VI. TÖRTÉNET
Cím: Mezítláb
Kulcsok:
- Ellentétpár: ártatlanság - bűnösség
- Címkulcs: Mezítláb
- Titkos: emlékek
Jelentősebb szereplők: Dís, Thorin, Frerin
Páros: -
Műfaj: lélektani
Korhatár: 16+
Figyelmeztetések: burkolt nemi erőszak
Jogok: Minden jog J.R.R. Tolkiené, én csak felhasználtam a karaktereit.
Tartalom: Dís fiatal. Lassan tanulja meg, hogy ha van is a világon fekete és fehér, senki sem látja őket egyformán.
Megjegyzés: A történet végkimenetelét rábízom mindenkire, nekem megvan a személyes elképzelésem. Az időben való ugrálás szándékos.
Ihletforrás: Edvard Grieg – In The Hall Of The Mountain King
Mezítláb
Bűnös vagyok.
Ezt tökéletes bizonyossággal állíthatom, hiszen bíráim is megmondták, és a bírók az igazságot szolgálják. Nyilván. Szájuk sarkában megvető félmosoly, pillantásukban undor, gyűrűktől súlyos kezükben a sors kalapácsa – és kimondják az ítéletet. Közben sosem néznek a szemedbe.
Bűnös vagyok, talán születésemtől kezdve. Azt hiszem, örökölhettem anyámtól, és ahogy más a szülőjének szeme színét vagy orra formáját kapja örökségül, úgy kaptam én a bensőmet feszítő ellenkezést. Rokonaim ezért ferde szemmel néztek rám, és vagy teljességgel figyelmen kívül hagytak, vagy nyálkás cukormázzal leöntve próbáltak jó színben feltüntetni mások előtt.
Családi összejövetelekkor kacagva mesélhető, kedves kis történetet kerítettek abból az esetből is, mikor vérem először megmutatkozott. Édesanyám a kiságyam fölé hajolva próbált rávenni, hogy zsibbadt babaszámmal mondjam szépen, hogy anyu, mire megragadtam a mutatóujját, apró testem minden erejével megszorítottam, és azt gügyögtem: nyem.
Igen, lázadásom színvonalán akadt még csiszolnivaló, de ettől függetlenül életem meghatározó kezdete volt ez a bizonyos nem.
Akadt azonban, akinek hiába mondtam nemet.
~*~
Magamnak kerestem a bajt. Kenhetném az egészet arra, hogy szeretetlen gyerek voltam, de ez nem igaz: én nagyon is szerettem magamat. Tehát ez nem használható kifogásként, hogy miért is ugrottam folyvást fejest a trollürülékbe, amint lehetőségem támadt rá. Nem is értem, hogy vagyok még életben. A természet gondoskodni szokott róla, hogy úgymond hulljon a férgese – ezt a kifejezést az emberektől vettem át, Thorin falra mászik tőle –, engem valamiért mégis megtartott egészségben. Pedig tényleg mindent megtettem, hogy ez ne így legyen.
Emlékszem, az első kocsmába, ahol jártam, Frerin vitt le. Azt mondta, szeretné, hogy a hugicája vele tapasztalja meg az ivás adta örömöket, szóval a hóna alá csapott, és megmutatta a Tóváros Gyöngyét. Senki se képzeljen el pazar kárpitokon kúszó lila félhomályt, gyertyák adta fényt és díszes korsókban felszolgált italokat. A Gyöngy nemes egyszerűséggel csak koszfészeknek volt nevezhető, és a zsiványok, útonállók, kurafik krémje járt oda, na, meg a törpök királyi családjának két kivetett tagja, Frerin és én. Ki más?
A Gyöngyben senki sem akart tudni senkiről semmit, és amit valami véletlen folytán mégis tudtak, azt is elfelejtették. Ezért vált tökéletes törzshelyünkké. Szegény Frerin büszke volt magára, hogy ilyen nagyszerűen bevezetett a szórakozás világába, de nem tudta, hogy én előtte otthon néhányszor megdézsmáltam már a királyi söröshordókat. Mindenesetre igyekeztem úgy tenni, mint akinek égeti a torkát az „először kóstolt” rózsasör, aminek legfeljebb a nevében akadt rózsa, és Durin tudja, mitől kapta jellegzetes vörös színét és szúrós, maró ízét.
