I. TÖRTÉNET
Cím: Túl téren és időn
Kulcsok:
- Fő: „Ae boe i le eliathon, im tulithon.” („Ha bármikor a segítségem kellene, eljövök.”)
- Szereplő: Gandalf
- Tulajdonság: útmutatás
- Titkos: mágusbot
Jelentősebb szereplők: Gandalf (Mithrandir), Galadriel, Szarumán, Elrond, Radagast, mellékszereplők: Celeborn, Faramir, Frodó, Bilbó
Páros: Gandalf/Galadriel
Műfaj: novella, finom romantika, némi akció/kaland, némi angst
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: szereplő halála említés szintjén, némi erőszakra/kínzásra való utalás, árnyalatnyi OOC-ség előfordulhat, csipetnyi AU
Jogok: Minden jog J.R.R. Tolkient és az általa meghatalmazott társaságokat illeti, nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
Tartalom: Tisztelet, barátság és szeretet átívelhet téren és időn, anélkül, hogy a felek néhány pillanatnál többet töltenének együtt. Ez a mese egy ilyen szerelem története. Finoman megbújva a betűk rengetegében.
Megjegyzés: Régóta szerettem volna írni ezzel a párossal. Most végre teljesülhetett a vágyam. A történet idővonala a Gyűrűk Ura függelékének fontosabb eseményei köré épül, de nem azokra koncentrál, csak utal rájuk. Néhol merítettem a filmek egyes jeleneteiből is. Az idézetek (2 db) a könyvekből származnak. A személynevek, tárgyak és a helyszínek neveit A Gyűrűk ura magyar kiadása szerint használtam a történetben.
Ihletforrás: Annie Lennox – Into the West
Túl téren és időn
Lothlórien – 2861
Előfordul, hogy hiába akarsz jót, csak kevesen vannak, akik megértenek. Velem is ez volt a helyzet. Hiába kutattam baljós jelek után, és sorakoztattam fel az összes érvet a cselekvés mellett, a Fehér Tanács Szarumán jóvoltából leszavazott. Azóta újabb tíz év telt el, és mi hagytuk, hogy növekedjen a sötétség, és visszakússzon az erdőkbe, vizekbe, megrontsa az állatokat és iszonyattal mérgezzen minden élőlényt, ami az útjába került. Szauron újra köztünk járt, Szarumán mégis a homokba dugta a fejét. Mérhetetlenül dühített. Hát nem látja a nyilvánvalót?! Tehetetlen morgás szökött ki ajkaim közül, miközben tűz égetett belül, amit a hűs szellő sem tudott enyhíteni, sem az arany mallorn fák szél keltette zizegő játéka.
Megszaporáztam a lépteimet, hogy elérjem az egyetlen személyt, aki megértett és útmutatást adhatott.
− Gondterheltnek látszol, Mithrandir – szólalt meg egy nyugodt hang mögöttem.
Megfordultam, és maga Galadriel úrnő állt előttem.
− Nem kellett volna fáradnod, úrnőm – hajtottam fejet előtte.
− Egy baráttal találkozni nem fáradság – mondta hangosan, de a fejemben is megszólalt a hangja. – Örülök, hogy eljöttél, Mithrandir. Már nagyon vágytam arra, hogy lássalak. – Zavarba ejtettek a szavai, csak nézett a szemembe, áthatóan, de mire gondolatban válaszolhattam volna, újra beszélni kezdett. – Hány éve is, Mithrandir?
− Tíz, úrnőm – néztem rá szomorúan, és gondolatban még hozzátettem. – Nem érdemlem meg e kedves szavakat, úrnőm.
− Bármit megérdemelsz, amit csak kívánsz, jó Gandalf.
Döbbenten kerekedett el a szemem. Lehetetlen, hogy ezt mondja, csak a képzeletem játszott velem.
− Nem, Mithrandir. Én akartam, hogy eljöjj hozzám – válaszolta a gondolatomra, aztán hangosan folytatta. – Miért jöttél el hozzám, Mithrandir?
− A bölcsességedre lenne szükségem, jó úrnőm.
− Még mindig Dol Goldur ügye?
− Igen. Azóta egyre rosszabb, de Szarumán még mindig nem hallgat rám, és Elrond úr is csak a saját ügyeivel van elfoglalva, pedig egyértelműek a jelek.
