VII. TÖRTÉNET
Cím: Láss mögé!
Kulcsok:
- Fő: „Azt hallottam, hogy a tündéktől dőreség tanácsot kérni, mert egyszerre mondanak igent, vagy nemet.”
- Szereplő: Thranduil
- Tulajdonság: kevélység
- Titkos: athelas
Jelentősebb szereplők: Thranduil
Páros: Nincs, viszont a történet mégiscsak Thranduil & Thranduil kettőse. Felkeltettem az érdeklődésedet? Helyes! :)
Műfaj: AU, novella
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkient illeti, nekem anyagi hasznom nem származik belőle.
Tartalom: Egy titokzatos alak Thranduil rabságába kerül. Ennek ellenére jól érzi magát a börtönben. A király nem örül ennek, annak meg még kevésbé, hogy az idegen üzenget neki. A levelei végül is célba találnak, a tündekirály pedig kénytelen megválaszolni azokat.
Megjegyzsé: „Légy üdvözölve a Bakacsinerdőben! Ha már nem tudsz betelni a látványommal, igyál egy pohár bort az egészségemre.” A *-gal jelölt rész ismerős lehet az eredeti könyvből. A trónszékről való leírást onnan vettem át. A virág neve kitalált, viszont rákeresve találtam hasonló nevű fonási technikát. A drágakő is csak fiktív.
Ihletforrás: Hobbit, főleg a könyvből idéztem.
Láss mögé!
Talán az ötödik hold kelhetett fel, amikor Thranduil kezdte elveszíteni a türelmét a vendége előtt. A férfi hetek óta raboskodott a palotájában, de elmondása szerint ő ezt egyáltalán nem bánta. Szándékosan fogatta el magát, amikor eltévedt a Bakacsinerdő egyik ösvényén, mígnem az őrei a lába elé cipelték. Elismeréssel adózott a fickó kitartásának, de ezt persze nem kötötte az orrára. Először csak hetente egyszer volt hajlandó a zárkájához menni. A férfi minden áldott nap beszélni akart vele, de ugyan ki volt ő, hogy a nagy tündekirály szóba álljon vele? Egyik nap azonban a rabnak sikerült eljuttatnia hozzá az üzenetét. A kérés pedig igencsak megdöbbentette Thranduilt. Nem volt elég, hogy a tanácsát kérte, mindemellett szabadon akart élni a palotában. Igencsak kíváncsi volt a tünde életmódra, meg akarta kóstolni a tünde étkeket, be akarta járni a Bakacsinerdőt. Mindehhez kísérőként őt akarta, mondván sokkal kellemesebb társaságban eltölteni az időt, mint egyedül kitenni magát a birodalom veszélyeinek. Mielőbb várta a választ, hiszen oly sok időt fecsérelt már el a cellájában.
A király felháborodva dobta az asztalára az üzenetet. Mégis, ki lehet ez az alak, hogy csak így parancsokat osztogat neki? Hogy jön ahhoz, hogy a társaságát kérje? Mit gondolt, talán nyaralni jött ide? Kiszolgálást és élelmet vár, meg szabadságot? Hát, azt ugyan lesheti!
Válaszra se méltatta az illetőt. Azzal büntette, hogy elmaradtak a látogatásai. Ám úgy tűnt, ez nem riasztja el a fickót a további levelektől. Minden nap egy kérés, minden nap egy új javaslat, mivel lehetne elütni az időt. Kezdte megelégelni a dolgot. Megparancsolta az őreinek, hogy vegyék el tőle a tintát és a papírt, de azok nem találtak nála semmit. Ezt igencsak furcsállta. Amikor másnap reggel is ott volt az üzenet az asztalán, nem látott benne semmit. Üres papírlap volt. Mérgében a szemétbe hajította, ám mielőtt otthagyta volna a gyűrött darabot, megcsillant benne valami. Nem hitt a szemének. Gyémántnál is ragyogóbb drágakövet pillantott meg benne. A szemét fölé hajolt. Mielőtt kivette volna a követ, körülnézett, de nem látott senkit. Kissé undorodó mozdulattal kihajtogatta a papírt, és ami a csomagolás alatt volt, ámulatba ejtette. Káprázatosnak és mesésnek találta. Szebbnek, mint amit valaha is látott, ragyogóbbnak, mint önmaga, tisztábbnak, mint az Arkenkő. Meg akarta érinteni, ám mire hozzáért volna, az ékkő eltűnt. Nem maradt más a kezében, csak a papír, amit annál dühösebben gyűrt ismét össze, de hiába állt ott még egy darabig, a kő csak nem akart előbukkanni.