Fogalmazzunk úgy, hogy kissé túlzottan rákaptam az italra. Imádtam a mámort, amit adott, az enyhe zsibbadást a fejemben, a szédülést, a felszabadultságot, a zsongást, és nem utolsó sorban azt, hogy végre önmagam lehettem. Tóvárosban az emberek nem ismertek fel, csak egy alacsony, csuklyás, kissé dülöngélő nőt láttak Thráin leánya, Dís helyett. Azzá válhattam, akivé akartam, és azt tehettem, amit akartam. Bűntudattal keveredő, csodálatos érzés volt, de mint minden jónak, egyszer ennek is véget kellett érnie.
Egy párás, fülledt nyári estén borult az éjjeliedény, és atyám tudomást szerzett róla az egyik tóvárosi lótifutijától, hogy egyetlen leánygyermeke az emberek városába jár félorkra inni magát. Be is rendelt másnap reggel magához a trónterembe, hogy elbeszélgessen velem. A gond ott kezdődött, hogy hamarabb nyitottam ki nála a számat, amin sajnos nem mentegetőző szavak jöttek ki, hanem… nos, elegánsan lehánytam a csillogó kövezetet. Nem szép dolog a másnaposság.
Azt hiszem, akkor és ott könyvelte el magában, hogy menthetetlen vagyok, és attól a perctől kezdve vad csökönyösséggel levegőnek nézett. Egyszer volt még egy olyan kifakadása, hogy azt kívánta, bár meg se születtem volna, de nem roskadtam zokogva a földre, ugyanis igazat adtam neki. Kínosan vigyorogtam csupán, miközben a lelkem azért remegett, hogy a mellettem álló Frerin vagy Thorin mondjon ellent atyánk véleményének. Leszegett fejjel álltak, csöndben. Akkor már nevettem. Görcsösen. A tüdőmből szakadt fel, nem bírtam visszafojtani, csak nevettem, nevettem, nevettem, közben kivert a víz és reszketett összekulcsolt kezem. Akkor atyám odalépett hozzám, megfogta a vállam, megrázott jó erősen, előre-hátracsuklott a fejem, aztán eleresztett, és ütésre emelte jobbját.
– Ne! – kiáltotta Thorin. Megragadta atyánk karját, aki még mindig engem nézett vad haraggal. Atyám kitépte magát Thorin szorításából, és félrelökte őt. Thorin két lépést hátrált, mire újra biztos lábakon tudott állni, de onnan már nem jött közelebb, hanem várt. Én is vártam. A teremben rekedő némaság ránk nehezedett, összeszorult a mellkasom, úgy éreztem, menten megfulladok.
Atyám keze ökölbe szorult, aztán elernyedtek ujjai. Meggörnyedt. Hirtelen nagyon öregnek tűnt, mintha nem is az apám állt volna előttem, hanem a déd- vagy az ükapám.
– Hányingerem van tőled – mondta rekedten, aztán hátat fordított nekünk, és intett, hogy elmehetünk.
Sajgott az arcom a pofontól, amit nem kaptam meg.
~*~
Frerin mindig azt mondta a hajamat borzolva, hogy szájhős vagyok. Sosem értettem, miről beszél. Én lázadtam, kikértem magamnak, és ha nem szóltam vissza, mikor igazságtalanság ért, az csak azért volt, mert nem tartottam ellenfelemet válaszra méltónak. Igen. Csak megfontolt voltam, és nem feszengtem felesleges dolgokon egy pillanatig sem. Megfontolt voltam és bátor, és szerettem magamat. Aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik.
Bátorságom bizonyítéka volt az is, mikor szembeszálltam népem hagyományával. (Thorin azt mondta, elment a maradék eszem, de Thorin mindig is ostobaságokat beszélt, úgyhogy úgy tettem, mint aki ezt meg sem hallotta.) Mióta az eszemet tudom, vonzott, hogy lábammal megérinthessem a puha földet, érezhessem a sziklák csipkézett széleinek keménységét, langyos sárba fúrhassam lábujjaimat, kerek kavicsokat görgessek a talpammal… érinteni akartam, ami körbevett, érezni alattam az életet minden egyes lépésnél. Hagyományaink azonban tiltják, hogy a Durin adta lábunkat bemocskoljuk azzal, hogy megérintünk valamit, ezért is hordunk rajta annyi gyolcsot meg bőrt.
