Gyűrűk Ura/Hobbit Fanfiction Írói Kihívás

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

Hobbitnyi Kalandok Középföldén

III. történet – ALAGOS

2016. augusztus 17. - SlytHay

III. TÖRTÉNET

bgr208_0536.jpg

Cím: A soha-béke
Csapat: Alagos – Úton
Kulcsok:

  • Kép: I.
  • Titkos: tolvaj

Jelentősebb szereplők: Gollam, Bombadil Toma
Páros:
Műfaj: novella, AU
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkient illet. Anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
Tartalom: Szméagol ellopta a Gyűrűt. Szméagol beleszeretett a Gyűrűbe, s az akarta őt. Szméagol soha többet nem talált vissza önmagához.

A soha-béke

 

A fölé tornyosuló árny kérdő, vár.

– Szméagol-ohm. – A nyelv akad és sebzett. – Szméagol-ohm.

Az erdő éjjel teli, ölrehajlik és riaszt. Egy alak benne bosszús, letűnt életként suhan a hold kíváncsisága elől, a fénytől menekül, mert az perzsel. Gyér a tündöklés, a folyó barátként üdvözli, hagyja lefolyni a megannyi hullámmal, hadd szálljon a vízen, Szméagol ennek ellenére is menekül tőle.

 

Menekül.

 

Évekkel korábban történt, a nyár akkor ütötte fel szépségét, aznap izzott a leginkább, Szméagol pedig a születésnapját ünnepelte barátjával, a Nagy Folyó mentén, szép napnak nézhettek elébe. Barátja, Déagol, a ringó csónakban várakozott egy következő, horogra akadt halra, míg Szméagol a parton feltűnő és szép kövek után nézett. Éppen utánakapott egy foltos darabnak, amikor hallotta a hatalmas csobbanást, barátja egy rövid kiáltását, majd Déagol hűlt helye járt táncot a csónakkal, keringtek a vízen. A felület fodrozódott, ahol elnyelte őt a mély. Szméagol sebesen gázolt a vízbe barátja segítségére, még ha arra nem is volt sok szükség, hiszen a legjobb úszók voltak a Nagy Folyó innenső partján. Aggódva kémlelte a rohanó víztömeget, de Déagol nem mutatott életjelet, látni sem vélte őt a sodrástól elködösült felszín okán. Ugrásra készen állt, mikor néhány méterre tőle sűrű köhögések közepette egy ázott hobbit kúszott a kövek közé. Szméagol nem látott belőle sokat, egy fa kitakarta partra mászó Déagolt, így lélekszakadva rohant felé, és megpillantotta.

Gondolatok ezrei száguldottak át fejében, megtorpant, akárha villámütés érte volna.

Ott volt ázott barátja kezében, s ő nem tudott, nem odanézni, nem tudta, nem észrevenni. Egy egyszerű aranykarika volt, néma-díszítéssel, üres-tekintettel, de ez a gyűrű beszélt Szméagol lelkéhez, hívta.

– Add ezt a szépet Szméagolnak, kedveszem, Déagol. – Törte meg a bennfentes pillanatot, barátja és az ékszer között. Szméagol fülében lüktetett a tompa szívverés. Izgalom és bűn szennyezte be a gondolatait, sötétség kúszott kék íriszeibe, kellett neki, akarta, s a Gyűrű mocskos volt, amikor Déagol visszazárta markába.

– Miért? – Déagol dacosan, ismeretlenül pillantott a fölé tornyosuló Szméagolra. Amazt elkapta a méreg, hiszen születésnapja van, adja hát neki ajándékképp, mert ő akarta.

Gondolatait szavakba öntötte, mire a barát ismét csak ellenkezett. Szméagol már ekkor gyűlölte a drágaságát, de a barátját jobban. Éktelen harag kötött ki szívében, remegés rázta őt, s elborult elmével Déagol nyaka után kapott. Barátja riadt, s döbbent tekintetétől ölelve, szorította ki belőle az életet. Déagol vergődött erős szorítása alatt, vonaglott, kapálózott, de Szméagolt elöntötte valami, egy érzés, amit később, ötszáz év múlva sem tudott volna megmagyarázni.

Mert a Gyűrű  a k a r t a  Szméagolt.

A halott tekintetet szemlélte, miközben ujjára húzta a Gyűrűt. Olyan tökéletesen illeszkedett, hogy Szméagol képtelen volt megejteni egy szeretetteljes mosolyt. Vissza se nézve hagyta el a folyópartot, miután a folyóba vetette a holttestet, hátrahagyva egykori barátját, hátrahagyva régi önmagát. Ekkor kezdődött meg Szméagol és a Gyűrű románca. Elválaszthatatlanok lettek, gyilkosok és örökké-szólók, Szméagol otthonra lelt a Gyűrű érintésben.

 

Megundorodtak tőle, Déagol eltűnése is hamar napvilágot látott, ahhoz sem kellett sok, hogy kiderüljön, meggyilkolta barátját. Szméagol miután ellopta a Gyűrűt Déagol halott markából, tovább űzte a mesterséget, tojásokat lopkodott, húst, halat. Nagyanyja, a család legjelentősebb hobbitja elzavarta a háztól, elüldözték a faluból.

Ezután hónapokig, mikor az éjszaka ezernyi csillaggal megérkezett a nap búcsúztatása végett, Szméagol a Gyűrű erejével karöltve lopkodta a házakból. A legtöbbször itt is tojást csent el, maga sem tudta, miért pont ezt.

A Vadonba vetődött, bozótokban, a Bakacsinerdő szélén töltötte napjait, élelem híján kérgeket rágcsált, melyek mindig sebet ejtettek szájában. Olykor próbált mókust, esetleg nyulat fogni, de amazok túl gyorsnak bizonyultak, a bogyók rengetegét pedig meg sem tudta különbözeti.