Az őrséget figyelemre sem méltatva sietett le a cellákhoz, ahol azon nyomban látni kívánta a titokzatos rabját.
– Felség! Úgy tűnik, célba ért az üzenetem – fogadta őt a férfi.
Forrt a dühtől. Pimasz fráter! Hogy merészeli?
– Mi ez az egész? Azt hiszi, a bolondját járathatja velem? Nem tudja, hogy mire vagyok képes azokkal, akik a fogságomba esnek?
– A kő csak egy kis meglepetés volt, hogy végre szóba álljon velem. Ha végighallgat, és megteszi, amiket kértem, a magáé lehet. Gyönyörű darab, nem szívesen válok meg tőle, de hát valahogy ide kellett csalnom felségedet – mosolygott.
Rezignált arccal hallgatta a férfit. Átverték őt, méghozzá mily galád módon. Abban is biztos volt, hogy bárki is ez az alak, meg fogja bánni, hogy betette a lábát Bakacsinerdőbe. Csodálkozott magán, miért tűrte egyáltalán eddig is a pimaszságait.
– Egy ember nem parancsolhat nekem. Az én parancsaim érvényesek itt, az egész Bakacsinerdőben, egészen Dol Goldurig. Ha úgy akarnám, már nem élne. Ki maga? Mit akar tőlem és a népemtől? Miféle drágakő volt az? – érdeklődött a tünde.
– Ah, felbőszítettem felségedet? Nem állt szándékomban. Csak egy egyszerű ember vagyok, aki a tündékre volt kíváncsi. Maga is láthatta a kéréseimet. A kő pedig… nos, legyen elég annyi, hogy a vendégségért és a kívánságaim teljesítéséért cserébe az öné.
Eddig sem kételkedett a férfi épelméjűségében, de ezek után biztosra vette, hogy az illető bolond. Nemhogy a szabadságát nem fogja egykönnyen visszaadni, de örülhet, ha egyáltalán élve kijut innen. A lehetetlen kívánságokon túl az is dühítette, hogy a foglya túl jól érzi magát a cellában. Mindezeken túl vágyott arra az átkozott kőre. Látni akarta, újra. Meg akarta érinteni. Elkápráztatta a szépsége. Döntenie kellett: vagy visszautasítja a férfi ajánlatát, vagy belemegy a játékába. Ha az utóbbit választja, akkor mindenképpen ő akarta a szabályokat meghatározni. Végtére is, egész méltányosnak tűnt az ajánlata.
– Csupán egyetlen szavamba kerülne, és azonnal kidobathatnám innen. Tovább is elmehetnék, de ugye nem akarná a feje nélkül találni magát. A kő, már ha létezik, az enyém lesz. Úgy vélem, meg fogunk egyezni, ha élni akar.
– Nem fog kidobatni, sőt, lefejezni sem. Túl sokat tudok ugyanis. Vajon meg tudunk-e végre egyezni, ha azt mondom, a létezésemet magának köszönhetem?
Megrökönyödve hallgatta a férfit. Honnan vesz ilyen sületlenségeket? Soha életében nem látta ezelőtt. Csak annyit tud róla, amit a leveleiben kért.
– Ki maga? – tette fel újra a kérdést, és remélte, hogy végre választ kap.
A férfi nem válaszolt azonnal, végül felállt a cellában, hogy szembe nézzen a királlyal.
– Az vagyok, ami kiveszett magából. A jóság, a becsület. A könyörületesség. A maga emberi oldala. Ha úgy tetszik, a jó része.
Alacsony, kövérkés ember állt előtte. Kopasz volt, ezért a tündekirály kizártnak tartotta, hogy bármi köze lehet ehhez az alakhoz. Csupa badarságot hord össze, mit tudhat ő róla, és arról, hogy milyen ő valójában?