A szobámban az ágyamon ülve merészkedtem el először odáig, hogy lélegzetvisszafojtva letekerjem lábamról a legvékonyabb gyolcsot, amit egyébként állandóan hordanom kellett. Az anyag sercegve súrlódott az ágyamra terített szőrmetakaróhoz. Tekeredett, csavarodott, mintha csak egy kihullott ősz hajszál lenne. Végül előbukkant hófehér lábfejem a tömpe, bütykös lábujjaimmal. Szívem vadul zakatolt, mikor arra gondoltam, hogy mindjárt megszegek egy íratlan szabályt, amit előttem talán még senki se. Behunytam a szememet, vettem egy nagy levegőt, és leugrottam az ágyról. Ahogy a kő a lábamhoz ért, olyan volt, mintha egyre csak süllyednék bele a hideg sziklába, benne voltam már bokáig, térdig, derékig, nyakig, egészen magába húzott.
Reszkető testemet beterítette a veríték. Muszáj volt kinyitnom a szemem, hogy lássam, mi történik, hát kinyitottam – de nem történt semmi. Nem húzott magába a szikla, rajta álltam, éreztem a talpam alatt hűvös simaságát.
Elpattant bennem a feszültség, és örömömben hasamra szorított kézzel kacagni kezdtem. Megcsináltam! Felsikkantottam, és körtáncba kezdtem a kormosan tátongó kandalló és az ágyam között. A fejem lüktetett a boldogságtól, ahogy felforrósodott testtel és lángoló arccal ugráltam körbe-körbe a szobában.
Úgy éreztem, enyém a világ.
Ezután sokat jártam a hegyeket egyedül, kívül-belül felfedeztem őket. Nem zavartak a sebek a lábamon, sőt, valahányszor felvágta egy szikla a talpamat, vagy megzúzta lábfejemet egy kő, szokatlan megkönnyebbülést éreztem. Mikor mezítláb voltam, szabad voltam.
De bekövetkezett az, amire valahol legbelül végig számítottam: az egyik meredély közelében megbotlottam egy kőben, és rosszul érkeztem a másik lábamra. A talpamat felhasította egy szikla. Ömlött a vérem, a lábamról lecsöpögött a sziklára, onnan meg magába itta a föld. Az volt a legelső hasított sebem, és ahogy a szétnyíló bőrt néztem, forogni kezdett velem a világ. Csak el ne ájuljak, csak el ne ájuljak, csak el ne ájuljak.
Alig kaptam levegőt, de két tenyerem közé fogtam az arcomat, és kényszerítettem magam arra, hogy gondolkodjak.
Jól van. Semmi baj. Szedd össze magad! Te kis szájhős, Frerin megtalál majd és hazavisz, csillapodj le. Nem vérzel el. Nem jönnek ide a vadállatok a vérszagra. Frerin meg fog találni, és sötétedés előtt biztonságba visz. Vagy Thorin… de Thorin nem láthatja meg, hogy mezítláb voltam. Megvetne. Nem, senki nem tudhatja meg, senki, Durin óvjon engem ettől. Mit kapnék, ha ez kiderülne!
Nálam volt a kicsi, faragott kürtöm, amit még születésem napján kaptam. Azzal segítséget kérhettem volna, de rettegtem tőle, hogy valaki más talál rám Frerin helyett. Riadalmamban még azt is el tudtam képzelni, hogy ha egy idősebb törp talál meg, aki minden egyes hagyományunkat halálosan komolyan veszi, még képes, és lemészárol, amiért megbecstelenítettem a testemet azzal, hogy levettem lábamról a gyolcsokat. Durin őrizzen az ilyen elvakultaktól!
Megpaskoltam az arcomat, és egy nagyobb kőre támaszkodva megpróbáltam feltápászkodni. Összeszorított foggal erőlködtem, de esélytelen volt a helyzetem. A földre rogytam, mert nem bírtam megtartani a saját súlyom, és a mozdulattól ismét belenyilallt a fájdalom a talpamba.
Önkéntelenül felkiáltottam, de gyorsan a számra szorítottam a kezem, és körbekémleltem. Sehol senki, csak a szellő járt a sziklák és a vadvirágok között, magával hozva a közeledő vihar súlyos illatát.
Eluralkodott rajtam a félelem. A torkomban nagy gombócként feszült a kétségbeesett zokogás, de éreztem, hogy amint átadom magam az első könnycseppnek, onnantól nem leszek képes abbahagyni a sírást, és akkor tényleg ott halok meg.