Hónapok, lassan évek teltek el, az útja a Bakacsinerdő lábától a Nagy Folyó túlpartjára vezetett.

Szméagol pedig már megannyi dologgal találkozott, de élt, a folyóból halakat fogott – ezeket nyersen fogyasztotta, mert hétről-hétre, napról-napra kellemetlenebb lett a fény szerelme a bőrén, így a tűz gyújtás teljesen elidegenedett tőle –, a Gyűrűnek hála kisebb állatokat, akár nagyobbakat is el tudott fogni.

Szméagol maga öregedett. Bőre cserzett lett, haja csomókban hullott, fogai pedig ritkultak, már tekintete sem volt olyan csillogó, mint egykoron, vizenyős undor munkálódott helyette. Mindezek ellenére belül még sosem érezte magát jobban, energikusabb lett, erősebb, gyorsabb, furfangosabb.

Fejében új dolgok képződtek az ingoványból, hangok szóltak hozzá, gyilokként használták őt, kényszerítették a kettőségre, a sötétségre, a halálra. Szméagol egyetlene és mindene a gyűrűje lett, mindig magánál hordta, még akkor is, ha amaz marta, sebezte a bőrét, utálta, mert szerette. Éjszakánként vasmarokkal szorította, nappal le sem vette róla a szemét. Ám voltak árnyak is, amiket ő akkor még nem látott tisztán, elmosódott alakokat, vad és rémisztő lidérceket, akik b e s z é l t e k.

Így esett meg egy éjjel Bríben, hogy egy megszakadt, görnyedt hobbit tért be a Pajkos Póniba. Sziszegő hangján beszélt, pöszén, külsejével meg egyenesen riasztotta a vendégeket. Szobát vett ki magának, sunyin mosolyogva, mikor egyelőre fizetség nélkül megkapta azt.

Szméagol egész nap nem jött elő, míg az égitest a magasból csurgatta meleg sugarait, a szoba nehéz függönyei mögött a gyűrűjét nézegette; szeretve, imádva, utálva.

A Nap sebzett, űzött vadként vöröslött, rettegve várt az őt hamarosan levadászó éjszakára, a Holdra, mely hadat fúj, a tüzes csillagokra, melyek elemésztik.

Brí utcáiról elpárologtak az emberek az első csillagok megjelenésével, mintha csak ők is félnének tőlük, a hideg izzásuktól.

Szméagol akkor tért magához a kábulatból, mikor az utolsó házak ablakaiban is kimúlt a reményt nyújtó fény. Megéhezett, ez volt az első felröppenő gondolata a hosszas némaság után. Felpattant, de az ajtó helyett az ablak felé vette az irányt, kimászott hát, s elnyelte őt a letűnt életből maradt, folyékony és falánk éjszaka.

Hangos sikoltásra ébredtek a falu déli részén. Az egyik mészáros fiú holttestére az édesanyja talált rá, valaki megfojtotta. Tojásokat is loptak a szomszédból, s feltehetőleg ennek is köze lehetett a fiatal halálához.

 

****

 

– Szméagol nem akarta, drágaszág – siránkozott. Brítől alig pár méterre, egy aprócska tó tükrében vizslatta halott tekintetét. – Cak aszt a pár tojászkát cente el Szméagol, asz a fiú cak úgy ott volt – fogta a fejét, és zavarodott volt, riadt és kicsi.

Először nem akarta megölni a fiút, el akart menekülni a lopott étellel, de a fiatal nem engedte. Az emberek már csak ilyenek, bátornak és mindenhatónak gondolják magukat, annak ellenére is, hogy tudják, soha nem ők lesznek a győztesek. Szméagol éktelen haragra gerjedve, rátámadt a mészárosra.

– Szméagol-ohm – A hangja egyszeriben megváltozott, köpött, hörgött és gurgulázott. – Edd meg tojászkáidat, és pofa be! – A hang nem evilági volt, s olyan gonosz, hogy az ember bőre alá kúszott, hogy ott élje ki borzongását. – A Gyűrű, a Gyűrű, vedd elő, Szméagol, a Gyűrűt! – Szméagol másik éne parancsolt, a hobbit pedig engedelmeskedett.

Felhúzta ujjára az Egyetlent, s ezzel megszűnt a bűnbánat, a félelme porként szállt tova az éjszakával, reggelre pedig már nyoma sem volt. Megmérgezte az ékszer rosszakarata, behálózta őt ragacsos és elengedhetetlen hálójával. Még éjjel elfogyasztotta a bűnös vacsoráját.

Mert a Gyűrű  a k a r t a Szméagolt.

Szméagolt egyre sűrűbben látogatta meg a rémálom gyötrelme, ámde nem is gondolta volna, hogy a Gyűrű tehet minderről, lidércek kísérték útja során, szemek figyelték, savként viselkedett rajta az ékszer, esztelen marta őt.

De Szméagol i m á d t a  a  Gyűrűt.

Pernyeként szálltak a hónapok, hatalmas hegyek villantak a láthatáron, egyre közelebb, s közelebb, hullámként vert a távol, sebesen folyt, mintha víztömeg volna. Szárnyakkal csapott a sötét Szméagol felett, táncot lejtettek az Öregerdő fái, elhatalmasodott a gyűlölet, gonosz teremtés lett belőle, s ezt az erdő lakói érezték és a Gyűrű is é r e z t e.

Egész éjjel bolyongott, ujján az Egyetlennel. Élőbbnél élőbb élettelen dolog mellett haladt el, a fák nyikorogtak, karcoltak, Szméagol egy szó nélkül tűrte a bántalmukat. Szemek figyeltek, borzadt a csend-sikoltó, tajtékzott a látvány-üresség. Szméagol csak az egyetlenét óvta.