– Ez nevetséges. Nem ismerem magát, és ugyan honnan veszi a bátorságot, hogy ezt állítsa rólam? – dühöngött a tünde. – Őrség! Gondoskodjanak róla, hogy ez az ember ne tudjon nekem üzenni, és intézkedem, hogy a lehető legrövidebb időn belül kidobassuk innét!
Már épp menni készült, egy percig sem volt hajlandó tovább hallgatni a rabot. Bolondnak tartotta, amiért ujjat mert húzni vele, a tündekirállyal.
– Felség! Ha nem ismerném, ugyan honnan tudnám, miféle varázslattal tünteti el a sárkánytűz nyomait? – szólt utána a titokzatos vendége.
Fájdalom járta át. A tökéletes arc eltorzult, mély hegek és a bőr szövete jelent meg azon a részén, amit a sárkánytűz megégetett. Az egész csak néhány pillanatig tartott, de ez is elég volt Thranduilnak ahhoz, hogy belássa, a férfi igazat beszél. Amikor elmúltak a kínok, arca ismét makulátlanul festett. Megérintette, és hatalmas megkönnyebbülés járta át, amikor épnek érezte.
– Hogy merészeli?! Honnan ismeri ezt a varázslatot? Erről senki nem tudhat, csak én –háborgott.
– Mindent tudok magáról, felség. Ha gondolja, mutathatok további bizonyítékokat, de úgy gondolom, ennyi is elég volt. Gondolja meg az ajánlatomat. Hallgatnék magára, bár azt hallottam, tündéktől dőreség tanácsot kérni, mert egyszerre mondanak igent, vagy nemet. Fontolja meg a kéréseimet, és bebizonyíthatja ennek az ellenkezőjét.
Abban a pillanatban jó tanács helyett a következő járt az eszében: ott helyben lefejezni és végre megszabadulni tőle. Hogy jön ez az alak ahhoz, hogy csak így parancsolgasson neki? Miért változtatna a tündék egyik ősi tulajdonságán a kedvéért? Viszont az előző mutatvány emléke még élénken élt benne.
– A tündéknek megvannak a maguk szokásai. Különleges megjelenésünk gyakran összezavarja az áldozatokat, nem csoda, hogy nem bíznak bennünk. Akarom azt az ékkövet, és meg is kaparintom. Legyen üdvözölve a Bakacsinerdőben!
~ ᵺ ~
*A tündekirály trónszéke annak az útvonalnak a végén állt, ami a barlang főbejáratától kanyargott végig. A nagyterem oszlopait eleven sziklákból faragták, ezek tartották fent azokat a járatokat, amelyek végighúzódtak a barlangon. A trón bükkfából faragott szék volt égbe törő mintákkal. Piros fáklyafény világította be a termet. Thranduil fején ágakból font korona ékeskedett, amit az évszaknak megfelelő növényekkel díszített. Keze a szék karfáján pihent, majd’ minden ujjára jutott gyűrű. Ezek a királyság szimbólumai voltak.
Nem sokáig ülhetett a trónján, hiszen a vendége tényleg betartatta vele a kéréseit. Minden napra kitalált valamit, amihez az ő társasága kellett. Szigorúan ügyelve közben arra, hogy mikor mond igazat, és mikor nem. Az alak ugyanis rögtön kiszúrta, ha hazudik, és ilyenkor bizony képes volt fájdalmat okozni neki. Nem kevés erőfeszítésébe került igazat szólni, de kénytelen volt.
A fia egykori szobáját engedte át neki. Úgyis kihasználatlan volt, de még így is kényelmes és tisztán tartott. Rég járt abban a szobában, fájdalmas emlékeket juttatott az eszébe. Amikor a kopasz férfi is ott volt, igyekezett nem gondolni ezekre. Látnoki képességekkel bírt, meg tudta törni az ő varázslatait. A követ azóta nem láthatta. Sokszor eszébe jutott, de a férfi nem tartotta elérkezettnek az időt, hogy megmutassa neki. Így csak játszotta az idegenvezető szerepét a palotában, és várta a pillanatot, mikor szabadulhat meg végleg tőle.
– Szép napunk van, felség – köszönt rá messziről a férfi.
Csak biccentett felé. Még a végén kitalálná, hogy a viszontlátás örömében is másra gondol.
