V. TÖRTÉNET

Cím: Lopott érzés
Csapat: Alagos – Úton
Kulcsok:

• Kép: III.
• Titkos: tolvaj (Szervező megjegyzése: A III. történet titkos kulcsával megegyező a kiosztásnál történt adminisztrációs hibából kifolyólag.)
  

Jelentősebb szereplők: Legolas
Páros: Legolas/saját
Műfaj: romantikus
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: SLASH, dub-con
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkient illeti, én csak kölcsön vettem a szereplőit és az általa megalkotott világot.
Tartalom: A történet Legolas anyjának halála után játszódik. Vajon hogyan dolgozza ezt fel a tünde? És hová sodorja az élet?

Lopott érzés

Az aljnövényzet nyöszörögve tört meg a csizma alatt, ami kíméletlenül taposva tört magának utat az erdő mélye felé. A csendes erdő egyetlen zaja ez volt, ám ez is elhalt, amint a férfi megtorpant egy lassan csörgedező patak partján.
Nem gázolt át gondolkozás nélkül rajta, mivel túl mélynek látszott, így jobb híján követte a sodrást, hogy átkelésre alkalmas helyet találjon.

Két hete tört darabokra a világ a vándor számára, azóta érezte szívét egy szunnyadó vulkánnak, ami a mai napon tört ki. Még mindig egy robbanásra kész vadállatnak érezte magát, tele gyűlölettel és fájdalommal. Jó ideig gyalogolt a víz mellett, mire egy kis szakaszon kövek törték meg a rohanó folyót, így átkelhetett a túloldalra. Egyensúlyozás közben lenézett, mire saját tükörképe pillantott vissza rá, és a férfi dühösen vágott a vízbe íjával, hogy a kép megtörjön.
A látványtól csak még jobban nőtt lelkében a feszültség, arra emlékeztette, akit legszívesebben a két kezével fojtott volna meg. Aki a halálba kergette az anyját az önzőségével. Az apjára. Az emberre, akire a magányos vándor a legkevésbé szeretett volna hasonlítani; bár külsőre szinte a tükörképe volt, rettegett attól, hogy talán hasonlít rá belsőre is.

Amint Legolas egyre távolodott a bakacsinerdei palotától, a vihar a lelkében lassan elcsitult, és lassan csak a fájdalom maradt. Az anyja halála óta újra elveszett kisgyereknek érezte magát, aki tartozni akar valakihez, hogy biztonságban érezze magát.

Több, mint egy napi „menekülés” után, végre meglátta a ritkuló fák lombkoronája között átszűrődő fényt. Amint kiért a szabad ég alá, a nap már hanyatlóban volt, narancs-arany fénye takaróként terült a nyári tájra. A férfi megtorpant és hátra fordult, hogy egy utolsó pillantást vessen otthonára. Tudta, hogy nem tart örökké önkényes száműzetése, de egy ideig nem akarta viszontlátni a helyet, ahol annyi boldog pillanatot töltött az anyjával, és ahol a nő meghalt. Már nem az a gyerek volt, aki itt cseperedett fel, az erdő és anyja oltalmazó ölelésében. Egészen hirtelen nőtt fel, és most saját utat kellett találnia.
Egy megbocsájtható könnycsepp kíséretében hátat fordított a Bakacsinerdőnek, és kilépett a nagyvilágba.

A rozoga faajtó hangos nyikordulás kíséretében engedte be a fáradt vándort a kicsiny fogadó nyüzsgésébe. Legolas egy eldugott sarokba vackolta be magát, egy üres asztalkához. Amikor a nagydarab kocsmárosné odatipegett hozzá, vacsorát rendelt, majd tétlen várakozása közben unottan szemlélte a vendégeket. A kőből emelt robosztus falak, a szivárvány meleg színeiben játszó falikárpitok egészen otthonossá tették a helyet.
Némelyik asztalnál férfiak kártyáztak, máshol gyerekek játszottak kockával, a fogadó sötétebb részeiben pedig vándor kinézetű egyének pipáztak, vagy éppen jól megérdemelt vacsorájukat fogyasztották. A vendégek szavai érthetetlen háttérzajjá folytak össze, és a tünde ijedten rezzent össze, amikor egy lágy női hang szólalt meg közvetlenül mellette.