Bele sem gondolt már mekkora utat megtett ennyi év alatt. A Rhovnion keleti részéről, a Nagy Folyón, a Ködhegységen át, egészen Bríig járta az utat, ott pedig tovább haladt egészen idáig, az Öregerdőig. Hosszú, örökké-nyúló távolságot rótta, nem tudta, merre, csak ment.

Hangos kiáltás rázta meg a környéket, éles és riasztó. Majd dübörgés rázta fel a vad csendet. Szméagol riadtan nézett ujjára, a Gyűrű biztonsága érdekelte, magával alig törődött.

– Hej hó, halihó, mit keresel még itt, váratlan utazó? – Magas alak állt felette, mulatságos ruhában, csíkos darabokban, virággal a hajában. Hangja pattogó volt és vigyorgó. Szméagol utálta. – Hogy hívnak, vándor?

Szméagol gyanakodva pillantott fel a jövevényre, nem tudta mire vélni, hogy láthatta, ha rajta van a gyűrűje. A távolban nem hagyott alább a csörgés, búgás, menetelés.

A fölé tornyosuló árny kérdő, vár.

– Szméagol-ohm. – A nyelv akad és sebzett. – Szméagol-ohm.

– Érdekes név egy magad fajtának, Szméagollam.

– Gollam, drágaszág, cak Gollam. – Hosszú idők óta nem hagyták el szavak cserzett ajkait, a némaság záloga pedzegette torkát.

Tetszett neki az különös hangzás a neve mögött, számára kellemesebb lett a kiejtése, ahelyett, amit oly régóta magán viselt.

– Hej, hó, halihó, közelednek a fák, veszélyesek ám azok ilyen későn, itt, az Öregerdőben, térj hát be Bombadil Toma és Aranymag házába, kedves Gollam! – A meghívás csupa jószándék volt, persze ezt Gollam nem tudhatta, így nem is fogadta nagy örömmel.

 

Bombadil Toma várt a válaszra, de az nem akaródzott kiszakadni a már szinte teljesen kopasz Szméagolból, helyette gonoszan villant a tekintete az idegenre.

– Éssz, Gollamnak miért kéne bíznia Bombadil Tomában és Aranymagban, drágaszág? – fürkészve pillantott fel az éjszakában megcsillanó szempárba.

– Ugyan, mit tehetnénk veled? Ebben az erdőben a legveszélyesebb nem Bombadil Toma és asszonya, hanem a fák, a lények, melyek köztük lapulnak, ha tovább halad az ember – hobbit – akkor a buckamanók is rálelnek, minden kincsétől megfosztják, őt magát pedig megölik.

Szméagol riadtan vetett egy újabb pillantást a különös jövevényre. Ha ezek a buckamanók elveszik az Egyetlenét, a drágaságát, őt meg megölik… Nem! Ilyenekbe bele sem mert gondolni. Ekkor még nem tudhatta, hogy több, mint négyszáz év múlva valaki más zebeckéjében lapul majd egyszer a Gyűrű. Lehúzta ujjáról a kincsét, és a markába szorította.

– Vezessz, Bombadil Toma! – adta parancsba. Amaz hosszú és kecses lábain ugrándozva elindult abba az irányba, ahonnan jött, s Szméagol utána. Az avar sercegett lábuk alatt, nyikorogva, csikorogva fordultak utánuk a fák, figyelték, őrizték léptüket, lesben álltak. Ám, mintha tartózkodtak volna – ezt Szméagol érezte –, de azt nem tudta eldönteni, hogy miatta, a Gyűrű miatt, vagy Bombadil Toma felettébb jókedvű dalolása miatt.

Szméagol elszokott a sietős léptektől, így az is nehezére esett, hogy a sötét erdőben nyomon tudja követni az előtte rohanó, újonnan szerzett vendéglátóját. Ahogy kicsit ritkulni kezdtek a fák, buckák mord domborulatai mutatták meg magukat, láttukra Szméagol még erősebben szorította kincsét. A távolban farkas üvöltés kórusa énekelt a Holdnak.

Elmosódott az erdő, ahogy sietve vonultak át rajta, majd a Buckák tátongó barlangra emlékeztető alakjai között siettek el. Szméagol kaparászást, nyikorgást, kalapálást hallott belőlük.

Bombadil Toma dala kellemes volt, lágy, az ember, ha hallotta, biztonságban érezhette magát, még annak ellenére is, hogy a mindene hűse érintette tenyerét, s ő azért félt, nehogy elveszítse.

Soha, soha, nem veszítenélek el!

Az éjszaka javában nyomult zajával és végtelen sötétjével, mikor megérkeztek egy takaros ház ajtajához. Bombadil Toma bevezette őt az ajtón, s egyszerre megváltozott a légkör; itt már nem féltette annyira a Gyűrűt, az egyetlenét, az otthonát, azt, ami miatt tolvajjá vált. S ragyogó fény, mely ölelte, ringatta a bennlévőt, nem zavarta őt, nem bántotta a szemét, nem akarta felégetni, eltüntetni az útból, csak szívélyesen fogadta.

– Légy üdvözölve, kedves hobbit! – Miután alaposan bezárta az ajtót, Bombadil Toma kitárta karjait, Szméagol fintorgott. – Az asszonyom, Aranymag is hamarosan csatlakozik, addig is, szeretnél egy teát, esetleg meleg vacsorát?

– Teát, drágaszág, teát.

Bombadil Toma bevezette őt az étkezőbe, ahol gyökerekből és virágokból font asztal és székek vártak rá, ő kérdés nélkül helyet foglalt az egyiken.

A ránézésre kényelmetlen ülőalkalmatosságnál komfortosabbat még nem tapasztalt Szméagol sem, márpedig gazdag családból származott, hozzászokott a kényelemhez – mielőtt elüldözték őt hazulról.