– Megnéztem a kéréseit még egyszer. Mondja, meddig kíván itt tartózkodni? Nem mintha nem élvezném a társaságát, de nem gondolja, hogy kissé messzire megy? – érdeklődött Thranduil.
– Egészen addig maradok, amíg nem sikerül jobb belátásra bírnom. Nem ért engem, ugye? Maga önző és kevély. Mindenkinél többre tartja magát, nem törődik mással, csak ezzel a királysággal, meg az elvarázsolt csinos pofikájával. Azt sem veszi észre, ha valaki például athelasért könyörög, mint az a szerencsétlen ember, aki múltkor megsérült az erdejében, és hiába hozták a lába elé az illetőt, nem segített neki. A többi tündére bízta a sorsát, pedig magának van itt a legnagyobb ereje.
– A tündék nagyon jól boldogulnak nélkülem is a gyógyításban. Nem azt mondtam, hogy hagyják a sorsukra az illetőt, hanem intettem, hogy lássák el. Büszke nép a miénk, és miért ne lehetnék én, a tündék királya is az?
– Bárcsak büszkének látnám, de maga épp az ellenkezője.
Olyan megvetéssel mérte végig az alacsony, kövér embert, amennyire csak tündesége megengedhette neki. Ha teljesíti a kívánságait, első dolga lesz kipenderíteni az otthonából. Nem adott neki igazat. Eddig sem viselkedett másképp, törődött a népével, és segített azon a sérült férfin is. A tündék alapvetően sokat foglalkoztak a megjelenésükkel. Ő sem volt kivétel.
– A mi népünk büszke. A múltjára, a jelenére. Nem képezek kivételt, olyan vagyok, mint ők.
– Az lehet, de egyik tünde uralkodóról sem hallottam olyan történeteket, mint magáról.
~ ᵺ ~
A Bakacsinerdőben nyáron kellemes az idő. A sűrű lombkorona alig engedi át a napfényt, a tündekirály így könnyedén elviselte a hosszú palástot és a földig érő ruhát. Néhányan vele tartottak az őrei közül, nem hagyták magára urukat. Útitársának persze nem tetszett a kíséret, de úgy tűnt, elviseli a társaságukat. A legismertebb ösvényen haladtak a király vezetésével. Hűséges szarvasa mögöttük baktatott, kötelességtudóan követte a gazdáját. A tünde inkább sétált. Gyakran megálltak. A férfi érdeklődve figyelte a fákat, a gazdag növényzetet, kérdezősködött, melyik mire való. Thranduil igyekezett türelmesen válaszolgatni neki. Némelyik növény gyógyításra is jó volt, de akadtak mérgezőek is. A férfi megjegyezte, hogy mennyi fontos növény akad itt, és hogy legszívesebben gyűjtene belőlük egy csokorra valót. Nem szívesen hagyta volna neki, hogy megrövidítse a népét a gyógynövényszedéssel. Egész nap gyalogoltak, kezdett besötétedni. Szeretett volna visszatérni a palotába még sötétedés előtt.
Különleges virágok nőttek az egyik gyérebb aljnövényzetben. Olyan ösvényt akart választani, amivel elkerülheti, hogy a férfi megláthassa kedvenc növényét. Még az hiányzott volna, hogy rájöjjön, mi az. Ezüstszínű holdfényszirmok voltak, a tündék legkedveltebb növénye, szépségük legfőbb őre. Úgy óvta ezeket a növényeket, mintha legféltettebb kincsei lennének. Nagy segítségére voltak a sárkánytűz okozta sebek elrejtésében is. Pókhálószerűen lepték el az avart, messziről bárki apró csillagtengernek nézhette. Ám ezek mind szirmok voltak. Pechére a férfi épp meglátta csillogó fényüket. Látni akarta őket. Kénytelen volt odamenni, és megmutatni legféltettebb kincsét.
– Olyan, mintha a csillagok közt állnánk. Gyönyörűek – ámuldozott a vendége.
– Holdfényszirom, igen ritka növény. Szinte máshol nem is él meg, csak itt, az erdőmben. Jobb, ha nem ér hozzá. Csak a tündék érinthetik meg.
– Kár, pedig olyan kívánatosak. Az ember legszívesebben belegázolna ebbe a virágmezőbe, hogy a csillagok közt érezze magát.