− A sötétség növekszik – értett egyet a tünde királynő.
− Nem csak, hogy növekszik! Szauron munkálkodik keleten, az angmari Boszorkányúr teret hódít, a sötétség bekúszott a Zöld-erdőbe, amit immár Bakacsinerdőként emlegetnek. Mindent elborít a romlás, de senki nem vesz tudomást róla! – A végét már kiáltottam, majd elhallgattam, és szomorúan hajtottam le a fejemet.
Néma csend borult ránk. Egyszer csak megéreztem Galadriel lágy érintését. Finoman megfogta az államat, és arra késztetett, hogy nézzek a szemébe. Tekintetében nem volt neheztelés, a vidámság csillogott benne, ami úgy hatott rám, mint a melengető napsütés.
− Türelem, Mithrandir – mondta, miközben keze végigsimított az arcomon, aztán ujjai a hajammal játszottak. – Kövess! – hallottam a fejemben. – Most felejts el minden gondot, és tarts velem!
Magával húzott, én pedig kábán követtem. Nyugalom s öröm járt át. Minden érintése gyógyír volt, lecsillapította belsőm pokoltüzét és elringatott, mint egy nyári álom.
Imladris – 2941
Ismét összegyűltünk. Az események alakulása miatt feszülten ültem az asztalnál, és vártam, hogy a Tanács megkezdje ülését. Mint mindig, most is Szarumán vette magához a szót elsőként.
− Mégis miben mesterkedsz, Gandalf? Nem engedhetem, hogy a törpök folytassák ezt a vállalkozást. Vagy netán azt gondoltad, hogy nem fogunk tudomást szerezni erről?
− Ó, nem mesterkedem én semmiben! A törpök csak az otthonukat akarják visszafoglalni, amit szerintem jogosan tesznek – válaszoltam a vádjaira.
− Jogosan? És persze közben felpiszkálnak egy veszedelmes sárkányt. Nem engedhetem el őket, Gandalf.
− Nem csak a sárkány munkálkodik keleten – mondtam. Erre a kijelentésemre az eddig távolabb álló Elrond úr közelebb jött, a körülöttünk járkáló Galadriel úrnő pedig egy pillanatra megtorpant. – Dol Goldurban…
− Már megint Dol Goldur. Mikor fogadod már el, Gandalf, hogy ott nincs semmi? – szakította félbe a mondandómat hevesen Szarumán.
− Hagyjuk, hadd beszéljen – indítványozta Galadriel újra megkezdve a köreit.
− Hallgatunk – nézett rám a fehér mágus összeszűkült, gyanakvó szemmel, Elrond pedig csak biccentett jóváhagyásul.
Mielőtt belekezdtem volna, mélyet sóhajtottam.
− A legújabb információm szerint egy fekete mágus fészkelte be magát Dol Goldur erődjébe, aki képes feltámasztani a halottakat. Lépnünk kell, amíg…
Szarumán türelmetlenül ciccentett, mire megakadtam.
− Inkább egy ember, aki belekontárkodott a fekete mágiába – vélekedett. – Különben is, kitől származik ez az információ?
− Radagasttól – feleltem megadóan, lesütve a szememet.
− Radagast! Az egy bolond! – kiáltotta Szarumán dühösen.
− Ő egy kiváló mágus – bizonygattam.
− Nem az erejével van a baj, hanem a túlzott gombafogyasztásával…
Ez volt az utolsó, amit hallottam becsmérlő szavaiból. Az sem igazán tűnt fel, hogy Elrond is becsatlakozott a vitába, csak a megnyugtató arany fényt láttam, és a meleg érintést éreztem, ami körülfogta az elmémet, majd meghallottam az úrnőm hangját.
− Van nálad valami nem evilági, amit Radagast adott neked. Mutasd!
− Nem!
− Látnunk kell! Mutasd! – kérte még egyszer, és a kezem megmozdult, habár nem volt szándékomban megmozdítani, de nem tudtam megfékezni.
A köpenyem alá nyúltam, és egy rongydarabot tettem az asztalra, amibe egy tárgy volt csomagolva. A fémes csattanás megállította a vitát.
− Az meg mi? – kérdezte rögtön Elrond úr.
Lassan, óvatosan levettem róla a szövetet. Közben éreztem, hogy Galadriel úrnő is közelebb jön az asztalhoz.