– Szép estét, uram.

A nő határozottan beszélt, a duruzsolást és negédes hangszínt mellőzve. Legolas felpillantott rá.

– Biztosan unalmas egyedül ücsörögni – jegyezte meg a szőke nő, amint karcsú kezével az asztalra támaszkodott.

– Nem kimondottan – hárította a közeledést a férfi.

– Én azért megpróbálkoznék vele, hogy mosolyt csaljak erre a bágyadt arcra.

A nő lehuppant az asztalnál árválkodó másik székre, Legolas pedig végigmérte. 1900 éves volt, és hallott már ezt-azt a könnyűvérű nőkről, most pedig szinte biztos volt benne, hogy egy ilyen példánnyal van dolga. Az unokatestvérei meséje alapján a „kellően szakmabeli” hölgyek igazi meglepetést tudnak okozni. „Álmaid nője egy napra”, ismételte el magában a hihetetlen mondatot. A vele szemben ülő nő ápolt volt és gyönyörű, hosszú barna szempillái alól kék szemekkel tekintett a világra, dús szőke haja kibontva pihent a vállán, ruhája egy nem túl mélyen dekoltált barna ruha volt. Vajon tényleg képes lenne megadni neki mindent, amire vágyik?

A nő észrevette a férfi kutató pillantását, és mosolyogva közelebb hajolt:
– Szerintem csak egy kis törődésre van szükséged – közölte vele.

Legolas lélegzete elakadt. A nőnek teljesen igaza volt, hátborzongatóan pontosan a lényegre tapintott. Kellett valaki, aki nem hagyja, hogy a fájdalom elnyelje. Vajon tényleg megkaphatja ezt a segítséget? Ez csak egy módon derülhet ki, határozta el magát a férfi.

– Én is azt hiszem, hogy csak egy cseppnyi törődésért fáj a szívem – hagyták el a szavak az ajkait.

– Nos, a gyógyulás a beismeréssel kezdődik. – A nő féloldalas mosolyra húzta a száját. – Akkor ma este a segítség megérkezik. Ötös szoba, amikor az óra elüti az éjfélt.

Mire Legolas hármat pislantott, a nőt már elnyelte a vidám nyüzsgés, a fogadósné pedig megérkezett a vacsorájával. A férfi kiéhezett farkasként vetette rá magát a sonkából, sajtból, paradicsomból és friss, meleg, ropogós héjú cipóból álló vacsorájára. Amikor jóllakva felfelé tartott a lépcsőn az emeletre, hogy igénybe vegye a fogadós által számára kiadott ötös számú szobát, gyomra görcsbe rándult. Biztosan jó ötlet volt egy örömlánytól várni az áhított pátyolgatást? Még ideiglenes megoldásnak is satnya, gondolta keserűen a férfi. Vajon az anyja mit szólna, ha azt látná, hogy a fia milyen módszerrel próbálja pótolni a fájón sajgó űrt a lelkében?

Mire felért az emeletre, Legolas már nem tartotta olyan csodálatos ötletnek aznap esti programját. Leszámolta az ajtókat, majd az ötödik, kissé megviselt darab előtt megtorpant. Szíve hevesen dobogott, tenyere pedig izzadni kezdett. Küldje el a nőt? Vagy mégiscsak vegye igénybe az egy éjszakányi törődését? Idegesen toporgott az ajtó előtt, majd végül összeszedte magát. Felnőtt férfiként bátrabban kell döntést hoznia, határozta el végre a dolgot, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorogva kinyílt, Legolas pedig idegesen, tettetett magabiztossággal belépett a kicsi szobába. Egyetlen ablak törte meg a szemközti falat, de az hatalmas volt, szinte beborította az egészet, és rajta keresztül selymes, ezüst holdfény ömlött a szobába. Jobb oldalt egy méretes ágy állt, barna pokróccal leterítve, mellette asztalka, amin két gyertya árválkodott egy vas gyertyatartóban. A lábánál egy méretes dézsa terpeszkedett.  A nő még nem érkezett meg, így a férfi meggyújtotta a gyertyákat, és nagyot sóhajtva lehuppant az ágyra, jókora csomag holmiját pedig maga mellé dobta. Fejét tenyerébe hajtotta és próbált megnyugodni. „Valóban ez lenne az első önálló döntésem, mint teljesen felnőtt férfi?”, villant át agyán a gondolat.