Közelebb lépett a virágokhoz. Végigpergette ujjait a növények fölött, érezni akarta az erejüket. Behunyt szemmel tapintotta ki a szirmokat, beszívta illatukat. Óvatosan kitépett egy szálat. Kedvtelve nézegette a ragyogását.
– Megérinthetem? – lépett közelebb a férfi.
Az orra elé tartotta a virágot. Szándékosan közelebb tolta felé, ügyelve arra, hogy ne ejtse ki a kezéből. Amikor a másik meg akarta érinteni, a virág eltűnt. Elmosolyodott.
– Hiába minden, a virág túl kényes, nem érintheti meg akárki. Most már bennem él. Ám ha hajlandó lenne még egyszer megmutatni azt a követ, kaphat belőle.
Biztos volt benne, hogy ez beválik. Az ezüstfolyam eszébe juttatta az ékkövet. Meg akarta érinteni. Olyan tisztán látta maga előtt, mintha ott lenne. Mire felocsúdott, minden sötét volt körülötte.
Az útitársa az összes virágját eltüntette. Ami eddig csupán dühítette, most mérhetetlen haragra gerjesztette. A varázsló, mert ezek után nem nevezhetné embernek, túl messzire ment. Oda lett a legféltettebb kincse, ezért pedig lakolni fog.
– Mit művelt a virágaimmal? Adja vissza őket, vagy itt helyben megküzdök magával!
– Úgy tűnik, a virágai kihaltak. Visszaadom őket, ha maga is tiszteletet tanúsít végre irántam.
Királyhoz méltóan igyekezett visszafogni magát. Nehezére esett higgadtnak maradni, de kénytelen volt rá.
– Vessünk véget ennek. Adja vissza a virágaimat, és élve elmehet! Többé ne is lássuk egymást, be ne tegye a lábát az erdőmbe! – szólította fel a tündekirály.
– Már nem akarja a követ? Nem vágyik arra, hogy megérinthesse? Mint említettem, a létezésemet magának köszönheti. Furcsa dolog ez, de maga tehet arról, hogy itt vagyok.
A fák lombja fölött már ragyogtak a csillagok. Csak a Hold fénye tört át rajtuk bevilágítva az éjjelt és a vándorait. Az alacsony, kopasz, kövér férfi eltűnt, helyette ott állt egy magas, derékig érő hajú tünde. Nem volt koronája, mint a királynak, nem viselt ezüst ruhát. A jelenség csak addig tartott, amíg a Hold rájuk világította fényét. Amint felhő takarta el, a kecses alak eltűnt, helyébe visszatért az alacsony ember. Thranduil nem hitt a szemének. A holdfényben látott jelenés olyan volt, mint ő. Azt a tündét látta, aki még boldog volt. Aki gondtalanul járta az erdőt, hallgatta a madarak énekét. Fülelt a zajaira, élvezte az ízeit, érezte illatát. Otthon szerető családja várta, édesanyja karjai. Cseppet sem örült a látomásnak. Felzaklatta a látvány, hiszen már megváltozott minden.
Most csillogó ezüstpalástot és koronát viselt, és vállán a Bakacsinerdő minden gondját. Csodás külső jutott neki, de nem érinthette senki. Zárkózottan élt, nem voltak barátai, nem volt már családja. Magány és elszigeteltség várta és félhomály. Saját börtönében élt, ahol nem jutott hely a boldogságnak.
– Királlyá lettem. Van egy múltam, és egy jelenem. Az uralkodás kötelességekkel jár, és olykor megfeledkezünk önmagunkról. Így tettem én is. Megváltoztam, sosem leszek az, aki régen.
– Ez így van. De végre belátja, hogy nem a helyes úton halad. Nézzük meg most a követ. Akarja látni?
Egészen megfeledkezett róla. Hát persze, hogy akarta. Erőt vett rajta a múltkori vágy, hogy megérinthesse. Az ékszer most sokkal fényesebb volt. Arany és fehér színeivel káprázatos látványt nyújtott. Utána nyúlt, de a férfi elhúzta a kezét.