− Egy Morgul-tőr? – suttogta döbbenten.
− Az lehetetlen, úrnő. Azokat eltemették az angmari Boszorkányúrral együtt, majd elzárták. Most is a sírjában vannak – ellenkezett rögtön Szarumán.
− De ez mégis itt van – mondott neki ellen rögtön Elrond.
− Egy ócska utánzat.
Mielőtt folytatódhatott volna a vita, egy tünde zavarta meg az ülést.
− Elrond uram, a törpök elmentek.
− Hogyan?! – kérdezte a tündeúr döbbenten. – Ki engedte meg nekik?!
− Nem kértek engedélyt, uram. Egyszerűen elmentek.
A megbeszélés innentől a törpökről folyt, majd hamarosan véget ért. Aztán egyedül maradtam az asztalnál, és mélyen elmerültem a gondolataimban, de egy jó ötletem sem volt, ami megmutathatta volna, hogyan tovább. Tehetetlenül pattantam fel, és járkálni kezdtem.
− Túl sok minden nyomaszt, Mithrandir – szólalt meg mögöttem Galadriel úrnő, mire megtorpantam, és felé fordultam. – Nem egyedül kell meghoznod ezeket a döntéseket.
− Mit tehetnék most, úrnőm? – tártam szét a karomat tehetetlenül.
− A sors majd megmutatja, mit tegyél, de addig is tudd, hogy nem vagy egyedül. – Miközben ezt mondta, a kezei átfogták izzadságtól nyirkos ujjaimat. − Ha bármikor a segítségem kellene, eljövök.
− Nem kérhetek tőled ilyet, úrnőm.
− Mondtam már neked, Mithrandir, bármit kérhetsz tőlem.
Közelebb lépett, és csókot lehelt a homlokomra, aztán a puha ajkak a számhoz értek. Akaratlanul is behunytam a szemem, és mire kinyitottam, a tünemény már nem volt ott, de a szívembe ismét nyugalom költözött. Immár folytatni tudtam az utamat.
Dol Goldur – 2941
Nagy bajban voltam. Képtelen voltam mozdulni, és az erőmet fokozatosan szívta el a sötétség. Már a szememet is képtelen voltam nyitva tartani. Lassan feladtam a küzdelmet.
De aztán meghallottam Radagast hangját, aki valami varázslatot kántált. Ő még nem törődött bele a sorsába, ezért nekem se volt szabad csüggednem, de egyre kevésbé tudtam gondolkodni. Az orkok jó munkát végeztek. A fájdalom kitaszított minden ötletet, ami formálódhatott volna az elmémben és hozzásegített volna a szabaduláshoz. Fuldokoltam az iszonytató homálytól, a feketeség a bőröm alá kúszott. Minden reménytelennek tetszett számomra. Hol vagy, úrnőm? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elragadott a sötétség.
A következő, amit érzékeltem, a nyári fuvallat, mely körülölelt, és meghallottam a hangot is, amelyet oly nagyon vágytam hallani.
− Kérlek, maradj velem, Mithrandir – kérlelt Galadriel, de nem tudtam moccanni vagy válaszolni, levegőt is alig kaptam, mert a tüdőm nem akart engedelmeskedni. – Nem hagyhatsz itt most, Szürke Gandalf – hallottam ismét a hangját, aztán megéreztem úrnőm érintését arcomon, és csókját a homlokomon.
Varázslat töltötte meg a levegőt, és a sötétség távozott a testemből, majd nyári melegség költözött a helyére. Újra kaptam levegőt. Köhögve nyitottam ki a szemem. Felültem volna, de úrnőm karjai visszatartottak, visszahúztak az ölébe.
− Maradj így, Mithrandir. Pihenned kell.
− De nem marad… hatunk itt – ellenkeztem akadozva.
− Nyugalom, nem jöttem egyedül – mosolygott rám.
Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam két ismerős alakot, akik szellemalakokkal harcoltak.
− Elrond és Szarumán mégis eljött? Hogyan lehetséges ez? – néztem ámulva Lothlórien királynőjére.
− Meggyőztem őket.
− Indulhatunk! – hajtott mellénk szánjával Radagast.
− Vidd el innen, még nagyon gyenge! – utasította az úrnő, miközben felsegített az ülésre.