– Gollam! – Előbukott belőle a Gyűrű alkotta éne. – Hogy képszelted eszt? A Gyűrű, moszt a legfontoszabb, eszek a mockoszok cak el akarják venni, ellopják a drágaszágot, Szméagol.

– Szméagol nem akarta, Szméagol bisztonszágot akart a Gyűrűnek. – Bűnbánóan pillantott maga elé. – Szméagol jót akart.

– Te osztoba! Ninc odakint szemmi veszély sze, cak eszek itt aszt akarják, a Gyűrűt! – A kezében lüktető ékszerre mutatott. – Hiszékeny szemmirekellő!

– De Szméagol hallotta beszélni a fákat, látta a gyökerüket moszogni, hallotta a farkaszkákat üvölteni, ész a buckamanók…

– Nincenek mockosz buckamanók, esz cak legenda! – A gonosz fele haragos volt, morgott.

– De a különösz vendéglátónk szerint van – akadékoskodott.

– Ne beszélj! – mordult fel. – Osztoba vagy, akárcak a többi hobbit.

Bombadil Toma kezében egy gőzölgő kancsóval lépett be a helyiségbe, letette azt az asztalra, s leült vendégével szembe, töltött neki.

Szméagol ivott a sűrű italból. A teának gondolt ital átmelegítette, megtelítette, s élettel töltötte meg.

– Mesélj, jövevény, mi járatban vagy errefelé, az Öregerdő veszélyes, nem, ha még egyedül is járod az utat.

– Szméagol cak jött, falvakon ész pusztákon át, egész a Vadonföldtől.

Bombadil Toma meglepődött.

– Oly messziről jöttél? Amiatt a kis gyűrű miatt, ami a kezedben van? De hát miért?

Szméagol megrökönyödött, két okból is: vendéglátója tud a Gyűrűről – hiszen látta, mikor rajta volt –, a másik az, hogy maga sem tudta, miért erre vetette őt a sors (mert a k a r t á k egymást), mégis rendkívül távol került az otthonától. Nyarakat, teleket utazott, jóformán azt sem tudta, milyen tájakon haladt keresztül, csak ment, ment, míg a szem ellátott.

– Ki isz asz a Bombadil Toma, kedvesz?

Bombadil Toma mesélt. Mint ahogyan az kiderült, ő volt a vizek, dombok gazdura. A földön, melyen Szméagol keresztüljött, csak úgy hívták őt, a Gazda. Nem, nem a tulajdonában voltak, erről szó sincs, Bombadil Toma csak a Gazda volt, őt nem bántotta senki és semmi, de nem birtokolta egyiket sem, csak tekintélye volt felettük.

Beszélt az erdőről, az abban rejlő egyedekről, a Sírbuckákról, azok lakóiról, a télről, a szélről, a hófúvásról, a nyárt idéző melegről, a nyárról, Szméagol csak hallgatta, nem szólt közbe, nem foglalkozott a tenyerébe csúszó kézzel, elveszett Bombadil Toma történeteiben.

Mindeközben Aranymag érdeklődve vizslatta a Gyűrűt, tetszett neki annak lüktetése, ragyogása, vonzotta őt annak ereje.

– Mióta van birtokodban a Gyűrű? – érdeklődött. Bombadil Toma elhallgatott és felpillantott a gyönyörűséges asszonyra. Szméagol üresen tekintett felé, eleinte fel sem fogta, mit lát, nemhogy a kérdést.

Nem dühödött fel. Mérges volt, de nem adott neki különösebb jelet. Bambán kémlelte a szépséges nőt, közben pedig a választ kereste. Mikor is történt, mikor Déagolt… Szóval amikor megszerezte a Gyűrűt? Talán egy éve? Kettő? Öt? Tíz? Nem tudta.

Elfordult vendéglátóitól, gondolataiba mélyedt, ezalatt legbelül vöröslött a méregtől, a másik énje idegtáncot járt.

– Te osztoba, osztoba, osztoba! – üvöltötte volna, ha az ital, amit Szméagol ivott, nem csorbította volna őt.

– Szméagol nem tudja, mióta van úton. Szméagol cak megy – szólalt meg, szinte némán.

– Szép gyűrű, de vigyázz vele! – süllyesztette vissza tenyerébe az említett tárgyat Aranymag.

Szméagol nem is sejtette, mennyire hiányzott neki annak hideg neheze, ujjait vasráccsá keményítette, amint megérezte.

– Hejhó, vacsoraidő, enni kell már, halihó! – csendült fel ismét Bombadil Toma.

Aranymag tüstént megterített, kirakodta az ételt az asztalra, melyből hiányt nem szenvedett senki.

Szméagol egy szó nélkül figyelte az eseményeket, elcsodálkozott, hiszen rég nem látott ilyen fenséges és sok ételt. Legutolsó finom falatot a Gyűrű megszerzésének napján evett, családjával és Déagollal, a születésnapja alkalmából.

Ivott még egy kortyot az italból. Bódító volt a kellemes, izzott az íz, fájt a pillanat. Ott volt a Gyűrű, s ott volt az ital. A kettő ellensúlyozta a másikat, ez feszített, égetett, Gollam ki akart szabadulni, dühöngeni, hogy mit művel a másik.

Ettek. A vacsora zamata mindent felülmúló volt, akárcsak egy hajnali harmat a nyáron, estleg egy gyenge napsütés a téli hóban.

Szméagol nem törődött semmivel. Rég evett és ivott ilyen jót, és végre elméje is szabad és tiszta. Gollam nem tudta behálózni őt.

Lassan szédelegni kezdett, az ital megtette hatását. Az sűrűn folyó folyadék édesíze hamar elérte a várva várt hatását.

Becézték a szót, fűzték a nevetést, Bombadil Tománál jól telt az este. Gollamnak egyelőre semmi nyoma nem volt, a Gyűrű is Szméagol lopott nadrágjának zsebében lapult, feszülten várt.