– Észrevette, hogy most sokkal világosabb? Emlékszik a múltkor mennyivel sötétebb színekben pompázott? Elmondom, miért. Ez a kő is maga. A maga természetéhez ragaszkodik, a hangulatához képest változik. Megmutatja, épp milyen erők lakoznak önben. A jó vagy a rossz oldal. Felismerni vélte a jót. Képes volt beismerni, hogy megváltozott. Ez jó. Hamarosan megkaphatja, ha úgy jobban tetszik, amint eltűnök, ez a magáé.
Nagyon remélte, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Akkor ugyanaz lehet, aki eddig, és nyugodtan üldögélhet a trónján anélkül, hogy bárki belekötne az uralkodásába. Még ha az a valaki állítása szerint ő maga is. Ez kész téboly! Ha így lenne, hagyná, hogy mindent úgy csináljon, ahogy azt most teszi. Nem változtatna a szokásain, ugyanúgy nagy figyelmet fordítana a kinézetére, kihasználná az uralkodás nyújtotta élvezeteket.
– Ha módomban állna, már megöltem volna. Csak azért nem tettem eddig lépéseket ez ügyben, mert beláttam, hogy maga tényleg az, akinek mondja magát. Varázsló lenne, vagy látnok? Végül is, nem számít, csak az, hogy ismer engem. Maga előtt nincs titkom.
– Pontosan. Lassan megérti, miért most van szükség a jelenlétemre. Még a végén hálás is lesz nekem ezért.
~ ᵺ ~
Az, hogy mennyire volt hálás Thranduil, csak néhány hét múlva derült ki. Egyik reggel ugyanis a vendég eltűnt, csak úgy váratlanul, még üzenetet sem hagyott. A tündekirály hiába kereste a drágakövét, nem találta. Minden lyukba benézett a fia szobájában, átfésülte az ágyát is, de nem talált semmit. Becsapva érezte magát. Ő mindent megtett, hogy a férfi kedvében járjon, teljesítette az összes kérését, élvezhette az ő társaságát, megtapasztalhatta a tünde életmódot; és mindezt a semmiért. Ő betartotta a szavát, de úgy tűnt, hogy a férfi nem. Csalódottan hagyta ott a szobát. Még az őrök sem látták elmenni a titokzatos alakot, pedig a palota ajtaját varázslattal őrzik, így ha valaki ki akarna jutni onnan, azonnal tudnának róla.
Gondolatai végül nem hagyták nyugodni, ezért úgy döntött, kimegy az erdőbe. Hű szarvasa készséggel hagyta, hogy gazdája felüljön a hátára. Az állat büszkén menetelt előre. Thranduil nem is kívánhatott volna jobb hátast. Egyre beljebb hatoltak a járt ösvényen, míg egyszer csak elérték azt a tisztást, ahol kedvenc holdfényszirmai nőttek. Nem hitte, hogy valaha még láthatja őket. A szirmok csak időszakosan virágoztak, és nem szeretik, ha valami megzavarja őket a ragyogásukban. Úgy érezte, végleg elveszítette a kedvenceit. Már éppen teljesen le akart mondani róluk, amikor megpillantotta őket. Nem hitt a szemének. Nappal nem voltak olyan feltűnőek, mint éjszaka, most apró fényes pontoknak tűntek. Megállította szarvasát. Megengedte az állatnak, hogy legelésszen kicsit, amíg ő szemügyre veszi a szépséges virágait.
Látványukra rég tapasztalt boldogság járta árt. Az élet gyakran arra kényszerítette, hogy elnyomjon minden oda nem illő érzést, bánjon úgy mindenkivel, hogy örökre megjegyezzék a nevét. Sosem engedhette el magát, sokszor még Legolas előtt sem. Elvárta tőle, hogy olyan legyen, mint ő. Most örömmel gondolt arra, hogy nem így lett.
Lágy szellő támadt fel. Táncot járt a virágok között, belekapott a hajába. Úgy tűnt, hogy magával vitte a nyomasztó emlékeit. Lehajolt egy szál virágért, és leszakította. Elvakította az ezüstös ragyogás, behunyta a szemét. Mire újra kinyitotta, a virág eltűnt. Elégedetten fordult vissza a palotába. A furcsa alak eltűnt, ám mégis igaza lett. Hálával tartozott neki a leckéért, amit kapott.
Vége