− Igen, úrnő – hajtott fejet Galadrielnek a barna mágus, és már el is indult volna, de ekkor megragadtam úrnőm csuklóját.
− Jöjj velünk, úrnőm – kértem, mert tudtam, hogy a fénynek e különleges darabkája még annyira sem bírja a sötétséget, mint én magam. Mindenáron meg akartam védeni őt.
− Nem! – kiáltotta, és kitépte a karját a markomból, de túl gyenge voltam, hogy megakadályozzam.
A fogat elindult, és már csak annak lehettem tanúja, hogy összeesik, én pedig tehetetlenül hanyatlottam vissza az ülésre, miközben beértünk a fák közé.
Minas Tirith – 3017
A Fehér Város könyvtára dohos volt és hideg. Nem nagyon járt itt senki. A könyvek és pergamenek elfeledetten porosodtak a polcokon. Engem is csak a szükség űzött ide, hátha itt bizonyosságot találhatok a feltevésemre.
Denethor úr nem szívesen látott vendégként fogadott, kisebbik fia, Faramir viszont örült nekem, sőt, még a segítségét is felajánlotta. Így leltem rá Isildur tekercseire. Most is e tekercsek végtelen sorát tanulmányoztam egy gyertya fényénél, Vén Tobit pöfékelve hozzá. Sok információn kellett még átrágnom magam, hogy megtaláljam, amit keresek.
Bilbó viselkedése felettébb különös volt, és arra késztetett, hogy azonnal idevágtassak a Megyéből. Megmagyarázhatatlan megszállottsággal viseltetett egy gyűrű iránt, amit a tűz fényénél nézegetett naphosszat. Közben azt mondogatta:
− Az enyém! A drágaságom! – Mintha el akartam volna tőle venni, pedig ez volt az utolsó, ami megfordult a fejemben.
De már hallottam ezeket a szavakat más szájából, ami már nagyon régen volt.
− Az enyém… A drágaságom… drágaság… − motyogtam.
− Milyen drágaság, Gandalf? – kérdezte egy hang mellettem. Faramir volt az, aki egy tálcát tett le a pergamenek mellé. – Gondoltam, megéheztél, hiszen az ebédet is kihagytad. Milyen drágaság? – kérdezett rá megint, mivel nem válaszoltam.
− Semmi különös, drága fiam. Csak gondolkodtam – hárítottam, és még enyhe gúnyos felhanggal hozzátettem. – A szolgák nem értek rá, hogy ételt hozzanak nekem? – Nem mintha nem kedveltem volna Faramirt, de már így is túl sokat tudott a kutatásomról, és nem lenne bölcs dolog, ha az apja megtudná, mit keresek.
Ám a fiú nem sértődött meg, hanem tovább mosolygott, majd így szólt:
− Értem. Akkor magadra hagylak, de szólj, ha bármiben segíthetek – biccentett, majd vetett még egy pillantást a pergamenekre, és elment.
Szemében olyan értelem csillant, amit ilyen ifjaknál ritkán tapasztal az ember. Szórakozottan csóváltam meg a fejem, majd visszatértem a tekercsekhez. A vacsorám érintetlenül maradt, mert ahogy haladtam előre Isildur elbeszélésében, egyre feszültebb lettem.
Éjféltájban bukkantam rá a megoldásra. Isildur drágaságként hivatkozott rá, az Egyre, ami a tűz fényétől új életre kel, és egy felirat izzik fel rajta.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen…*
A tenyerembe temettem az arcomat. Hosszú éveken át Bilbónál volt az Egy Gyűrű, végig az orrom előtt.
− Hogy nem vettem észre?
− Észrevetted, csak nem akartad látni – szólalt meg egy rég hallott hang a fejemben.
− Úrnőm?
− Így igaz, Mithrandir. Nem akartál tudomást venni róla, mert biztonságban akartad tudni Bilbót, a barátodat. És biztonságban is volt, nem igaz? Hisz Szauron még nem tud a Gyűrű hollétéről, de hamarosan tudomást fog szerezni róla.
− Hogy érted ezt, úrnőm?
− Gollamot Dol Goldurba vitték. Frodó nagy veszélyben van. Bilbó elérte Völgyzugolyt, de…
− Honnan tudsz te erről? – szakítottam félbe döbbenten.
− Mindenről tudok, amiről te, Mithrandir. Emlékezz, mit mondtam neked: Ha bármikor a segítségem kellene, eljövök.
