II. TÖRTÉNET
Cím: Ellenfél, ellenség, ellentét
Kulcsok:
- Fő: „De végül is ez csak egy múló dolog. Ez a sötétség. Még a sötétségnek is el kell múlnia, új nap virrad majd fel! És ha egyszer kisüt a nap, annál tisztábban fog ragyogni.”
- Szereplő: Morgoth
- Tulajdonság: örök élet
- Titkos: Mazarbul könyve
Jelentősebb szereplők: Morgoth, Szauron
Páros: –
Műfaj: dráma, sötét
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs
Jogok: Minden jog J.R.R. Tolkient és a nevében eljáró személyeket illet, nekem anyagi hasznom nem származik a történet megírásából. Csupán kölcsönvettem a világot és a karaktereket egy kis játékra.
Tartalom: Morgoth gondolatai a Külső Sötétségben hatalomvágyról, bosszúról és egy leheletnyi reményről.
Megjegyzés: A történettel kapcsolatos információk java részét a http://lotr.wikia.com/ oldalról szereztem.
Ihletforrás: Two Steps From Hell – Strength Of An Empire
Ellenfél, ellenség, ellentét
Jól ismered te is a történetet. Nézz körül, és ugyanazt fogod látni, amit én. Az élet törvénye ez, azt mondják. Az erősebb elnyomja a gyengét, a többségnek mindig igaza van. Hát, akkor az élet törvénye kényszerítette a rosszat a világra, hiszen ha már így kétfelé bontotta a sorsot, akkor jó mellett rossznak is kell lennie. De ki dönti el, hogy mi helyes, és mi helytelen? Ki határozza meg, hogy mi számít jónak, s mi rossznak? Ki szab határt a gondolatok szabad szárnyalásának, és zár be egy képzelt ál-valóságba? Eru. Eru, az egyetlen, Eru, a hatalmas, Eru, a végtelen, az igaz, a jó. Eru, s a valái. Eru, aki mindenek felett áll. Miért? Miért neki van mindig igaza? Soha, senki nem kérdőjelezte meg. Rajtam kívül.
Sötétségben tartottak, sötétségbe neveltek, sötétségbe láncoltak, sötétséget választottam. Valakinek azt is kellett.
Meg is fizettem az árát, így lettem az örök ellenség. Hogy hogy jutottam idáig? Mi fordított a kényelmes világotok ellen? Elmesélhetem, hiszen jól emlékszem mindenre.
Eru mindig lassan – szerinte megfontoltan – cselekedett, amibe én szinte beleőrültem. Szárnyaló fantáziám alkotni óhajtott. Annyi erő volt bennem, hogy világmindenségeket tudtam volna létrehozni. Ám Eru türelemre intett. Várjak még, mondta. Gondoljam át, gondoljam végig. Hisz annyi még az időnk, végtelen.
Elmémben hatalmas hegyek rajzolódtak ki, rajtuk fenséges állatok jártak emelt fővel. Az egyik erőssége a futás, a másiké a rejtőzködés. Az egeket, a vizeket, a mélységeket is betöltötte az erőm. Jóságos sárkányok szelték képzeletem azúr égboltját, a valák tanácsával ellátva a halandókat. Az erdők életet adó füveket és bokrokat neveltek, a levegő tisztasága mindent, mindent betöltött. A mélységekben gyönge források eredtek, melyek átmosva a talajt, szilaj erővel törtek fel, fehér habjaikat örömmel köszöntötte mindenki. A felszín alatt szorgos, a világ dolgaira vak lények munkálkodtak, javították a teremtett világ minőségét. A vizekben büszke, mokány teremtmények követeltek teret maguknak.
Már rég végiggondoltam mindezt, eszembe is ötlött a megfelelő Dal, a teremtés Dala. Nagy terveim voltak – hegyekkel, tengerekkel, állatokkal, növényekkel, s mindezeknél valamivel eszesebb teremtményekkel.
Akkor viszont már tudtam, hogy Eru meg a többiek más ötleteket kovácsoltak elméjükben. A tervük nem egyezett az enyémmel, sőt még csak nem is hasonlított. Eru elvetette a Dalomat, amelyet oly nagy gonddal, törődéssel készítettem.
Első gyermekemet elvéve kigúnyolt, s rossz szemmel figyelte tetteimet. Nem adtam fel. Dédelgetett ideámmal az elhagyott Külső Sötétségbe vonultam, ahova rajtam kívül senki sem merészkedett. Akkor még nem értettem, miért.