Feltérdeltem, és ahogy csak tudtam, kúszni-mászni kezdtem hazafelé. Remegtem belülről, miközben azokon a helyeken, ahol korábban olyan magabiztosan sétáltam keresztül, most alig bírtam négykézláb átvergődni. Mezítelen lábaim szinte égtek, de főleg a sebesültet éreztem forrónak. Ajkamat beharapva reménykedtem, hogy nem szedek össze valami fertőzést.
Szomjas voltam, éhes és rettenetesen kimerült, mire sikerült visszaérnem a Hegy egyik titkos kivezető járatához, ami a királyi család tagjainak volt fenntartva afféle menekülő útvonalként, hogy amennyiben bármi vész ütné fel a fejét a Hegy termeiben, mi sietve kijuthassunk.
Megpróbáltam két lábra állni, de felszisszentem a fájdalomtól. A hangomra megmozdult egy árny az egyik embernagyságú szikla tövében.
– Ki van ott? – kérdeztem (reményeim szerint határozottan, valójában meg egy éretlen tündefiúcska sivalkodó hangján).
– Hol a fenébe jártál? – dörrent az alak, mire összerázkódtam. Egyből megismertem a hangját.
– Ne haragudj, Thorin – hajtottam le a fejemet –, de nagyon buta voltam.
Thorin kilépett az árnyékból abba a kevéske fénybe, amit a növekvő Hold adott. Három holló reppent fel mögüle, de egy még mindig a vállán ült, és hatalmas, fekete, okos szemével engem méregetett.
– Hol jártál? – kérdezte ismét, csak most lassabban és tagoltabban. A nyelvemre haraptam, és valami jó magyarázaton járt az eszem, de mintha csak a gondolataimban olvasott volna, egyből letorkollt. – Nehogy valami olcsó kifogással próbáld kiszúrni a szemem, Dís!
– Én… én… sétáltam. Khm. Nem tévedtem el. – Nem hazudtam cseppet sem, hiszen valóban nem bolyongtam, pontosan tudtam, merre vagyok arccal előre, csupán kicsit figyelmen kívül hagytam népünk szokásait.
– Rajtad nincsen csizma?
– Segítenél bemenni? – Félrenéztem. Éreztem, hogy nem bírnék a saját lábamon bemenni.
– Hogy nézel ki? Az arcod, a kezed… – ragadta meg a csuklómat –… minden csupa karist és horzsolás. És vér. A lábad. Mi történt a lábaddal? Hol van a csizmád?
Egyre jobban szorította a csuklómat, és nagyon közel volt az arca az enyémhez. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem engedett, csak összeráncolt szemöldökkel nézett tovább.
– Levettem. – Annyira feszélyezett és kimerült voltam, hogy a szavak csak úgy kibuktak belőlem. – Gyűlölöm ezt a vaskalaposságot, ezt a rendszert, amiben élünk. Hogy minden úgy van, ahogy az idősek mondják. De miért? – Megrezzent a szempillája. – Mondd meg nekem, bátyám, hogy miért?
Elengedte a kezemet, és a két tenyere közé vette az arcomat.
– Nézz a szemembe! – mondta szigorúan. Onnantól fogva álltam a tekintetét. – Úgy döntöttél, hogy mezítláb járod utadat. Számíthattál rá, hogy felsebzed a lábadat. Így lett? Igen, így. A többiek annyit látnak majd, hogy megsérültél, és ujjal mutogatnak majd, amiért nem vigyáztál magadra. Az állatok megérzik a vérszagot, aki sérült vagy gyenge, azt támadják. Azzal, hogy sebesült lettél, egyben kiszolgáltatott. És ki a bűnös ezért? A szikla, ami felsértette a lábadat, vagy te, aki kísértetted a sorsot?
– De ha nincs az a szikla…
– De igenis ott volt! – emelte meg a hangját Thorin. Megfeszült a gerincem a haragtól, úgy éreztem, felrobbanok. Elhátráltam tőle, de meg kellett kapaszkodnom egy sziklában, hogy állva bírjak maradni. Szánalmas látványt nyújthattam.
– Azért ne járjam a magam útját, mert esetleg megsérülhetek? Inkább halok meg ezerszer, csak mások elvárásainak ne kelljen megfelelnem!
– Csak azok beszélnek így, akik fiatalok vagy ostobák. – Felvonta a szemöldökét. – Vagy mindkettő.