− Mit tegyek most?
− Azonnal indulj vissza Frodóhoz. A Gyűrűnek el kell érnie Völgyzugolyt.
− De nem keverhetem bele Frodót is!
− Mithrandir, csak Elrondhoz kell eljuttatnia a Gyűrűt, aztán lekerül a válláról a teher, és Középfölde népei közösen döntenek a Gyűrű sorsáról. Bízz bennem, Mithrandir.
− Bízom, úrnőm.
− Most indulj! Veled leszek az úton. Olyan gyors leszel, mint a szél.
Oly’ sebesen hagytam el Gondor Fehér Városát, hogy a porfelleg elhomályosította az épp csak derengő napfelkeltét.
Imladris – 3018
A tanács meghozta döntését, és nem örültem neki, noha én magam is tagja lettem a Szövetségnek. Nem hagyhattam magára Frodót, vele kellett mennem, utat kellett mutatnom neki. Vajon jól döntöttünk?
− Ennek így kellett lennie, Mithrandir. Ezt te is tudod.
− Te végig tudtad, hogy ez lesz, igaz, úrnőm? – szegeztem neki kissé dühösen a kérdést.
− Nem tudtam, Mithrandir. Nincs akkora hatalmam, hogy egy ilyen történést befolyásolhassak. – Kissé szomorú volt a hangja, de aztán éreztem, hogy elmosolyodik. – De azt el kell ismernem, hogy jobban nem is alakulhatott volna. A hobbitok nagyon rugalmasak, és képesek ellenállni az Egy Gyűrű hatalmának. Azt neked is el kell ismerned, Mithrandir, hogy ez az előnyünkre válhat.
− Igen, de nem biztos, hogy mindenki egyetért ezzel. Ott van például Boromir, aki megszállottan hiszi, hogy fegyverként kellene használnunk, nem pedig egy lángoló katlanba dobnunk. Sokkal jobban örültem volna, ha Denethor inkább Faramirt küldi, ő…
− Mithrandir – szakította félbe a gondolataimat Galadriel −, mindenkinek meglesz a szerepe a történésekben, még a két fiatal hobbitnak is, aki hívatlanul szökött be a tanácskozásra. – A hang a fejemben nevetett, Lothlórien királynőjét boldoggá tette ez a fordulat, én viszont annál jobban aggódtam. – Ne aggódj, Mithrandir. A legkisebbek is alakíthatják a világ sorsát, méghozzá oly’ módon, amire nem is számítunk. Most ne törődj a jövő árnyaival, Gandalf, hanem térj nyugovóra.
Önkéntelenül is elindultam, és mire észbe kaptam, már a szállásomon voltam. Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, csak csukott szemmel feküdtem éberen. Aztán megéreztem a meleg érintést az arcomon, és szemem hirtelen kinyílt.
− Úrnőm?
− Aludj, Mithrandir. Itt leszek és vigyázok rád, most ne emésszenek a gondok. − Lehunytam a szemem, és élveztem apró csókjait, melyek beborítottak és elringattak. – Holnapra mindent tisztán fogsz látni – hallottam még, majd elragadott a jótékony álom.
Egy hajón ringat a tenger, béke vesz körül, aztán az ezüstös ködként a láthatárra boruló szürke esőfüggönyön keresztül meglátok egy csodálatos partot, ahol a mezők buján zöldellnek. Menni akarok.
Mória – 3019
− Fussatok, bolondok! – kiáltottam a dermedten álló barátaimra. Már nem bírtam megtartani magam, és elengedtem a hídperemet.
− Ne! – hallottam még a kiáltásukat, majd elnyelt a lángoló iszonyat.
Napokig küzdöttem a balroggal. Glamdring végig aranylóan izzott, átjárta Galadriel úrnő mágiája. Nem voltam egyedül, tudtam, de testem égett, és egyre jobban csüggedtem. Döféseim nyomán a bestia is sérült, de úgy éreztem, ez nem lesz elég, elbukom.
− Ne csüggedj, Mithrandir! Itt vagyok. Együtt képesek vagyunk legyőzni – bíztatott az úrnőm.
Az aranyos nyári nap pajzsként vette körül testemet, ahogy kiértünk a hegyből Zirak-zigil csúcsára, ahonnan minden erőmet összeszedve végül letaszítottam a balrogot, ami egy utolsó hörgő kiáltást hallatott, majd kimúlt.