Odakint a korai hóvihar tombolta ki haragját, ám a szél fütyülésén át is lehetett hallani a korgást, a dühöngést, a zúzást. Ám a házban lévők egytől-egyig érezték a ház biztonságot nyújtó burkát, nem féltek, nem is fordult meg a fejükben ilyesfajta dolog.

Szméagol nevetett. Hosszú idők után végre nevetett, és beszélt. Emberekkel és nem magában. Ez új reményt gyújtott szívében.

Későn tértek aludni, Szméagol szinte beszédült a neki megvetett ágyba. A szobában sötét honolt, ám a beáramló fényben Szméagol túlontúl józannak látta Bombadil Tomát.

Álmában egy szem figyelte őt. Tűzkörben álló fekete lidérc, ki süvöltött, motyogott, kiabált, s égett, s forró volt, s olyan hangot hallatott, amitől Gollam bőre alá legyőzhetetlen, maró félelem költözött. Forgolódott is álmában és hideg verejték rázta őt, érezte, hogy figyelik.

Másnap reggel indulattal kelt fel. Eszébe jutott, hogy tegnap a Gyűrű Aranymag karjaiban kötött ki, s ez nagyon bosszantotta. Azonnal neki állt annak keresésére. A Gyűrű érintetlen volt a zsebében, de valahogy más. Nehezebb. Szméagol kedveltelenül húzta fel ujjára, majd láthatatlan szellemként úszott ki a házból. Hideg csapta arcul, lopott ruháit még a nyáron szerezte, így azok nem melegítettek sokat a koratéli időben. Csámpás és hatalmas lábnyomokat hagyott a térdéig érő hóban, s elindult vissza, amerről jött.

A Gyűrű parancsolt, ő követte. Már az ital hatása is elmúlt, így Gollam szinte az út nagyrészében csak őt szidalmazta.

Szméagol nem akart menni.

Nem akart köszönés nélkül.

Legfőképpen nem visszafelé indulni.

A délután bizonytalan sötéttel borult rá, ám ekkor már nem az erdőben járt. A Sírbuckák mentén haladt, azon az úton, amerre Bombadil Tomával is. Csalódottan fogadta, mikor Gollam szinte vonszoltatta őt, ezzel megkezdődött az újabb tolvajlás, koldulás, gyilkosságok, s Szméagol nem volt többé.

Gollam az egész telet bolyongással töltötte, csak ő volt és a drágasága. Falvak közelében éldegélt a vadonban, éjszakánként lopkodott – legtöbbször tojásokat –, nappal pedig a megfagyás ellen küzdött. Tüzet továbbra sem tudott gyújtani, a fény bántotta a szemét, ingerelte a bőrét.

Mikor a fák rügybe hajtották fagyukat, s a nap is melegebben perzselt, a távolban felsejlett egy gondolat. Magas, volt, ormos, s sötét. Gollamnak pontosan erre volt szüksége.

 

Mi az, minek gyökere lappang,

Fáknál magasabban

Az égre tőr,

Bár sose nől?

 

– A hegy! – nevetett fel Gollam a saját maga által megalkotott találós kérdésen. Ezt mindenki tudná!

Fáradtan vonszolta magát a Köd-hegység gyökere felé. Csak két nap múlva érte el, közben sziklákon aludt, bogyókat gyűjtött, s próbált nem görnyedten járni, ám egyre gyakoribb lett, hogy a kezével segített magán a járásban.

Hajnalban érte el a hegységláncolatot, s boldogan vetette bele magát. Megint mindennek a mélyére nézhet! Megkereshetné a hegy gyökerét.

Örömének hamar az utolsó morzsája is tovaszállt, mikor megtudta: koboldok szomszédságába költözött.

– Nem baj, drágaszág, legfeljebb lesz mit vacoráznunk, ész nem kell a felszínre menni, a napra menni. – Ujjongott magában a hobbit.

Egy tó mellett telepedett le. Tükörsima volt, s hideg. Nagyon hideg, de legalább halakban gazdag, Gollam így tudott vadászni is.

 

****

 

Évszázadok teltek. Már feledésbe is merült a Bombadil Tomával töltött éjszakája, Déagol gyilkossága, a Gyűrű létezett egyedül, s ezt a kapcsolatot senki nem szakíthatta meg. Gollam otthon volt a Gyűrű közelségében, mégis sosem volt nyugta. Hazaérkezett, mégis örökké úton volt, lelke háborgott, ugyan már csak a szeretettől, a drágaságtól.

 

 

Csepegett a barlang, kongott a fenti kajabálás, kardcsörgés kiáltás, majd é r e z t e a koboldot. Szaladt is, hogy elkaphassa még, nyúlt a Gyűrű után, de ideje nem volt felvenni, egyenesen a lába elé zuhant egy egyed. Kapálózott, vergődött, de még élt. Gollam megküzdött vele, majd vitte is a biztonságot nyújtó sziklájára.

– Az áldóját, drágaszág, ma lesz mit enni. Enni, enni, húúúszt! – Ha nem nehezedett volna rá a halott tetem, még örömtáncot is járt volna. Ez idő alatt észre sem vette a sötétben meglapuló hobbitot, a Zákoszt, a t o l v a j t.

A szigetecskéjére vitte a koboldot, hogy nyersen megebédelhesse.

Meghallotta.

Csörgött a kard, s hallotta a halk neszt – márpedig egy hobbit lépte mindennél halkabb.

Találkoztak, s játszottak találós kérdéseset, Bilbó nyert volna, ezt Gollamnak is el kellett ismernie. Na de az utolsó kérdés!

Mi lehet asz áldott zebeckéjében? – törte a fejét.

– Kezeckék! – kiáltott fel, de a nyavalyás még idejében kihúzta onnan a kezét.

– Tévedés – ingatta a fejét a betörő.