Kihúztam a hátam, ökölbe szorítottam a kezem, és az ajkamra harapva besántikáltam a kapun. Thorin nem jött utánam. Zihálva tettem meg azt az ötvenlépésnyi távolságot a kapu és a szobám ajtaja között, de az ágyamig már nem jutottam el. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, a testem elernyedt a kimerültségtől, és a földre estem.
~*~
A szobámban feküdtem, míg meg nem gyógyultam. Azt mondtam, lázálmok gyötörnek, és semmihez sincsen kedvem. Egyetlen leánygyermekként megtehettem, hogy ilyen mondvacsinált dolgokra hivatkozzak, mikor az ágyat akarom nyomni.
Mikor rendbejött a lábam, ismét belevetettem magam a kocsmák világába, de most nem álltam meg Tóváros Gyöngyénél. Csak fedeztem fel az újabb és újabb helyeket, még az sem érdekelt, ha valahol felismernek. És ha felismernek, akkor mi van? Legfeljebb jól megnéznek maguknak, vagy esetleg elrabolnak, és váltságdíjat követelnek értem atyámtól. Egy szemvillanásnyi ideig sem éreztem magamat fenyegetve a tóvárosiak által, így egyedül, kacér mosollyal jártam a kocsmákat.
Ostoba voltam, hihetetlenül ostoba. Mintha mezítláb merészkedtem volna ki egy olyan útra, amit sziklaszilánkokkal és tövisekkel szórtak tele.
Tavasszal történt. Emlékszem, már melegedett az idő, de néhány tétova jégtábla még megmaradt a tó felszínén. Aznap este az Ezüst Mozsárban ütöttem el az időt. Befészkeltem magam az egyik sarokba, kikértem magamnak egy üveg zsályabort, és vártam a szokásos esti termést, ami férfiakat jelentett. Férfiakat töménytelen mennyiségben. Nem kezdtem velük soha semmit, egyszerűen élveztem, hogy ott vannak körülöttem, hogy körbezsongnak, hogy prédának tekintenek. A szemükből csak úgy sütött az éhség, de én tudtam, hogy sosem kapnak meg. Egy darabig mindig kedélyes voltam, de aztán ha kellett, rideg lettem és megközelíthetetlen. Ezzel addig az estéig mindig elértem a kívánt hatást, és a próbálkozók hamar feladták.
De ez az este más volt. Lógott valami a levegőben, amitől kellemetlenül szorítani kezdett a mellkasom, de megráztam a fejem, és elmagyaráztam magamnak, hogy nem kell törődni a rossz előérzetekkel. Nyilván nem.
Aztán inni kezdtem. A szorítás enyhült, de nem múlt el, hát ittam még, és még, és még. Úgy cserélődtek a kezemben az üvegek, mint a hóhér kezében az emberek nyaka. Eltompult körülöttem a világ, a zene is lassabban szólt, a fények is sötétebbek lettek. Bizsergett a testem, moccanni alig bírtam, de a szorongás még mindig mardosott belülről, nem igaz, ezt nem hiszem el, így ittam tovább.
Testemet már csak egy fonnyadozó sziromkupacnak éreztem, mikor megjelent ő.
Lassan jött, szinte valami higgadt vidámsággal. Apró kaviccsá ugrott össze a gyomrom, úgy éreztem, addig húzódik össze egyre kisebbé és kisebbé, míg végül én is eltűnök benne valahogyan. Már kezdtem feltápászkodni, hogy kimeneküljek a levegőre, mikor elém támaszkodott az asztalra, és mosolyogva visszataszított a székemre. Bájos volt és megnyerő, mohó szeméből csak úgy csöpögött annak az ígérete, hogy eléri, amit akar.
Neki hiába mondtam nemet.
Minden nagyon sötét volt, nagyon sodró, és nagyon puha, és nagyon nehéz. Mintha egy bíborszínű folyóban fulladoztam volna.
Csak innen senki sem tudott kimenteni.
~*~
Otthon lefürödtem. Mostam a testem, szappanoztam, dörzsöltem, kapartam, téptem… de még mindig égett a bőröm ott, ahol ő hozzám ért. Le akartam rángatni magamról a húst, úgy, ahogy más a ruhát rángatja le.
Nem szólhattam senkinek. Nem csak azért, mert féltem a megvetéstől, hanem mert tudtam, hogy amint kiderül, meg akarnak majd ölni. Az erkölcsös öregek nem tűrték, ha valaki házasság előtt elveszítette a szüzességét. Aki bűnbe esett, azt megkövezték, miután megszületett a gyermek. Ez volt a szokás, és a hagyományokat mindenkinek tisztelnie kellett.
