VI. TÖRTÉNET
Cím: Soha már –
Kulcsok:
- Fő: „Itt ülsz egy koronával a fejeden. És mégis kisebb vagy, mint eddig bármikor.”
- Szereplő: Aragorn
- Tulajdonság: lojalitás
- Titkos: Galadriel-tükre
Jelentősebb szereplők: Aragorn, Galadriel, Haldír
Páros: Aragorn / Haldír
Műfaj: AU, angst, dráma
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: OOC, slash
Jogok: Tolkient illeti.
Tartalom: Aragorn, immár Gondor királyaként emlékeibe veszve révedezik a magányos trónteremben; az éjszaka közepén váratlan látogatója érkezik, aki fájó igazságra mutat rá, és jóvátehetetlen, múltbeli, elszalasztott lehetőségre, egy lassú pergésű tudatfolyam novellába sűrítve.
Ihletforrás: silent hill best of songs <3
Soha már –
Egyszer jártam a csillagok alatt egy szörnyű, vér borzolta éjszakán; senki voltam és semmi. Egy halott, ami minden lélegzetvételével gyászt lehel, iszonyú kínt és megbánást. Pusztít és felemészt ez a szörnyű múlt-kalitka, aminek acélos fantomrácsai közül képtelen vagyok szabadulni. Elmém tébolyult fogolyként pergeti újra és újra a Helm-szurdoknál történteket: nem kopik, nem gyógyul e megmásíthatatlan, elviselhetetlen gyötrelem. Emléke sem múlik, sosem fog, fekélyes sebe most is éget, tép, nem ereszt. Szívembe vájja kérlelhetetlen penge-karmát; minden dobbanás egy borzasztó kiáltás. Miért…?
A gondori korona alatt halántékom sajgón lüktet, finoman feszül neki az abroncsnak újra és újra, vérem lassú, pulzáló ütemére. Elviselhetetlen gyötrelemként burjánzik el bennem a magány, a tehetetlen megbánás, de mégis acélos idegekkel vagyok kénytelen tűrni ezt a kegyetlen érzelempárost. Arwen; akár egy fullasztó, fojtó vízió e kései órában. Puha selyemcsókja az ajkamon láthatatlan pecsétet hagyott, bársonyát még most is érzem, hallom fesztelen, lágy lépteit a márványon, bódító liliomillatát gyönge fonálon húzza maga után, és csábít, kövessem… szeressem. Képtelen vagyok rá. Ma nem, ma este semmiképpen sem.
A roppant csarnok csendjét valami halk neszelés bontogatja; bizonyára Arwen tért vissza, őt engedték be az őrök a trónterembe. Fásult megadással sóhajtok, előre behódolt, megtört akarattal pillantva fel a boltíves mennyezetre, mert tudom, mivel fogja érzelmeimet zsarnok satuba szorítani, hogy hagyjam ma éjszakára a bánatot, és az emlékezés helyett válasszam őket: őt, és Eldariont. Szinte máris hallani vélem angyali hangját felcsendülni a némaságban, menjek, mert fiunk nyűgös, riadt a rémálmoktól és szomorú az apai hiánytól. Szüksége van rám – ez lesz a varázsszó, mindig ez, és én szüntelen megtörök, mint túlhajszolt vad, aki nem szeretne mást, csak feladni és megpihenni, önmagát trófeaként felkínálni. Oh, Arwen… a legyőzöttség sértődött, keserű fintora mosollyá szelídül arcomon. Egymás tébolyult, őrült rabjai vagyunk a szerelemben; pusztító világrend dőlt meg, és halhatatlanság enyészett el a nevében. Megérte… minden fájdalom, kétség, elfojtott sóvárgás és tagadás; mind megérte.
– Úgy gondolod? – Gyermeki ártatlanság színezte halk, búgó hang csendül, és én már azelőtt tudom, kihez tartozik e sejtelmes rezgésű kérdés, mielőtt ránéznék a hófehér porcelánarcra; Galadriel. – Itt ülsz egy koronával a fejeden. És mégis kisebb vagy, mint eddig bármikor.