Szörnyű harag gyűlt a szívemben. Miért csak Eru? Miért csak az ő terveik jók? Gyűlölet s undor költözött belém. Egy sötétség vert gyökeret bennem, ami mindent felemésztett, cserébe viszont megmagyarázhatatlan, titáni erővel töltött el. Ez más volt, mint amit eddig ismertem, sokkal több, mint amit Erutól kaptam, sokkal fenségesebb. Ettől még jobb és jobb ötleteim lettek, melyek hamarosan maiák csapatait csábították ügyemhez. Feák, test nélküli szabad szellemek környékeztek meg, remélve, hogy testtel ajándékozom meg őket. S hogy is mondhattam volna nemet nekik? Eru képes volt rá, nekik is azt tanácsolta, várjanak, legyenek türelemmel, ő majd elintézi, még nincs itt az ideje. Ő tudja, mikor lesz itt az alkalmas pillanat, hiszen Eru mindig mindenkinél mindent jobban tud. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy bosszút állok rajta, és az ő imádott, tökéletes teremtményein, kezdve Ardával. Azonban várnom kellett, hogy erőm kiteljesedjen. Eru félelmében, vagy gőgjében kitenyésztette ellenem Tulkast, az erőst, aki elől vissza kellett húzódnom a Sötétségbe.
A valák azt hitték, holmi fényekkel távol tarthatnak. Nagyon tévedtek. Akkor még én sem hittem, hogy képes leszek rá, de elpusztítottam a vacak Lámpáikat, s a sötétséget, amit magammal hoztam Kívülről, rászabadítottam Ardára. Saját elképzeléseim szerint alakítottam át a világukat, s tökéletes kis teremtményeiket, a tündéket. A tündéket, akik olyan nagyképűek, arrogánsak és alpáriak voltak, de mindez egyáltalán nem látszott a külsejükön. Én láthatóvá tettem lelkük csúfságait, s így születtek meg az orkok.
Átrajzolva Arda térpékét, létrehoztam Utumno, majd Angband birodalmát, ahova én és teremtményeim költöztünk. A testet kapott feák váltott farkasokként éltek tovább, vezetőjük a hatalmas, és igazán tökéletes Carcaroth lett. Orkjaim száma nőttön-nőtt, ahogy Ardán ébredni kezdtek a tündék. Hű szolgálóm, Fuithluin, az ogreleány, és én valami igazán remeket alkottunk. A hús és mágia gyermekei születtek meg általunk, a tiszta, alvilági tűzzel égő balrogok. Legkedvesebb fiam, Kosomot remek harcossá cseperedett, csatatéri, hadvezető képességei még az ellenségeink körében is híresek, hírhedtek voltak.
Másik hű társam és követőm, Szauron, aki Aule, a kovács-vala maiája volt, még száműzetésem után is lojális maradt hozzám, s tovább mérgezte, pusztította Arda népét. Vérszomjjal és gőggel szennyezte be a tündék elméjét, követve a tervemet, kapzsisággal és a fémek szeretetével sújtotta a törpöket. Ajándékai is mind hamisak és romlottak voltak, a népek mégis megőrizték a tudást, amit átadott. A tündék a remek fegyvereikben, az emberek a szolgáiként, mint nazgulok, s a déliek, a rossz hírű umbari kalózok, mint katonái. A törpök a remekműveikben, s a pusztulásuk történetében, amelyet le is jegyeztek Mazarbul könyvében, hadd lássa, hadd olvassa a világ, hogy Eru gyermekei pusztulásra teremtettek.
Igen, Szauron mindig hűséges szolgám maradt. Ezért is bocsátottam meg neki, hogy a nevemet felhasználva Sötét Úrnak hívassa magát, miután elvették tőlem a hatalmat. Akkor is igaz maradt hozzám, mikor a valák három egész korra börtönbe vetettek. Miért? Mert nekem más, őszinte terveim voltak a világgal. Sárba tiportak, akárhányszor csak tehették.
Három kor, három egész kor csak elmélyítette a szándékaimat, miközben pontosíthattam terveimet. Gonoszabbnál gonoszabb ötletek öltöttek alakot gondolataim kusza hálóiban. Pontosan tudtam, hogyan tegyek keresztbe Erunak és gőgös követőinek.