S Gollam nem találta ki. Pedig ő próbálta, mindennél jobban igyekezett, ugyanakkor képtelen volt elképzelni, mit rejthet Zsákos Bilbó zsebe.

Ahogy a régi ruhákból készített erszényéhez nyúlt a drágaság után, amaz besüppedt érintése alatt, az anyag nem rejtett semmit.

Gollam szeme előtt közel ötszázévnyi élet pergett le, szíve kihagyott egy hiánytöltő verést.

Sikoltozott, keresgélt, kiáltozott, hívta a drágaságot, de csak Gollam rosszindulatú, és haragos válaszait kapta, Zsákos Bilbó kérdő tekintete mellé.

– A születésznapi ajándékom! – kiáltozott.

A hobbitra pillantott. Ő is visszanézett rá, s Gollam tudta. A mocskos, álnok hobbit m e g l o p t a őt.

Kergette, de a hobbitnak nyoma veszett, Bilbó eltűnt, s vele a Gyűrű is.

Érezte a hiányát, elmúlt a nehéz nyomás, a hideg, az arany.

Hirtelen Gollamra halálos nyugalom telepedett. Percekig nem is tért magához ebből a letargiából, élvezte, hogy nem nehéz, nem bántja, nem béklyózza. Csak önmaga. Szinte már remegett az izgalomtól, ám mégsem tudott örülni. Hosszú évszázadokon át volt a Gyűrű bűvkörében, szerette azt.

– Drágaszág! – siránkozott egy sziklán ücsörögve. – Én drágaszágom, az enyém!

Gollamot nem érdekelték a sebek, a bántalmak, a rémálmok. Elkötelezte magát az ékszere mellett, már évszázadokkal ezelőtt, már akkor, amikor megölte egyetlen barátját, Déagolt.  Elindult az Egyetlen után.

S többet nem tért vissza.

 

Vége

 

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~

A bejegyzés trackback címe:

https://lotr-hobbit-kihivas.blog.hu/api/trackback/id/tr4010416178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ziaw 2016.08.18. 10:29:55

Szia! Ó, tudom ki vagy, drágaszág :D előlem nem bújhatsz el, bizony.
Bocsi. A történeted hatása alá kerültem. :D
Bevallom, eleinte három tippem volt a szerző kapcsán, de aztán elárultad magad :D

1. VILÁG: Kiváló volt. Az ábrázolásod, a szóhasználatod, a ----(szerző nevének helye) -s mellékneveid díszítései. Szerettem. Ahogy az erdőről írsz, Bombadilékról. Annyira éreztem a Gyűrűk Ura könyvem illatát, ahogy olvastam, szóval 5 pont.

2. CSAPAT: Szegény hobbitok már nem menekülhetnek attól, hogy állandóam úton vannak, legyen az Zsákos vagy sem. Gollamot nemcsakhogy a valóságban űzte a gyűrű hatalma, de a belseje is utat tett meg rendes hobbittól addig a hobbitig, aki már nem ismerte fel a jót. 10 pont.

3. KULCSOK -- KÉP KULCS: Először, olvasva a szereplőidet, nem is értettem, hogy mit keres itt a kép kulcs, aztán ott, ahol rövid időre Bilbó is bekapcsolódik a történetbe, megértettem mindent. :D Gollam gyűrű utáni kutatása, majd pedig az, hogy eljut Frodóékhoz, Bilbónak köszönhető. Ennél jobban tán csak Szauron irányította a Gyűrűk Ura cselekményét. :D 7 pont.

KULCSOK -- TITKOS KULCS: Nemcsak megjelent, de később Gollam kedvenc szavává vált a titkos kulcsod. És öcsém! Hogy lehet valaki ennyire mákos a titkoskulccsal! :D plusz szerintem a történetben nem Bilbó az egyedüli tolvaj, hanem Szméagol másik énje is, aki ellopta a kedves hobbitot, elorozta annak testét, majd elméjét. 3 pont.

4. KARAKTEREK: Imádtam, és végre jobban megértettem Szméagolt, s annak gyötrelmeit. Szépen ábrázoltad, végül hogyan lesz Gollam rabszolgája.
Külön örültem Bombadil Toma és Aranymag felbukkanásának, igazi fényt hoztak Szméagol gondterhelt, fátyolos, sötét sorai közé.
Bilbó pedig teljesen bilbós volt. Jó volt Szméagol szemszögéből látni az eseményeket. 5 pont.

5. CSELEKMÉNY: Szméagol szemszögéből saját élete, tele borzalmakkal, kétségekkel, végül a teljes őrülettel, ami magába szívja. Én minden kérdésemre megkaptam a választ. 5 pont.

6. STÍLUS ÉS STILISZTIKA: Úgy általánosságban minden rendben volt. Egy negatívumot tudok felhozni (vagyis többet is, amelyek aprók): én a bilbós résznél nagyon szűknek éreztem a történet lezárását, jóllehet nem volt rá elég a szószám? Szóval odáig a pontig szépen folydogál a történeted, ott meg egyszeriben összemegy és kiszárad. Sajnálom ezt a végét, mert amúgy nem éreznék hiányt. Másik apróság egy elíráa, mégpedig Rhovanionból egy betű kimaradt.
Végig szép leírásokat alkalmaztál, helyenként már túl költőien a számomra. A párbeszédek olyan hatást keltettek bennem, mintha az eredeti művet olvasnám, szóval Drakula, akarom mondani, gratula.
A címed annyira ----(szerző nevének helye)-s, hogy ha először elolvasom azt, egy percig sem töprengek, ki az író. :D És a magad költői, képes, metaforikus módján magába zárja Gollamot. A leírás szintén. 4 pont.

7. VÉLEMÉNY: Engem megnyertél. Már rég vártam egy ilyen ficre, úgyhogy köszönöm neked, hogy megírtad. Szerettem elveszni a történet közben, ringatózni a homályban, ami körülvette Szméagolt. 5 pont.