Felesleges megkérdeznem, hogyan jutott be, olyan, akár a csillaghullás: tüzes fényjáték, egy jelenés a sötétségben, aminek szikrája elporlad, mielőtt a halandótudat bármit is felfoghatna belőle. Jöttének, ahogy szavainak is, mindig célja van, és e tény nyugtalanít; homlokráncolva, gondterhes pillantással fürkészek bele a sötétségbe, alakja után kémlelve.
Lassú tánccal oldalaz ki a magasra törő oszlopok mögül, szűztiszta ruhájába belekapnak a nyurga árnyak. Mintha virágszirmokon járna, puhán és csendesen, ahogy az éji szellő simít végig egy pőre, meztelen testen. Váratlan látogatásai mindig hasonló gondolatokat szülnek elmémben, de megszoktam már az érzékeimre olvadt buja fülledtséget, ami egész lényét átjárja a maga titokzatos, alattomos módján. Szavai sokkalta jobban érdekelnek a látványnál.
– Jó szívvel üdvözölhetlek? Vagy rossz hírek hozója vagy? – kérdésére elkínzott kérdéssel felelek, mint aki előre retteg a gyászos választól, és fáradtan a kezemre hajtom a fejemet. Megjegyzését figyelmen kívül hagyom; tudom, ha elérkezettnek látja majd az időt, feloldja rébuszát. – Miért jöttél, ki vele!
Átható tekintettel mered rám a hollószín pillák mögül, írisze megannyi talány és sejtelem, semmit sem tudok kiolvasni belőle. Néma marad, és csak ajkával üzen: mosolyog aprón, feszesen, és ebből tudom, szó sincs varjú-károgó rossz hírről. Játszani jött; mindig játszik.
– Mutatni szeretnék valamit, és ha jöttem célját már láttad, szíved eldönti, üdvözli-e ajándékomat, vagy átokkal szórja meg.
– Olyat sose tenne, jól tudod – megenyhült mosolyom mögül ejtem a szavakat, pillantásom már-már bocsánatkérő, ám egyáltalán nem őszinte, amiért látogatását ilyen nyersen fogadtam, vészmadárként félve válaszát. Túl jól ismerem Galadriel lélekkínzó trükkjeit ahhoz, hogy óvatos gyanúmat elűzzem, és lenyúzzam érzelmeimről a balsejtelmet.
– Miért búsulsz? – Gyöngyházas kézfejét finoman végighúzza valamin, hófehér ujjain ezüstösen csillan a gyertyafény; mint valami földöntúli tünemény, akár gyönyörű is lehetne, én mégis érzéketlen vagyok iránta, és ittléte egyre inkább ingerel, szelíden bosszant, türelmetlen hévvel lüktet idegeimen az ébredező düh.
– Csak fáradt vagyok. – Kissé előrehajolok ültömben, tekintetem a homályt fürkészi, de nem látom, mit érint oly gyöngéden. Kezem ökölbe szorul, ehhez a játékhoz egyáltalán nincs kedvem, nem ma, és nem ezen a helyen. Már-már haragos szóra nyitnám a számat, hogy trükkjeivel ne bájoljon, ne járassa velem a bolondot, mikor alig hallható hangon beleneszel kérdése a csendbe, és ajkamon hal a szó.
– Nem lehet, hogy rá gondolsz?
– Kire? – kérdezem rekedten, kiszáradt torokkal, lassan forgó nyelvvel, mert a választ ismerem, és gondolataim hűlt rengetegébe Haldír emléke robban bele. Bőröm alatt ridegen kúszik fel a megjegesedett vér; Galadriel nem tudhatja, lehetetlen, erre még ő sem képes, nem ismerheti a szívemben kushadó, eltitkolt vágyaimat.