Az a bolond Manve elhitte, hogy végre beálltam a sorba, és elfogadtam a Dalukat. Elég ostoba húzás volt tőle, de így legalább előremozdíthattam a tervemet, amelyet később Szauron igyekezett bevégezni. Én kezdtem a Szilmarilokkal, ő a Három Gyűrűvel. Más módszerek, de mindkettő sikeresnek bizonyult, így a lázításom is utat talált a noldák fülén át a szívükbe. Milyen csodás érzés volt látni, ahogy Manve saját teremtményei ellene fordultak!
A teljes káoszban véghezvihettem igazi tervemet. Az undok Ungolianttal, a leghatalmasabb sötét pókkal karöltve elpusztítottuk a valák becses Fáit, majd magamhoz vettem a Szilmarilokat, s visszatértem a varázsommal átitatott Középföldére, hogy végre én lehessek ott a leghatalmasabb úr. Hűséges fiaim, a tüzes balrogok, s szolgám, Szauron türelmesen vártak haza. Eztán ismert engem úgy a világ, hogy Morgoth.
Sötétségem terjedése ellen a valák megalkották a Napot s a Holdat. Mintha ezzel bármiben is megakadályoztak volna. Nevetséges. A világ ekkor látta először a nyomasztó, sötét fellegeket, amelyek uralmamat jelezték. A Külső Sötétségben annyira megszoktam a fény hiányát, hogy lételememmé vált a konok, néma homály.
Közben háborúk jöttek, csaták mentek, s átalakított orkjaim minduntalan elbuktak a harcmezőn a balrogok segítsége nélkül. A sötétség tanácsát követve alkottam meg a trollokat s a gonosz sárkányokat, melyek nagyobbak és erősebbek voltak az orkoknál. Glaurung volt az első a sárkányaim közül. Aranyló, csillogó sárga páncélt ajándékoztam a testének, s hüvelyknyi, tőrszerű agyarai igazán félelmetes külsőt kölcsönöztek neki. Ő volt az első tűzokádó, egy mesteri, igazán eredeti pusztító fegyver. Ifjonti hévvel vágott bele a csatákba, nem törődve azzal, hogy sem a mérete, sem az ereje nem volt még megfelelő. Azt hiszem, az én vak gyűlöletem vezette őt is. Gyűlölte és irigyelte a tündéket, mert azok szabadok voltak. Szabadabb gondolataik lehettek, mert az én teremtményeim túlságosan is kötődtek hozzám, szinte a részeim voltak, legyen az ork, troll, varg vagy sárkány.
Glaurung gyenge volt még a tündék ellen, el is bukott, ám később, ereje teljében nagy segítségemre volt a tündékkel folytatott harcaimban, akik nem tehettek semmit a pokolian forró sárkánytűz ellen. Későbbi sárkányaim eszesebbek, ügyesebbek, ravaszabbak lettek Glaurungnál. Egyik nagy művem Szmaug, a fenséges fekete sárkány, akinek elméjét kapzsisággal mérgeztem meg, tökéletes ellenféllé téve őt a törpök számára, akik mindennél többre becsülték a csillogó, édesen csilingelő érméket és gyöngyházfényben játszó, bámulatos drágaköveket. Szmaugot várakozásra intettem, hogy a dölyfös törpök, Aule gyermekei hadd szedjenek annyi vagyont, amennyitől már fájna megválni. Eközben készült el a csalóka csillogással ragyogó, kékes, kristályos kő, amely később a Hegymélyiek halálát hozta. Már akkor tudtam a kő végzetét, amikor kiadva kezeim közül, a föld mélyébe rejtettem.
Még sárkányok, talmi kincsek sem kellettek ahhoz, hogy Eru újabb baklövéseit, a halandó embereket a magam oldalára állítsam. Nagyravágyók s ostobák voltak ezek ébredésük óta, hát nagy munkám nem is volt velük.
Igen, akkor azt gondoltam, erősebb vagyok mindenkinél, elpusztíthatatlan, legyőzhetetlen, mindenek felett álló. Ennek bizonyítékául vak mohóságomban a koronámba foglaltam az ellopott drágaköveket, a Szilmarilokat. Nagy kínnal bírtam csak elviselni a fejdíszt, a tündék kövei hatalmas terhet jelentettek, de tűrtem, elvégre a világ királyának egy kis fájdalom az semmiség.