~*~
Összefolytak a hetek, a Nap eggyé vált a Holddal. Az idő múlását csak a hasam gömbölyödése által tudtam követni.
Frerinnek árultam el először, ami történt. Megölelt és sírt. Én nem sírtam. Egyszer sem.
Csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg akarom tartani a gyermeket.
Ő azt mondta, vetessem el, mert akkor soha senki nem tudja meg, mi történt azon az estén az ivóban. Ha nem az édestestvérem, akkor helyben felképeltem volna, de így csak mereven néztem rá, miközben az zúgott a fejemben, hogy hogyan árulhat el ennyire engem is, meg a születendő gyermekem. Végül nyelt egy nagyot, és azt mondta, nem hagyja, hogy bajom essen.
– Csak a gyermekem védd meg – kértem csendesen.
A hetek, hónapok sebesen csordogáltak. Egyre csak kaptam az eleinte kérdő, később dühödt, lenéző, majd szánakozó pillantásokat. Mind tudták, mi lesz a sorsom, hogy mi jár nekem, a megbecstelenített, értéktelen nőnek. Nem számított, ki vagyok, se az, hogy mi, miképp és kivel történt. Rajtam kellett megtorolni azt, ami nem az én vétkem volt.
(Bűnös, aki mezítláb mer járni?)
Azt mondták, megőrültem. Megbecstelenítettem magamat.
(Bűnös, aki mezítláb mer járni, ha az út tövisekkel van teliszórva.)
Ha végigmentem a folyosón, a kislányok nevetve azt kántálták, ribanc.
Nevettem velük én is.
Ereborban titkot tartani nehéz. Eljutott a hír a bírákhoz, és vizsgálatot indítottak az ügyben.
Azt mondták, igen, gyerünk, hulljon a férgese. (Milyen gyorsan terjednek a tóvárosi szófordulatok!) És azt mondták, hogy szétestem, hogy megtébolyultam. Igen-igen, súgtak össze az asszonyok, mindig is volt ez a lány, ez a kis félresikerült, és hát valahol szomorú, de várható volt, és óh, de furcsa, hogy ilyen leánykák vannak a királyi családban. Jaj, hová süllyed ez a világ, hova, hova, hova. Hogy a férfi, aki ilyet tesz? Hogy vele mi van? Hát férfi, a férfiaknak ez a dolga, nem róható fel, ugyan már. Haha. Milyen világ is lenne az, ha kettőn állna a vásár.
Az asszony, akit kirendeltek, hogy megállapítsa, érintetlen vagyok-e még, durván elvégezte, amiért pénzt kap. Nem volt benne együttérzés, de becsületére legyen mondva, hogy nem is köpött le (bár nem ő lett volna akkor az első).
Azt kivárták, amíg megszületett a kisfiam. Korán reggel érkezett, és ahogy kibújt a Nap a hegyek mögül, úgy bújt ki ő is belőlem. Kicsi volt és ráncos, de Durinra, ő volt a leggyönyörűbb dolog, amit addig valaha láttam.
– Fili, Fili, ez lesz a neved, kicsi fiam – suttogtam.
Hagyták, hogy vele töltsek három napot, aztán a negyedik nap virradatán hurkot vetettek a csuklómra, és vittek a bírák elé. Nem féltem. Úgy éreztem, hogy így, hogy láttam a kisfiamat, már mindent láttam, amit érdemes az életben.
Amikor hozzám értek, elrántottam magam, de egyébként csak halkan kuncogtam. Ha visznek, hát vigyenek.
Tudtam, mi jár a fejükben, ó, pontosan tudtam, elvégre nem bolondultam meg, kérem szépen. Meg akartak kövezni. Tudtam! Aki hagyja magát megbecsteleníteni, azzal ez a szokás. Igen. Elvégre hogy merészel bárki mezítláb járni, hogy merészel élni bárki, létezni, lélegezni.
(Hopp, egy tövis. Sorskísértés.)
Aztán a bíró a kalapáccsal (bumm!) lecsapott, és kikiáltotta, hogy mi vagyok.
– Bűnös!
Megbéklyózott kezemmel megemeltem a szoknyámat, és pukedliztem. A szoknyatenger alól kivillant meztelen lábam.
– Nincsenek ártatlanok – mondtam. Szelíden mosolyogtam.
Vége