kezét, és nem eresztette.

– Emlékszel arra a hídra ugye? Hát gondolj arra, hogy leomlott és többé nem mérgezi az álmaidat – súgta a fülébe a király.

– Felség, én… Ön tudta? – hebegte Bard.

– Hát persze, hogy tudtam, mire vágysz valójában – kacagott fel a tünde.

Szembe fordult vele, és nem akart többé menekülni előle. Bard hagyta, hogy a tünde magához húzza, hosszún és forrón csókolja. Ajkai puhák voltak és édesek, vágya egyre csak nőtt. Mohón kapott a forró ajkak után, és végre megengedhette magának, hogy a gyönyörű hajába túrjon. A tünde viszonozta az érintést, úgy ölelték egymást, mint két kiéhezett vad. A király megérezte a másik vágyát, így keze lejjebb kalandozott. Bard is hasonlóan cselekedett, és hamar elérkezettnek látták az időt a folytatáshoz. Nem volt náluk semmi, még a palást is az asztalnál maradt, így a földre heveredtek, megszüntetve maguk közt minden korlátot. Bard csókokkal halmozta el a királyt, majd végül nem tudta tovább türtőztetni magát, párja alig várta, hogy belé vezesse magát. Egyesülésük még a legerősebb hidat is lerombolta volna.

– Felség, én… – kezdte volna Bard.

A tünde a szájára tapasztotta az ujját.

– Shh, rajtad tartottam a szemem végig, tudtam, hogy vágysz rám már az első érintésünktől kezdve. Emlékszel? Ott, a fáknál.

Mindeközben Thranduil elidőzött partnere felsőtestén. Ujjaival végigjáratta a férfi mellkasát, végül ismét lejjebb kalandozott. Úgy látta, Bard ismét készen áll.

– Ön a bolondját járatta velem? – döbbent meg Bard.

El akart húzódni, de a király nem hagyta. Kényeztetni kezdte odalent, és Bard hamarosan megint benne volt és a vágyuk és az orgazmusuk elfeledtette a tünde kis játékát.

Később Bard a tünde hajával játszott, miközben az ölében feküdt.

– Felséged mindvégig tudta, hogy mi fog történni. Mi lett volna, ha nem fogadom el a meghívását? Mindenesetre leckének jó volt.

Thranduil tűrte, hogy a hajával játsszon, Bard legszívesebben örökre így maradt volna, de tudta, hogy mennie kell. Várta a családja, a munkája, nem maradhatott kedvese karjaiban.

– Tudtam, hogy eljössz, az emberi természet kíváncsi. Végül is sikerült viszonoznom a köveket, nem? És az ég szerelmére, kérlek, ne szólíts felségnek!

Tóváros ura ismét vágyat érzett miután a tünde csókolni kezdte, és az előttük álló éjszaka nem bírtak betelni egymással.

Vége

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~