VIII. TÖRTÉNET
Cím: Egy nap Zsáklakban
Kulcsok:
- Fő: „Ha többen becsülnék inkább az otthont az arany helyett, a világ sokkal derűsebb hely lenne.”
- Szereplő: Zsákos Frodó
- Tulajdonság: rejtőzködés
- Titkos: Bilbó zsebkendője
Jelentősebb szereplők: Zsákos Frodó, Zsákos Bilbó, Gandalf
Páros: –
Műfaj: novella, általános, humor
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Jogok: Minden jog J. R. R. Tolkient illeti. Anyagi hasznom nem származik a történet megírásából, csupán kölcsönvettem a szereplőket magam és mások szórakoztatására.
Tartalom: A történet középpontjában Bilbó és Frodó áll, valahol az Öt Sereg Csatája és a Gyűrűháború között. Bemutatja egy napjukat egy kis nem mindennapi eseménnyel, ami csak tovább fűzi a kettejük közötti kapcsolatot. Fogadjátok tőlem szeretettel!
Ihletforrás: kép
Egy nap Zsáklakban
A Zsáklak már kora reggel lábdobogástól visszhangzott. Aprócska talpak, gyermeki csíntalanságtól hajtva. Ablaktól ablakig, aztán vissza is. Két kéklő szempár vizslatta türelmetlenül a napkeltét. A hatalmas, vörösen fénylő korong a dombokból kiemelkedve biztosított mindenkit: ma is derűs, napfénytől szikrázó nap várható. A kék szempár tulajdonosa leginkább úgy tudott a felkelő napra gondolni, mint egy óriási narancsra. Hisz formára és színre megegyezett azzal a gyümölccsel, amit egyszer Bilbó bácsitól kapott még nem is olyan rég. Azt mondta, messzi, messzi földről érkezett, ahol végtelen vizek nyalogatják a homokos vízpartot, és a hőség oly nagy, hogy egy hobbit aligha lenne képes elviselni. A kis Frodóban ez mégiscsak kalandvágyat ébresztett.
Türelme már a végét járta. Indult volna Bilbó bácsival a szokásos reggeli sétájukra, noha az utakon még senki sem volt. Szó szerint senki. A hobbitok körében a koránkelés gondolata olyan abszurd volt, akárcsak kihagyni egy vasárnapi ebédet. Így nem csoda, hogy mikor a kis Frodó a Zsáklak zöld, kerek ajtaja mögül kiszabadulva hangosan végignyargalt a szomszédos hobbitlyukak előkertje előtt, Bilbó minden erejével az elcsitításán volt, tartva a zsörtölődő szomszédok hadától. Ám ez a kis hobbitot egy cseppet sem zavarta vagy gátolta. Hisz mennyi, mennyi mindent meg kellett tennie szabadulása érdekében! Először is ott volt az a szörnyen hosszú várakozás. Majd amikor ezt megelégelte, fel kellett keltenie Bilbó bácsit, méghozzá nem is akárhogyan: sokadszori sikertelen próbálkozás után türelmét vesztve alvó nagybácsikájára vetette magát, ami végül is elég mulatságosnak, de ami a legfontosabb, elég hatásosnak bizonyult.
Kedvelte Bilbó bácsit. Mindig mulatságosan telt a nála eltöltött idő, vagyis mindenképpen mulatságosabban, mint más hobbitoknál. Frodó Bilbót és minden hozzá fűződő dolgot varázslatosnak és rejtelmesnek látott. Így teljesen természetes volt, hogy mielőtt a szülei olyasfajta „megőrzésre” kölcsönadták Frodót pár napra, hadd töltsön fiuk egy kis időt magányos nagybátyjával együtt, a kis hobbit alig fért a bőrébe. Bilbó bácsinál aligha voltak szabályok, vagy ha egy mégis, az az, hogy ne kürtölje világgá, miféle mókákkal múlatják ők ketten az idejüket. Bilbó bácsi igencsak különleges játékokat mutatott és meséket mondott. A legkülönlegesebbnek mégis az bizonyult, amikor meghúzódva, visszafojtott lélegzettel figyelte a tündéket nagybátyja oldalán, aki folyamatos csendre intette, mert úgy ám, ő emlékezett még a Bakacsinerdőből, hogy a tündék egy szempillantásnál is kevesebb idő alatt képesek úgy eltűnni, hogy ahhoz foghatót csak egyet ismer. Ilyenkor Bilbó bácsi mindig sejtelmesen mosolygott, és a világért nem volt hajlandó elárulni, hogy ki is az az egy.
Frodó hát ezért imádta nagybátyját: megmutatta neki a világ rejtelmes és izgalmas oldalát, kirántva őt a hobbitok mindennapi világából, amit Frodó nem utált, sőt, a szíve hozzánőtt, hisz ez jelentette számára az otthont, a családot és szeretetet és minden komfortságot. E mindenből viszont neki csak a megmagyarázhatatlan szeretet maradt, ami mosolyra húzta a száját, hisz még a tizedik őszét sem érte meg, miért kellett volna magyarázatot találnia boldogságára? Ott volt, és kész.