Összesen: 44 pont.

Konek0 2016.08.23. 21:19:53

Helló!

1. VILÁG

Szinte le se tudtam emelni tekintetem a soraidról. A Tolkien hatás megvolt, de mégse olyan ormótlan súlyban záporoztad rám a leírásokat, hanem könnyű és emészthető voltak cifrábbnál cifrább mellékneveid.

5 pont

2. CSAPAT

Ebbe már azt hiszem kezdek belejönni. Gollam úton volt, a történetben, egy nyughatatlan lélek és ahogy a cím is mondta, nem lelt nyugalmat nem csak a gyűrűvel de másodönmagával sem. Ez az egész cselekményre igaz.

5 pont

3. KULCSOK

kép kulcs: Nekem ez valahogy felfoghatatlan, ne haragudjatok, de ez a képkulcs nekem annyira nem jön össze. Oké, Bilbó ezen megjelenik, de a jelenet se passzol a sztoriba. Ha csak ez nem azt akarja szimbolizálni, hogy a tolvajkánk visszatért Szméagoltól elorrozott zsákmányával. :D 4 pont

titkos kulcs: Az egész szerintem ebből állt. Gollam lopott, a gyűrű ellopta őt és Bilbó ellopta a gyűrűt. Ez szerintem a legtökéletesebben behelyezett titkos kulcs, és ezzel tényleg nagyon jól jártál, ügyes vagy :D 3 pont

4. KARAKTEREK

Eszméletlen jól eltaláltad, nem gondoltam volna, hogy kedvelni fogok egy Gollamos történetet. A karaktert nagyon jól ábrázoltad, teljesen beleéltem magam a helyzetébe, de nem annyira, hogy a szívem is belesajduljon, hanem ez a "hát gebasz van" szitusan xd Mintha Gollam itt ülne mellettem és elmesélné, miket csinált részegen. :D

Konek0 2016.08.23. 21:32:46

(Elnézést szeretnék kérni, tableten írom ezt a kritikát, és arrébb akartam húzni az oldalt, de a "komment küldése-re" nyomtam rá xD)
Bombadil Tomának és Aranymagnak de megörült a kicsi szívem, mintha egyenesen a könyvből ugrottak volna át vendésztárnak ebbe a novellába. Bevallom, az elején féltem, hogy Gollam kitekeri ott is mindenkinek a nyakát egypár tojásért és tettére, mint neves eseményként fognak megemlékezni, a Bombadil házi mészárlás néven xDDD
5 pont

5. CSELEKMÉNY

Szerintem ez teljesen jó volt, nem szólhatok bele. 5 pont

6. STÍLUSISZTIKA

Helyesírás nem az én asztalom, azt tudom csak, hogy a fogalmazásod iszonyat jól sikerült és igyekszem tanulni belőle, mert amit te itt leírtál az az igazi művészet. Az egyetlen rész, amit nagyon gyérnek találtam a szép mese végén a Bilbós lezárás. De gondolom már ennyi munka után te is beakartad fejezni, igazából engem is Gollam érdekelt a végére, nem pedig az a tolvaj hobbitocka xD 5 pont

7. Szubjektív vélemény: Nekem idén ez eddig az egyik kedvenc novellám, tényleg lenne tőled, mit tanulni. Őszintén van egy sanda gyanúm, ki lehetsz, de nem merném megkockáztatni :D Nem gondoltam volna, hogy ezt pont egy Gollamos novellára mondom mind, de le a kalappal, köszönöm hogy olvashattam. 5 pont

Utólag véletlenül a CSAPAT részen maxnak 10 helyett 5 pontot adtam. Szal az ott 10 akart lenni. Bocsánat!

Összpontszám: 42 pont

Per12 2016.08.24. 20:26:32

Kedves Író!

Lássuk a pontozást.

Világ:
Beteg :D Hangulatosan ábrázolt, teljesen fandom-hű, drágaszágosz. Rossz szavam nincsen rá (csak az előbbi, mert ezt a sok sz fertősz) Khm.
5 pont

Csapat:
Mind években, mind gyaloglásban mérve megállíthatatlan sodrása van a történetnek, de legfőképpen egyfajta lelki stop-tábla válik a leghangsúlyosabbá. A folyamatos visszatekintés a végzetes bűntettre, az elhalványult Én, az elnyomott Én egy
sokkal erősebb hatalom, a gyűrű által, nagyon intenzíven jelen van. Gratulálok!
10 pont

Kulcsok:
Kép:
Problémás, ugyanis Bilbó megjelenik ugyan, de a képpel semmiféle összefüggése
nincs a a történetnek. Természetesen ha tovább írtál volna, lenne, de így semmi lényegi szerephez nem juttattad ezt a kulcsot.
3 pont

Titkos kulcs:
Hah, teljesen jó, ez megmagyarázásra nem szorul. Olyan briliáns ez a szál, mint a csapatod lehetőségének kiaknázása. 3 pont

Karakterek:
Maradéktalanul teljesen tökéletes :) Le a kalappal hogy ilyen szépen, könyv-hűen
hozod a karaktereket. Szméagolra nézve a cselekményvezetés stílusa nagyon passzolt, ezt még megjegyezném.
5 pont

Cselekmény:
Szerkezetileg valami grandiózus eseménytől elindulva (in medias res kezdés,
szuper!) földrajzi támpontok közt haladunk, miközben a szereplő indítékát és
vívódását hallgatjuk. Benne van a történetben a figyelemfelkeltés, az olvasó
fantáziájának megmozgatása Bombadiléknál, és a végjáték jövőbe mutató
szórakozottsága. Ügyesek a rejtett utalásaid és jól egyesíted a komor hangulatot
a vidámmal.
5 pont

Stílus, stilisztika:
Szépen írsz! Ugyan egyes helyeken belefutottam pár olyan összetett
mondatba, amit jobban lehetett volna tördelni. És volt, hogy az én szájízemnek sok volt már a jelző és kuszának láttam a mondatot, de végeredményben egy nagyon szépen
kivitelezett történetet olvashattunk. A történet címét imádom, és helyesírási
hibád egy sem volt.
4 pont

Szubjektív vélemény:
Nagy valószínűség szerint még újra fogom olvasni, mert maradandó nyomot hagyott
bennem. Gratulálok hozzá!
5 pont

Összességében: 40 pont

Per

SlytHay 2016.08.31. 19:02:49

Szervezői megjegyzés: Bejelentkezési gondok miatt én továbbítom stoobie értékelését.