Némi tépelődés után végül elhatározta, hogy a nőtől semmi testi szolgáltatást nem fog igénybe venni, amikor az ajtó óvatosan kinyílt. Legolas először nem mert felpillantani, ám amikor az érkező bezárta maga után a bejáratot, felemelte fejét. Az első döbbenet után felpattant, ám mielőtt hang jött volna ki a torkán, az idegen megszólalt: – Mielőtt elküldesz, hagy jegyezzem meg, hogy engem küldtek hozzád.

A váratlan vendég magas volt, hosszú vörös haja kibontva omlott hátára és vállaira. Arca szép vonású volt, ajkain pedig magabiztos mosoly pihent. És férfi volt. Legolast természeten az utolsó tény lepte meg a legjobban.

– Nem tartok igényt arra, hogy itt legyél! – jegyezte meg Legolas, és remélte, hangja nem remegett meg.

– Én nem így gondolom – jelentette ki a másik férfi, miközben közelebb lépett az ágyhoz, így alig pár centiméter választotta el a tündétől.

Legolas kicsivel volt magasabb, mint két méter, a férfi mégis legalább egy fejjel fölé tornyosult. Gyanakodva vizsgálgatta a nem várt látogatót, próbálta eldönteni veszélyes-e ez a nem ember. Mert annyit már bizonyosan tudott, hogy nem az emberi fajt gyarapítja a vörös. A másik magabiztos aurájától Legolasnak menekülhetnékje támadt, és hátrált egy lépést, de bokája nekiütközött az ágynak. A férfi kinyújtotta kezét, Legolas pedig ösztönösen megpróbálta elütni azt, sikertelenül. A tünde szíve kihagyott egy ütemet, de a másik csupán csak lassan végigsimított szőke haján, és hátradobta a hosszú hajtömeget.

– Pazarlás egy ilyen szép arcot kócos haj mögé rejteni. – A vöröske keze átvándorolt Legolas arcélére.

A tünde az első sokk után megpróbált elhúzódni, ám a másik nem hagyta, megragadta vállát.

– Miért próbálsz menekülni? – suttogta az idegen.

– Mert nem akarom, hogy ezt csináld! – csattant fel Legolas, és szabadulni próbált a másik szorításából.

– Én megfosztalak minden terhedtől – vigyorgott a férfi.

– De hiszen nem is ismerlek!

– A nevem Caradoc. Azt hiszem, ezzel elindítottuk az ismerkedést.

– Engedj el! – követelte a vergődő tünde.

– Eszem ágában sincs, hiszen szükséged van rám – suttogta Caradoc, amint közelebb hajolt Legolashoz. – Játszhatnánk egy kicsit.

A férfi vékony ajkait Legolaséra tapasztotta. Az tiltakozóan összeszorította száját, így a másik csak végignyalt ajkain, és óvatosan megrágcsálta azokat, egyik kezével pedig végigsimított a tünde hátán. Legolas kissé leengedte védelmét, ajkai résnyire szétnyíltak, és ez bőven elég volt Caradocnak ahhoz, hogy nyelvével megkeresse Legolasét.

A lenti vendégtömegben az egyik eldugottabb, ablak melletti kerek kis asztalnál egy nő könyökölt. Dús szőke hajából kiszabadult egy tincs, amely az arcába lógott; ezzel játszott, miközben kék üveghez hasonló apró kavicsokat pakolgatott egymás mellé. Mindegyiken egy festett rúna volt, bár néhányon az idő már megkoptatta a jelet. Alig telt el egy óra azóta, hogy egy vörös hajú férfi pár aranyat görgetett elé a pultnál, hogy kivessen neki valamit a rúnakövekből. Az idegent egyetlen dolog érdekelte, pontosabban egy valaki, egy szőke tünde. A jóslata a Gebo rúna lett. Ez pontosan azt jelentette, hogy a magányos utas elérkezett ahhoz a helyhez, ahol útját keresztezi valaki. Ez a szerelem rúnája is, és az ajándéké, ami a hagyomány szerint összeköti a két magányos felet. A színjátékba is csak emiatt ment bele. A nő elmosolyodott. Amikor két élet keresztezi egymást, igen érdekes események lavinája indul el.