Úgy van rendjén, hogy tolvajnak is legyen tolvaja. Eljött hát Lúthien Tinúviel, a tünde, aki becsapott, énekével elaltatott. Berennel, a halandóval elloptak tőlem egy Szilmarilt, s ezzel a trónomat is. Még a tökéletes Carcaroth is kevés volt ahhoz, hogy megállítsa őket. A következő háborúban a valák ismét tönkretettek, eltapostak, meghurcoltak, de legutoljára nem zártak be. A gyerekes Manve rájöhetett végre, hogy én nem hajtok fejet Eru híveinek. Büntetésképp az Éjszaka Kapuján át kitoloncoltak a Külső Sötétségbe.
Ismerősként köszöntöttek saját magam alkotta csarnokaim a Fekete Ürességben. Száműztek? Hazaértem, hazatértem.
Ahelyett, hogy meggyengültem vagy megőrültem volna, a sötétség újabb erőt adott, s attól fogva hatalmam csak nőtt. Ugyan a Kaput varázslatok kötötték, védték, nekem pedig volt időm azon gondolkodni, hogy hogyan törjem fel. Előttem állt az egész élet. Eldöntöttem, ha kell, addig várok, míg Erut saját lényei döntik meg.
Sokat őrlődtem, gondolkodtam ebben a hazai börtönben. Ezerféle erős varázslattal próbáltam áttörni a Kaput. Fel sosem adtam. Míg végül sok-sok év után megnyugodtam. A fekete homály volt-e az oka, vagy a monoton sötétség, a végtelen idő? Nem tudom. Mindenesetre rá kellett jönnöm, hogy annyi mindent elrontottam rövid uralkodásom alatt, s már másként csinálnám őket. A düh, a harag, s a bosszúvágy vezérelt, s ez egyenesen a romlásba vezetett. Ez, amit tettem, nem teremtés volt, amelyre úgy áhítoztam a kezdetek óta, hanem pusztítás. Rájöttem, hogy csak eszköz voltam. Én, a hatalmas Melkor a Sötétség katonájaként szolgáltam. S szolgáltam is volna, hogyha a magam börtöne rá nem ébreszt az ál-valóságra, amely álomba ringatott. A sötétség elvette mindenemet, miközben arról hazudott, hogy az úr én voltam. Ostobaság. Egy vala teremt, s nem pusztít. Mivé lettem? Morgoth-nak neveztek, Sötét Ellenségnek. Holott fogalmuk sem volt az igazi sötétségről. A leghatalmasabbról, ami nagyobb Erunál, s egyenrangú, vagy hatalmasabb nálam.
Most már terhes ez az erő, de végül is ez csak egy múló dolog. Ez a sötétség. Még a sötétségnek is el kell múlnia, új nap virrad majd fel! És ha egyszer kisüt a nap, annál tisztábban fog ragyogni. Hiszem, hogy felülkerekedek egyszer ezen az átkozott sötétségen, s a magam ura leszek. Talán az lesz a kulcs át a Kapun. S akkor sötétség, gonoszság nélkül uralkodhatok, és levethetem a Morgoth nevet magamról. A tervemet, elsőszülött, tiszta gyermekemet nem adtam, s nem adom fel, de pusztítani soha többé nem fogok. Soha többé nem akarok. Minden nap a szenvedő feák kísértenek, hallom dühvel táplált teremtményeim halálsikolyát, azokét, akiket megöltek a pusztító háborúkban. S messziről, ködfoltos távolból mást is hallok. Felsejlik bennem a tiszta levegő, a szabadon száguldó lények örömkiáltása. A vad patakok csobogása, éteri éneke. Egészen eddig mélyre ástam magamban a tervemet, s most kezdem csak újra felfedezni.
Ellensége voltam Erunak, Manvének, Aulének s a többi valának, de ellenfelük maradok. Ha én Morgoth vagyok, sötétség, akkor ők lennének a fény? Legyen akkor így. Fényes terveik kudarcot vallottak, hisz egyik nagy becsben tartott teremtményük sem volt elég fenséges és tiszta ahhoz, hogy ellenálljon nekem, vagy a szolgáimnak... illetve a Sötétségnek, vagy a szolgáinak. Jól van hát, én elfogadom. Legyek én árnyék, ők pedig fény. Én egyedül, ők ellenem, két örök ellentét, hogy erőinkkel, vitáinkkal formáljuk a világ folyását.
Eru szemében sosem leszek jó, amíg le nem teszek saját elképzeléseimről, s azt sosem fogom megtenni. Maradjak hát Morgoth. Ellenfele, ellensége s ellentéte a többi valának. Örökké.
Vége