Kedves író!

Hadd kezdjem azzal, hogy amikor megnéztem a Gyűrűk ura trilógiát, nagy szívfájdalmam volt, amiért kihagyták belőle Bombadil Tomát (de tényleg, az a két-három perc még belefért volna, nem? :D). Talán ezért is lepett meg, hogy valaki előszedte az ő karakterét, aminek kifejezetten örülök, hiszen nem tartozik a legnépszerűbb szereplők közé. Ahogy Gollamot is ritkán teszik meg főszereplőnek.

Világ (max 5):
Ebben nem volt hiány, hoztad a Tolkien univerzum hangulatát.
5 pont.

Csapat (max 10):
Gollamnál bolyongóbb, nyughatatlanabb lelket keresve se találhattál volna. ;)
10 pont.

Kulcsok (max 10):
-kép kulcs (max 7):
Uhm, ezt nem éreztem telitalálatnak – van ugyan egy villanásnyi Bilbónk, de nem sok köze van magához a történetnek (ahogy Zsáklaknak sem).
4 pont.
-titkos kulcs (max 3):
Ez már egy fokkal jobban sikerült a képkulcsnál, hiszen cegény kisz Gollamot meglopta a cúnya hobbitka, ami meglehetősen nagy trauma lehetett neki.
3 pont.

Karakterek (max 5):
Sok éve már, hogy olvastam a könyvet, és mivel csak mellékszereplők voltak, nem nagyon emlékszem Tomára és Aranymagra. De amennyi rémlik belőlük, az egybecseng azzal, amit írtál. SzméaGollam pedig pont olyan megszállott és zagyva, mint amilyennek megismerhettük. :)
5 pont.

Cselekmény (max 5):
Ezzel a történettel kitöltöttél egy jókora hézagot: megtudhattok, mi történhetett Szméagollammal a Hobbit és a Gyűrűk ura között. Egyszerű, lineáris történetvezetés, amiben nincs semmi kivetnivaló – elég volt, jó volt. :)
5 pont.

Stílus és stilisztika (max 5):
Sok szép, költői kép – túl sok is. Ha csak fele- vagy harmadennyi lett volna, úgy lett volna (az én ízlésem szerint) tökéletes. Talán ez lehet az oka, hogy egy-két mondat furcsára sikerült.
4 pont.

Szubjektív vélemény (max 5):
Sajna, nálad is találtam hibákat. Nem égbekiáltók, de eléggé feltűnőek voltak ahhoz, hogy a láttukkor homlokot ráncoljak. Ezt leszámítva sikerült egy olyan novellát alkotnod, amit egy ideig még ízlelgetni fogok magamban. Emiatt az unikum miatt:
5 pont.

Üdv
stoobie

Merilwen 2016.09.01. 20:54:05

Kedves Írótársam!

Végre egy Szméagol-szemszögű történet! Az ő hangulatát, jellemváltozásait igen nehéz megragadni (talán ezért hiánycikk ez a műfaj), neked azonban tökéletesen sikerült. Remekül érzékeltetted, hogyan hatalmasodik el Szméagolon az őrület és a Gollam-én. Nagyon tetszik, hogy a főhős mindvégig megőrzi az öntudatát, csupán az akaratát veszti el. A novella vége pedig egyszerűen csodálatos volt, mikor Szméagol megkönnyebbül a Gyűrű elvesztése után, mégis vissza akarja szerezni, mert már nem tud élni a gyötrelmei nélkül. Tudom, hogy ez egy egyszerű függőség, de akkor is fantasztikus, ahogy leírtad.

Bombadil Toma karakterét is tökéletesen eltaláltad, az ő jelenetei lettek a kedvenceim. Bilbót azonban kissé hiányoltam a történetből; ha már ő lett a kép kulcsod, illett volna, hogy többet szerepeljen.

Hibát csupán a szövegszerkesztésben találtam: amikor úgy nyomatékosítasz egy szót, hogy szóközöket teszel a betűk közé. Nagyon furcsa, magyartalan lesz a szó külalakja. Én inkább a félkövér vagy csupa nagybetűvel írást javasolnám.

A te történeted az egyik kedvencem lett ezen a kihíváson. Köszönöm, hogy olvashattam!

Üdv:
Merilwen

Metálcsibi 2016.09.04. 16:12:15

Szia!
Ó, én ezt imádtam. A verseny során az egyik kedvencem lett. Habár voltak olyan kifacsart szavaid, agyonjelzőzött, atomköltői dolgaid, amin csak pislogtam. Bár ezt tőled már megszoktam, de nekem itt is kicsit sok lett belőle. Mondom, tuti nem vagyok elég művészi.
Annyira szépen és hitelesen írtál Gollamról. Emlékezetes történet lett a számomra, és biztos, hogy még olvasni fogom. Megy fel Merire, ugye?
Bombadil és Aranymag, egek, annyira jó, hogy betetted őket!
Szép Gyűrűk Ura-szerű világot hoztál létre, amelyben bemutattad nekünk a múlt Gollamját. Szóval gratula. Köszönöm, hogy olvashattam.
süti beállítások módosítása