Legolas szédülni kezdett, és amint észhez tért, ráharapott a másik nyelvére, aki a fájdalomtól kissé megtántorodott, a tünde pedig ellökhette magától. Legolas arca vörösen lángolt mérgében, amiért engedett a kísértésnek.

– Ah, ez fájt! – hördült fel kissé pöszén a sérelmezett fél. – Ez megtorlásért kiállt!

– Nem félek tőled! – Legolas szinte támadásra készen, szétterpesztett lábakkal és paradicsom piros arccal meredt a vele szemben magasodó Caradocra.

Az, hogy a tünde nehezebb esetnek bizonyult, mint azt elsőre a másik hitte, nem tántorította el, csak még jobban megerősítette szándékát, hogy közelebb kerüljön hozzá.

– Ah! – Caradoc nyöszörögve az ágy távolabbi részéhez sétált, és ledobta magát rá.

– Most mégis mit csinálsz? – A másik dühösen a hívatlan vendégre sandított.

– Nem dobhatsz ki egy sérültet – nyafogta a férfi, miközben hosszú lábait kinyújtotta a szőnyeg nélküli régi fapadlón, hátát pedig a kemény falnak vetette.

– Semmi bajod! – dörrent rá Legolas, amint bizalmatlanul méregette.

– De van, és te okoztad! – jelentette ki a férfi. – Ritka makacs vagy.

– Elbántam én már keményebb legényekkel is! – húzta ki magát Legolas.

– Efelől semmi kétségem!  De ahhoz meg kellene birkóznod velem. Azt hiszem, éppen ez ellen akadékoskodtál az előbb.

A tünde ujjpercei elfehéredtek, amint dühében összeszorította öklét. Tehetetlen dühvel töltötte el, hogy ez az idegen nem hajlandó engedelmeskedni neki. Amint elöntötte az érzés, meg is bánta, hiszen most pont úgy viselkedett, mint az apja.

– Bocsánat az előbb történtekért – jegyezte meg halkan a „sebesült”.

– Micsoda? – kérdezett vissza meglepetten a szőke.

– Bocsánat az erőszakoskodásért. Mostantól csak akkor fogok hozzád érni, ha kéred.

– MICSODA? – értetlenkedett Legolas. – Nem áll szándékomban ilyet kérni tőled!

– Még – vigyorgott az ágyon ülő.

– Hogy merészeled? – Legolas összepréselte ajkait.

– Te is fellángoltál és úgy élvezted, mint én. Nem egy fadarabot tartottam a karjaim közt az előbb.

A tünde dühösen a férfihoz ugrott.

– Kifelé!

– Miért, ha nem engedelmeskedem, mi lesz? – jegyezte meg a férfi pimaszul, és megragadta Legolas karját, hogy lerántsa maga mellé.

A férfi teste nagyot puffant a kemény ágyon.

– Mégis mit képzelsz! – kiáltotta Legolas, amint megpróbált szabadulni a másik erős szorításából.

– Éjszaka van, nem? Szerintem illendő lenne lepihenni.

Legolas tiltakozni akarat, amikor megérezte a férfi kezét a belső combján. Az érintéstől megint elgyengült, elöltötte a melegség, ám ekkor a másik elengedte.

Jókora mennydörgés hasított a csendbe, és odakint eleredt az ég könnye. Az esőcseppek hangosan koppantak az ablaküvegen, majd csendesen lecsordultak rajta. A tündére borult köd a hirtelen hangtól megtört, és a férfi arrébb húzódott az ágyon.

– Csak egy bolond nem veszi észre a sötét hangulatot, ami körbeleng téged – jegyezte meg Caradoc.

– Nem tartozik rád! – morogta Legolas.

– Azt is megértem, ha nincs rám szükséged.

A tünde meglepve a másik felé fordult.

– Bár lehet, hogy inkább nekem lenne nagy szükségem valakire, akinek szüksége van rám – folytatta a vörös hajú.