– Gyere… nézz bele! – és bátorítón int kezével, holdfényes selyemruhája finoman csúszik alkarjára, vékony csuklója pőrén hivalkodik. Arcomon átsuhan egy ideges rándulás, vonakodó impulzus; vajon menjek-e? Ostoba, néma, igaztalan kérdés önmagam felé. Agyam szinte még fel sem fogja a kételkedést, de már mozdulok is, trónomtól elszakadva, a homály felé lépve.
Csizmám halkan nyikkan, ruhám szövete csendesen neszel; ebbe a kis zajba égi mennydörgést érzek bele, fejem szédül a káprázatba, és valami érthetetlen, zaklatott félelem kúszik fel gerincemen. Bármennyire is szeretném, szemem nem csalatkozik; minden lépéssel egyre élesebben rajzolódik ki a homályból egy sziluett, időn és világokon áthidaló látomás-ereklye: Galadriel-tükre. Megrendülten állok előtte, mert nem tudhatom, e folyékony ezüst miféle víziót szán nekem; hogy miként került ide, meg sem kérdezem. Ez is Galadriel része, akár zavarba ejtően magával ragadó megjelenése.
Nem tudom, mit láthatok, mint ahogy azt sem, akarok-e egyáltalán beletekinteni, titkot törni és a jövőbe látni, vagy a fájó múlttal szembenézni… Ez hát az ajándék? Egy megelevenedett délibáb a feszített víztükrön, minek felszínén élénken pezseg megannyi kép. Ódzkodva hajolok fölé, hátam finoman ível a merev tartásba. Bizonytalanságomat Galadriel gyengéd érintése zúzza szét; tenyere puhán simul a vállamra, és valami rettentő asztrál-erő kényszerít, hogy dőljek még előrébb, mélyére pillantva a mágikus tükörnek.
Önmagamat látom benne sápadtan, feszülten, szinte már kétségbeesetten, és e felismerés dühít, gyermeki gyávaságként éget saját tükörképem. Galadriel érintését érzem elnyúlni, lefolyni a hátamon, akár az olvadt viaszt; forró, perzselő inger, ami nem enged elhátrálni. A felszínen valami káprázat készül születni, apró hullámok rezzennek, a homályos vonalak egy arccá futnak össze a víztükörben. Ó, Haldír…
Látom magunkat a Helm-szurdoki ütközet előestéjén egy sötét, kilátástalan veremben mélyen a hegyoldalba vájva; egy raktár, tele rozsdaette acéllal és penészes pajzsokkal. Ketten vagyunk csak, körülöttünk porladó enyészet és dohos pinceszag, búskomor halálvízió, mintha tudnánk, valahol mélyen lelkünk egy egészen apró zugában sejtenénk, egyikünk nem éli meg a napfelkeltét. Haldír a türelem és megértés szoborszerű maszkja mögül tekint rám nyúzott beletörődéssel, néma lemondással. Nem a halál gyötri – hanem én. Helyesebben: Arwen és én.
– Minden, ami használható, szükséges lehet. Nézz körül, én addig…
– Estel. – Gyenge, szánandóan gyenge hangon reszket ajkán régen hallott nevem, és e váratlan nosztalgia megakaszt a beszédben. Egy pillanatra lehunyom a szemem, önkéntelenül is felidézve azokat az időket, mikor még hallgattam erre a tündeszóra; remény a jelentése.
– Ne szólíts így. – Halk kérésem valójában akaratos parancs, hűvös, ébredező harag, ami görcsös sóhajtásba fullad. Dühödten nézek rá, akkor még nem ismerhettem indulatom okát, most viszont Galadriel-tükre felett újraélve az emlékeket, fájón egyértelmű minden. Peregnek tovább a nosztalgiacseppek:
Haldír szellem-maszkja a földre hull, arcán valós, őszinte érzelmek ülnek, vonásai kétségbeesetten reszketnek, nem tudom, ordítani, vagy sírni szeretne-e csalódott tehetetlenségében. Vállai megzuhannak, tartása szerencsétlen, már-már egészen szívfacsaró, de hogyan is hathatna meg? Arwent szeretem, ezt meg kell értenie.