− Győztünk… − suttogtam elhalóan, de boldogan, aztán hirtelen elhagyott minden erőm, és összeestem.
Éreztem, hogy kiszakadok térből és időből, és egy furcsa, homályos helyen fekszem, ahova csak alig jutnak el a hangok. Egy dallam vett körül, mely újraformált és megtöltött élettel.
Végül újra hallottam és éreztem. Puha lépteket, amik szinte hangtalanul közeledtek, csókokat, melyek gyógyírként hintették be testemet, és hallottam egy hangot is, melyet azonban nem tudtam beazonosítani, már nem.
Nagy sokára felébredtem. Egy meleg ágyban feküdtem, és egy puha kéz érintette a homlokomat. Odakaptam, mire a kéz gazdája meglepetten mozdult egyet az érintésem nyomán, majd boldogan megszólalt.
− Hát, felébredtél, Mithrandir! – Nem tudtam osztozni a lelkesedésén. Mithrandir? Ez lenne a nevem? Hol vagyok, és ki ez a nemes hölgy?
– Ó, hát semmire nem emlékszel? – szólalt meg a hölgy hangja a fejemben. – Nem baj, ez most nem fontos. Hamarosan minden eszedbe fog jutni. Aludj, Mithrandir!
Engedtem, hogy újra elragadjon az álom, miközben abban reménykedtem, hogy e tüneménynek mindenben igaza lesz.
Fangorn – 3019
A Fangorn erdő szélén álltunk. Az úrnő ugyanúgy mosolygott rám, mint ébredésem óta mindig. Én csak álltam ott, és azon gondolkodtam, hogy miért ilyen kedves velem. Nagyon szerethette azt, aki voltam. És én is szerettem – szökik az elmémbe ez a gondolat. A nemes hölgy némán állt előttem, arcán legördült egy könnycsepp. Nem tudtam, hogy mit tehetnék.
Aztán más ragadta meg a figyelmemet, a hölgy egy faragott botot tartott a kezében, egy fehér varázsbotot.
Mintha álomból ébredtem volna, úgy költözött értelem a tekintetembe, és emlékek szikráztak fel az elmémben.
− Ez a tiéd, Mithrandir – nyújtotta felém úrnőm a botot, és én elvettem tőle. – Lothlórien arany mallorn fájából faragta a legjobb mesterünk. Mostantól téged szolgál, Fehér Gandalf.
− Galadriel! Ez a neved! – kiáltottam el magam hirtelen, ahogy ajkaimra tolult e drága név.
− Igen, Mithrandir. Hát, emlékszel?
− Nem sokra, úrnőm. Sajnálom – hajtottam le a fejem.
− Majd mindenre újra emlékezni fogsz, Mithrandir. De most nem ez a legfontosabb, még feladatod van…
− Ha bármikor a segítségem kellene, eljövök. Ezt mondtad nekem nagyon régen – vágtam a szavába.
− Ez így is van, Mithrandir. Örökre így is marad. – Közelebb lépett, és egy apró csókot lehelt ajkaimra, de mire viszonozhattam volna, eltűnt, csak a hangja visszhangzott a fejemben. – Nagy csaták várnak rád, Mithrandir, de én mindig ott leszek veled. Elendil fénye kísérjen utadon!
A lüktető arany energia, mely az úrnő testéből áradt, továbbra is velem maradt, körülölelve a testemet.
− Szilszakáll! – jutott eszembe az öreg ent neve, aki miatt most itt voltam.
Mosolyogva indultam el a fák között, hogy szót váltsak régi barátommal. Galadriel továbbra is elkísért, és éreztem, hogy nagyon boldog. Én is az voltam.
Lothlórien – 3020
Frodó elvégezte a feladatát, Aragorn elfoglalta a trónt, és a többiek is megtalálták a helyüket a békében, ahogyan én is. Az úrnőmhöz igyekeztem. A mallorn fák leveleinek zizegése nyugalommal töltött el, a varázslat szinte elandalított.
Egyszer csak hangokat hallottam, és rögtön felismertem az egyikben Galadriel úrnő hangját, akinek mindig oly’ nyugodt beszéde most egyáltalán nem volt az. Azonnal el kellett volna mennem, de nem mozdult a lábam. Így hát egy fa takarásában hallgattam, amint a férjével, Celeborn úrral beszélt.