– Annyit mondhatok, hogy a módszered nem a legjobb.

– Nem vagyunk egyformák – öltött nyelvet Caradoc –, de törődésre mindenkinek szüksége van.

Legolas feszülten felsóhajtva elfordult a férfitól. A vörös hajú lassan kinyújtotta kezét és végigsimította a másik tejföl szőke hajzuhatagát.

A férfi összerezzent az érintésre és visszasandított a másikra.

– Attól, ha kimenekülsz a világból, még semmi nem lesz jobb – jegyezte meg Caradoc komoran.

– Ha olyanok keresztezik az utam, mint te, biztosan nem.

A vörös hajú csak felnevetett a sértésen.

– Vannak nálam sokkal rosszabbak is. Mit szeretnél, milyen legyek? Talán nem szívleled az őszinteséget?

– A durvaság nem őszinteség! – fortyant fel a tünde.

A másik férfi lassan lecsúsztatta kezét a hajáról.

– Milyen harapós kedvedben vagy! – jegyezte meg, mint aki nagyon jól szórakozik.

– Talán, mert megpróbáltál megerőszakolni!

– Hé, attól igazán messze voltunk – hördült fel a férfi –, de persze a nővel teljesen rendben lett volna a dolog.

Legolas szíve kihagyott egy ütemet. Szóval a férfi mindenről tud, gondolta.

– Vele sem. Meggondoltam magam, a vacsora után.

– Á, szóval a lelkiismereted hangja megszólalt.

– Csak arra gondoltam, mit szólna az édesanyám. Nemrég halt meg...

Legolasból szinte önkéntelenül dőltek a szavak, az elmúlt hetek eseményeit, a benne kavargó kételyeket, mind a másik férfira zúdította. Míg beszélt, a jobb gyűrűs ujján pihenő ezüst gyűrűt birizgálta.

– Semmi sem maradt tőle. Csak ez a gyűrű.

– Az én népem is megfogyatkozott, de egyvalamit biztosan tudok; ha valaki meghal, igenis nagyon sok marad utána. – A férfi jelentőségteljesen mellkasára tette kezét. – Az emlékek a szívedben, és amiket tanított neked.

– Csekély vigasz – bámulta a padlót a tünde.

– De ezzel együtt kell élni, még a tündék életében is eljön a halál.

Legolas megérezte a másik férfi kezét az arcélén, ami lassan lesiklott nyakára, majd vállára, és óvatosan lenyomta a kemény ágyra. Amikor fel akart ülni, Caradoc két kezénél fogva visszanyomta. 

– Mi vagy te? – lehelte Legolas kimerülten.

– Róka – hallatszott az egyszerű válasz.

– Mi? – kérdezett vissza döbbenten az alul lévő.

– Róka! – nyomatékosította előző válaszát Caradoc. – Én egy bőrváltó vagyok.

– Sejthettem volna – morogta a tünde.

Végül is, minden egybe vágott, se nem ember, se nem tünde, hobbit, törp és egyebek sem lehetett. Caradoc lassan felült.

– Viszont én, most megyek. Jó éjszakát – állt fel komótosan.

– Ég áldjon – mormolta Legolas, amint feltápászkodott fekvőhelyzetéből.

– A viszontlátásig – vigyorgott Caradoc, majd kilépett az ajtón, ami nyikorogva becsukódott mögötte.

A tünde előhalászta zsebéből a réz szobakulcsot, bezárkózott, majd megszabadult kényelmetlen ruhadarabjaitól. Megmosakodott a fadézsába készített, még kissé langyos vizében, majd fáradtan bedőlt az ágyba.

A nap sugarai beömlöttek a függöny nélküli ablakon, és megcsiklandozták Legolas arcát. A tünde lassan kinyitotta szemeit és kikászálódott az ágyból.

A magány nehéz kőként ült a szobán, a meleg napsugarak ellenére is libabőr játszott a férfi karján. Dideregve felöltözött, súlyos csomagját vállára vette, habozott egy pillanatra, majd elfordította a kulcsot a zárban, hogy elhagyja a szobát. Ekkor vette észre, hogy jobb keze kissé csupasznak tűnik.