– Azt hittem, örülsz, hogy újra látsz. – Milyen erőtlen próbálkozás, milyen esetlen igyekezet, hogy megenyhítsen. Tudom, mit fog mondani, de nem akarom hallani múltidéző, sebző szavait; mert fáj, jobban, mint ahogy azt valaha is gondolná. – Azt mondtad, senki sem állhat közénk, a kezemet fogtad, úgy ígérted…
– Az nagyon régen volt, Haldír. És köztünk semmi sem történt, semmi, amit félreérthetnél. Ne keverd a barátságot a szerelemmel, mert csalódni fogsz, ahogy most is teszed – fagyos közöny öleli minden egyes szavamat, és valami kegyetlen, groteszk élvezet burjánzik el bennem, amiért bántom őt és összetörtnek látom. Szívtelen mámoromban folytatnám még, szépen lassan gyötörném, lelkéről lenyúznék minden reményt és hitet, hogy valahol mélyen ugyanúgy szeretem őt, azzal az elfojtott sóvárgással, amivel ő szeret engem. Bántani akarom még, gúnyolni, megalázni, szándékosan sérteni, kínozni, mert úgy egyszerűbb lenne minden. Viselni egy csalódott barát újszülött haragját sokkal könnyebb, mint osztozni vele a fájdalmán.
Elfordulok tőle, e percben undorodom magamtól, amiért érzelmeimet ilyen gyáva gondolatokkal fertőztem meg, de tehetetlen vagyok, akárcsak ő. Ennek a lehetetlen helyzetnek nincs megoldása: ő és én, ilyen sosem létezhet, mert pillanatok alatt összetörne minden. Arwen a kulcs: Elrond sziklaszilárd támaszom ezekben a vészterhes, nehéz időkben. Szükségem van rá…
– … a koronához. – Galadriel hangja démoni visszhangként lüktet a fejemben. Nem akarok, mégis hiszek neki, pontosabban agyam tudja, szívem csak iszonyodva sejti. Egyetlen egy esetben vehettem csak el Arwent: ha Gondor királyaként méltó leszek hozzá, túlnőve halandó létemen. Sikerült. Önös szándékból kihajtott szerelem, aminek igaza mostanra megkérdőjelezhetetlen. De egykor semmi más nem volt benne, csak érdek. – Nézd tovább…
Emlékmásom dühösen, elnagyolt mozdulatokkal rendez halomba egy tucat rozsdás kardot. Kínos, zaklatott pótcselekvésként szüntelen újrarendezi a kupacot. Haldír lehajtott fejjel áll mellettem, csupán csak tekintete követ engem, írisze szomorú fénykoszorú a szemüregben; tudja, hogy semmit sem tehet. Néha azt hiszem, szólni szeretne, ajka ilyenkor megremeg, sűrű, sötéten ívelő szemöldöke gondterhes kínnal ráncolódik sápadt homlokán, tüdejében már feszül a levegő, elméjében kész a szó, de mégis néma marad.
Nem tudom tovább elviselni a meghasadt szív tört dobbanásait, úgy érzem, minden taktus nekem ordít, térjek észhez, mert rossz úton járok. Iszonyat kín szorítja lelkemet, idegeim feszes húrokként csavarodnak a bőröm alatt, de bármennyire is vonz Haldír tehetetlensége, gyötrelmes sóvárgása, mindene… egyszerűen nem lehet. Ha ránézek, szégyen fog el, és elmémbe kúszik egy vészjósló, figyelmeztető fantomsikoly: Arwen. Nem lehetek hűtlen.
– Fent találkozunk – ez a végső szó, nincs tovább. Rettenetes erővel kényszerítem magam, hogy feledni tudjam a lothlórieni tilosban járásokat, az erdő széli közös titkainkat, a hosszúra nyúló beszélgetéseket, azokat a túl közeli érintéseket, és a sóvárgó, mindig kacér, de gyávaságba süllyedt pillantásokat; sosem voltunk egymáséi, pedig akartuk, talán jobban, mint bármit ezen a világon, de némaságba öltük a vágyainkat, eltiportuk a féktelennek tűnő lángokat, és most izzó hamuja kísért. Bánjuk nagyon, hogy nem adtunk egymásnak esélyt.