− Nem teheted ezt, Celeborn! Nem maradhatsz itt! – kérlelte a fák úrnője.
− Maradok. Thranduilnak szüksége van rám, hogy újraszervezhessük a tündék királyságát. És ha eljön az idő, Arwen úrnő nem marad egyedül. Te is láttad a tükörben.
− Igen. A férje halála után itt fogja siratni őt egyedül.
− De nem lesz egyedül, ahogy te sem hagytad sohasem magára Gandalfot.
Erre összerezzentem, ahogy Galadriel úrnő is megrettent.
− Ezt meg honnan…? – kezdte az úrnőm remegő hangon.
− Nem volt nehéz kitalálni, drága Galadriel. Elég volt csak rátok néznem, vagy figyelnem téged, ahogy beszélsz róla. Tudom, hogy csak a mélységes tiszteleted volt az, ami miatt velem maradtál, de most már nem köt semmi hozzám. Szabad vagy.
Láttam, hogy könnyek peregnek le az úrnőm arcán, de nem tudtam megállapítani, hogy a megkönnyebbüléstől-e vagy a bánattól, azonban nem is kellett sokat várnom, hogy megkapjam a választ.
− Köszönöm, Celeborn! – hajolt meg egykori férje felé. Celeborn erre csak biccentett, majd távozott. Galadriel megfordult, és egyenesen rám nézett. – Jöjj elő, Mithrandir.
Megindultam felé, és mikor odaértem, átölelt. Addig álltunk ott így, míg a mallorn fák levelein aznap utolsót nem csillant a napfény.
Szürkerév – 3021
Az utolsó három Gyűrű-őrző megjelent Szürkerévben, ahogy a volt gyűrűhordozók is, akik lehetőséget kaptak, hogy elhajózzanak velünk nyugatra, a tündék ősi földjére. Galadriel távolabbról figyelt minket, ahogy búcsúzkodtunk három Középföldén maradó barátunktól, akik nem tarthattak velünk.
Samu, Pippin és Trufa keservesen könnyeztek, ezért megpróbáltam nekik valami megnyugtatót mondani, hátha könnyíthetek a lelkükön.
− Nos, drága barátaim, most, itt a tengerparton ér véget a szövetségünk. Menjetek békével. Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könny keserű.**
Frodó sorban homlokon csókolta a barátait, majd felszálltunk a hajóra, ahol Elrond, Bilbó és az úrnőm már várt minket. Galadriellel a hajóról figyeltük a hobbitokat.
− Örülök, hogy velem tartasz, Mithrandir – szólt.
− Hová máshová mennék, drága úrnőm? – kérdeztem.
Erre csak nevetett, és továbbra is az egyre távolodó partot figyelte, én pedig nem tudtam betelni arany hajának látványával, amin meg-megcsillantak az arany napsugarak.
Valinor – 3022
Bilbó múlt éjjel eltávozott. Már nem láthatta meg a gyönyörű partokat, amelyekről annyi mesét hallott. Frodó azóta egy szót sem szólt, és egész álló nap a teste mellett maradt, ahogy az úrnőm is. Bús éneke betöltötte az egész hajót, és a fedélzetre űzött, de ott sem szabadulhattam tőle. A bánat engem is majdnem maga alá temetett.
De akkor megláttam a feketeséget a vízen, mely még parányi volt ugyan, de egyre jobban közeledett, Valinor partjait. A tündék ősi földjét, ahová mindennél jobban vágytam eljutni. Ott volt előttem. Immár nemcsak az álmaimban, hanem a valóságban is.
Végül megérkeztünk. Frodó és Elrond a többi tündével a halott barátom testét kísérte le a hajóról. A kikötőben már vártak minket, és énekeltek, tiszteletük jeléül a halott felé.
Galadriel odalépett hozzám, és ujjait összefonta az enyémekkel. Mi zártuk a sort, némán haladva a többiek után. Nem szakíthatott el egymástól sem tér, sem idő, sem fájdalom, és már soha nem is fog. Itthon voltunk. Itthon voltam. Vele.
Vége
* A részlet A gyűrű szövetségének elején szereplő Gyűrű-versből származik.
** A részlet A király visszatér 376. oldaláról való.