„A gyűrűm!”, hasított elméjébe a felfedezés.

Az első sokk után észhez térve, dühösen vágtatott le a földszintre, odalent lecsapta kulcsát a pultra.

– Hol van a vörös hajú férfi? – vakkantotta a fogadósnőnek, aki komótosan pakolászta a tiszta poharakat a helyükre.

– Nagyon sok ember fordul meg nálunk – pillantott lekezelően Legolasra. – Nem emlékezhetek mindenkire.

A tünde remegve lecsapott pár aranyat a pultra a szobáért, majd megfordult, hogy minél előbb elhagyja ezt az átkozott helyet. Ám mielőtt kilépett volna az ajtón, legnagyobb meglepetésére a tegnap esti, szőke nő nézett vele farkasszemet.

– A város felé ment. Ha kilépsz innen, rögtön jobbra kell fordulnod, igazán nem lehet eltéveszteni. Az út majdnem teljesen egyenesen halad – somolygott a nő.

– Köszönöm. – Legolas arcára pír kúszott a tegnap esti emlékek hatására.

Kiviharzott a fogadóból, majd a megadott irányba fordult. Nem volt benne biztos, higgyen-e a nőnek, vagy sem, de jobb választása nem lévén, kénytelen volt követni utasításait. Dühösen sietett a kemény földúton, magában százszor elátkozta a vörös hajú bőrváltót, amikor észrevett egy rozsdavörös foltot az út menti fák között.

Odaugrott, de az árny eltűnt, a tünde kétségbeesetten kutatott a sűrűben, de egyedül egy hasonló színű madarat zavart fel az aljnövényzetről.

Pár perc kóválygás után újra visszatért a főútra, ekkor pillantotta meg valóban a rókát. Felé vetette magát, de az állat nyugodtan ült egy jókora kövön, mellette barna posztó csomag pihent.

– Add vissza! – sziszegte Legolas, amint igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

A róka leugrott a földre, majd macska módjára nyújtózkodni kezdett és lassan ember alakot öltött.

Legolas zavartan elkapta tekintetét róla, míg a meztelen férfi magára húzta nadrágját és csizmáját.

– Már azt hittem, sose találsz meg – vigyorgott, amint kinyújtózott a felhőtlen ég felé.

– Add vissza! – kiáltotta Legolas, miközben a férfihoz viharzott.

– Micsodát? – kérdezett vissza tettetett értetlenséggel a másik.

– A gyűrűt!

– Ja, hogy azt – somolygott a vörös. – Itt van.

Nadrágja zsebéből előhalászta a kicsi, ezüst karikagyűrűt, majd vigyorogva a másik felé nyújtotta. Legolas ki akarta kapni a kezéből, de Caradoc gyorsabbnak bizonyult, elrántotta előle a kincset.

– Nem is érdekel, miért vettem el?

– Mert tolvaj vagy!

– Ó, ez túl erős kifejezés – biggyesztette le ajkát a férfi. – Tudod, csak azt szeretettem volna, ha nem válnak el útjaink.

– Hogy érted ezt? – A tündét láthatóan nem nyugtatta meg a magyarázat.

– Azt hiszem, megszerettelek – sóhajtott színpadiasan Caradoc. – Ezért hoztam ezt magammal. Tudtam, hogy utánam fogsz jönni, hogy visszavedd.

– Ah, micsoda bűnözői logika – fintorgott Legolas.

– Nos, itt van, vedd el – nyújtotta a vörös a tünde felé a gyűrűt.

Legolas kikapta kezéből az ékszert, majd végigmérte a férfit.

– Ha nem bánod, folytathatnánk tovább együtt az utunkat – jegyezte meg Caradoc.

– Egy tolvajjal?

– Miért is ne? – vigyorgott a vörös hajú. – Történtek már furcsábbak is.

– Csak, ha meg tanulsz viselkedni – sóhajtotta Legolas.

– Vadállat vagyok, nem házi macska – hördült fel Caradoc –, de majd igyekezni fogok.

Együtt indultak tovább az úton, bár Legolas megtartotta a kellő távolságot a másiktól. Legalábbis kezdetben…

Vége

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~