Galadriel-tükre felett állva, mélyen az emlékekbe bukva úgy érzem, sorsom menthetetlen. Gondornak király kellett; e vidéknek fény kellett; ennek a veszni látszó kornak segítség kellett – a személyemben. Mennyire más lehetett volna, ha akkor ott… Képtelen vagyok befejezni saját gondolataimat, megtöröm elmém tudatfolyamát, és félrenéznék, mert nem akarom látni, ahogy múltbéli árnyam kimegy a raktárból, felégetve a remény utolsó, halovány lidércfényét is, hogy Haldír elveszett magányában ne legyen társa más, csak a kétségbeesés. Nyakamon már feszül az ín, de szemem sarkában valami moccan, valami érthetetlen kép a tükörben, valami, ami meg sem történt:
Haldírt látom mozdulni, karomat elkapva megállít. Lepereg róla minden szelídség, ahogy magához ránt, tekintetében kérlelhetetlen, fakó lángokkal ég az elhatározás, hogy nem enged többet a tagadásnak. Tenyerem ösztönösen a mellkasának feszül, most kéne ellöknöm, tán még meg is ütnöm, ordítanom és magára hagynom, de képtelen vagyok rá.
Lehajtott fejjel állok, beledermedve a hosszúra nyúlt pillanatba; érzem, ahogy egyre lazul az erkölcsi béklyó, és vele törik minden ígéret, eskü és Arwennek elsuttogott, szerelmes szó. Haldír óvatos érintésébe beleremegek, olyan régóta várok erre… Ujjainak pőre simogatása az arcomon egészen megszédít, gyengének érzem magam, semmiben lebegő tudatnak, aminek nincs múltja, ahogy jövője sem, csak állandó, múlhatatlan jelene, ez az egy pillanata, amiben örökké élhet, őszintén, szabadon, engedve mindennek. Megtörik a tehetetlenségre kárhoztatott pillanat, ahogy fejemet felszegem és a jégszín szemekbe pillantva kikopok a valóságból. Ajkára siklik a tekintetem, minden apró barázdát jól ismerek, de sosem érintettem, sosem éreztem; eddig a percig. Szívem őrült tempóban dobban, beleveszek a csókba, ebbe a túl régóta vágyott, mámoros kéjbe, és nem akarok a józan eszemre hallgatni többet.
Egy mosolyra szakadunk csupán el; homlokunk összeér, és úgy kacagunk némán, felszabadult örömmel, akár a gyermekek. Hitetlenség parázslik a szenvedély mögött, ahogy tekintetünk találkozik, mélyen egymás lelkébe pillantva, felfedve titkos vágyainkat. Már semmi sem számít, pár óra múlva talán létezésünk szikráját elfedi a halál, nem marad bennünk sem élet, sem akarat, csak kihűlt hús és reszkető megbánás, amiért nem szerettük a másikat.
Lágyan siklik bőrünkön a szövet, mintha ruháink életre keltek volna, és tudnák, lassan kell a földre hullani, gyengéden, finoman; úgy, ahogyan egymást érintjük, szinte ártatlanul, szűztiszta izgalommal. Fülledt sóhajok közt olvadunk az ölelésbe, Haldír kimerülten piheg alattam, bőrének hófehér bársonyán langyos cseppekben dermed a kéj szülte izzadság. Olyan szép, olyan valós, elemi erővel tébolyít a vágy, ahogy újra és újra mélyre merülök benne, testünket eggyé forrasztva össze. Forró hullámokban lüktet végig sejtjeimen az élvezet; lehunyom a szemem, és zárt pilláim mögül is látni vélem Haldír szelíd vonásait megremegni a gyönyörtől.
Azt hiszem, mondani akarok neki valamit, halk gyengédséggel elsuttogni neki, hogy szeretem, és hogy milyen bolond voltam, hogy eddig folytonosan elnyomtam magamban mindent, amit iránta éreztem, de bennem akad a szó, és kiáltani lenne kedvem a rám zuhant valóságtól. Galadriel-tükre immár a színtiszta múltat mutatja, nem torzít, nem kábít a lelkemből tépett illúziókkal. A Helm-szurdoki csata vér-sáros mocskában térdelek megannyi holtesten, karomban Haldírt tartom, arca hamuszín, sápadt iszonyat. Halott.
– Mi ez… mi…? – kábultan lököm el magam Galadriel átkozott tükrétől, homlokom hideg verejtékben úszik, és egyre csak reszketek, mint egy beteg, vagy egy eszét vesztett őrült. Tétova léptekkel hátrálok vissza a trónig, muszáj leülnöm, különben összeesek, legyőznek az emlékek és a képzetek.
– Haldír. Ő már nem jön vissza. – Galadriel hátat fordítva áll nekem, vékony ujjaival a vízfelszínt borzolja, és mintha nevetne, halkan, kegyetlenül, bántón; ahogy én bántottam Haldírt, mikor magára hagytam a raktárban, a valóságban nem törve meg Arwen felé a hűségemet. – Láttál mást is?
– Tudod, hogy igen… – elgyötört nyögésbe fulladnak szavaim. Nem értem mi, és hogyan történhetett.
– Számtalanszor, megannyi variációban megtörtént a fejedben, ne is tagadd. A tükör csak azt mutatta, hogyan lehetett volna másképp, ha szívedre hallgatsz, és nem eszedre, ami nagyratörő vágyakat kergetett. Gondor királya – megvetés színezi a hangját, és én látni sem bírom az alakját. Elfordítom a tekintetem, összetört, zúzott lélek és tudat sorvadozik bennem. – Nézd, mit tett veled a hatalom, és az a szerelem, amit koronádért cserébe elhitettél magaddal.
– Ne többet!
– Nem bírod el? A szíved kripta, mióta Haldírt elvesztetted. Mennyivel több lehettél volna, ha most Arwen helyett ő lenne melletted. Emlékszel, mit mondtam neked, mikor megjöttem? – Komor tekintettel mered rám, gondolataimon keresztülfolynak szavai, keményen eszembe vésve a közelmúltat. Igen, itt ülök Gondor királyaként, és kisebb, kevesebb vagyok, mint eddig bármikor. Rettentően fájó igazság marja egész lényemet, mekkorát hibáztam, mekkorát… Sosem tehetem jóvá. – Még mindig úgy gondolod, hogy megérte? Hűnek maradni Arwenhez, és vele a trónhoz? Én nem hiszem.
Szavai, mintha örök, szűnni nem akaró visszhangot vernének a hatalmas csarnok üres magányában. Amilyen váratlanul érkezett, éppoly hirtelenséggel távozott. Kihűlt minden, megfakultak az érzelmek; kábán emlékszem vissza a tükörben látott, megelevenedett vágyképzetekre, és a megmásíthatatlanra, ostobaságomra.
Egyszer jártam a csillagok alatt egy szörnyű, vér borzolta éjszakán; senki voltam és semmi. Egy halott, ami minden lélegzetvételével gyászt lehel, iszonyú kínt és megbánást. Pusztít és felemészt ez a szörnyű múlt-kalitka, aminek acélos fantomrácsai közül képtelen vagyok szabadulni. Elmém tébolyult fogolyként pergeti újra és újra a Helm-szurdoknál történteket: nem kopik, nem gyógyul e megmásíthatatlan, elviselhetetlen gyötrelem. Emléke sem múlik, sosem fog, fekélyes sebe most is éget, tép, nem ereszt. Szívembe vájja kérlelhetetlen penge-karmát; minden dobbanás egy borzasztó kiáltás. Miért…?
Miért nem vallottam meg akkor neked, hogy mennyire szeretlek…?
– Vége