Aznap reggel az erdő felé vették az irányt. Frodó boldogan ugrándozott a porban, Bilbó bácsi pár lépésre mögötte figyelte. A kis hobbit néha kilépett oldalra, hogy leszakítson egy fehér, bóbitás virágot, ami a fű között nőtt, s aminek nem ismerte pontosan a nevét, de szerette nézni, ahogy megfújva a fehér kis pelyhek ezerfelé szállnak. A búzamezők mellett elhaladva is végighúzta kezét a lengedező kalászokon, miközben gondolatban messze Bilbó meséiből ismert tájakon kalandozott. Ő már előre elhatározta, hogy egyszer felkerekedik, és bejárja fél Középföldét – hacsak nem az egészet.
– Bilbó bácsi – szegődött a kis Frodó nagybátyja mellé. – Elmeséled megint azt a történetet?
Bilbó rámosolyogott. Örömet okozott neki, hogy unokaöccse így lelkesedik kalandjai iránt.
– Melyiket a sok közül?
Frodó egy percig sem gondolkozott.
– A kedvencemet – kívánta a gyermek.
Ugyan Frodó már kívülről fújta az egészet, mégis úgy szerette nagybátyja szájából hallani, aki mindig hatalmas lelkesedéssel és odaadással mesélte el valamennyi történetét, olyan kis részletekkel színezve, mintha éppen csak tegnap történt volna meg vele. Most is így beszélte el a három troll esetét. A kis Frodó még mindig jókat kacagott a trollok bugyutaságán, és őszintén csodálta nagybátyja ravaszságát, hogy hogy játszott ki három ekkora bestiát.
A kis hobbit jól tudta kisgyermek létére, hogy nagybátyja még nem avatta be kalandja néhány részletébe. Bár ő mindenekfelett kíváncsi volt rá, és bízott benne, hogy megértené, nem merte felhozni ezt előtte. Nem azért, mert dühössé vált volna. Ilyenkor Bilbó inkább megzavarodott, és gyorsan valami mással kezdett el foglalkozni. Emellé rendszerint csak annyit motyogott: „Majd ha nagyobb leszel…”. Ilyen részlet volt például a völgyzugolyi hetek és a Beornnál töltött idő közti rész. Illetve egy igen fontos részlet: a történet vége. Erről mindig csak annyit mondott, hogy a nagy törpkirály, Thorin aznap dicsőséges győzelmet aratott. Se többet, se kevesebbet.
– Játszunk bújócskát? – kérdezte a kis Frodó, amikor az erdőbe értek.
Bilbó bácsi válaszként már el is takarta a szemét. A kis hobbit elvigyorodott, és futásnak eredt a magas fűben. Levegőt kapkodva állt meg. Elbújhatna egy fa mögé – de hamar megtalálnák. Esetleg lapulhatna a fűben? Ez sem bizonyult az igazinak, bár még meg is próbálta. Végül egy közeli tölgyre esett a választása. Barázdált, zömök törzse megkönnyítette a mászást, és egy tünde gyorsaságával kapaszkodott fel az ágakon. Legalábbis szerette volna ezt hinni.
Épp idejében: Bilbó bácsi a megkeresésére indult. Hosszasan járkált a fák között. Nem egyszer ment el Frodó rejtekhelyül szolgáló fája alatt, ami nem kis vidámságára szolgált a kis hobbitnak, és nem túl sikeresen, de próbálta visszatartani a kuncogást.
Erre is figyelt fel Bilbó, amikor már sokadjára ment el arra. Elvigyorodott, és zsebébe mélyesztette kezeit.
– Nahát, ki gondolta volna – nevetett. – Hogy egy hobbit egy fán rejtőzködjön!
Lesegítette a fáról. Frodó még bolondozott egy kicsit az erdőben, kiélvezve a hűs reggelt. Elvégre is egy ilyen kis hobbitnak kellett a mozgás, Frodó mindig is ilyen fáradhatatlan volt, valahol ki kellett ezt élveznie.
De ha Bilbó bácsi azt mondja, menni kell, nincs mit tenni. A kezébe kapaszkodott, és indultak.
Bilbó egy kosarat hozott, ami csak egyet jelenthetett: második reggeli előtt még betérnek a piacra. Bizonyára már az apraja-nagyja ki is rakodott, és kezd beindulni az élet a piactéren. Így is volt: a frissen szedett gyümölcsök és zöldségek ládástul érkeztek, meg egyéb portékák, melyek eladásra vártak, csirkéket, ludakat, disznókat, s egyéb haszonállatokat terelgettek.
A pékség mellett elhaladva megcsapta az orrukat a friss kenyér és sütemények illata. Frodó megállt, és szótlanul felnézett Bilbóra. A biztos hatás kedvéért még el is mosolyodott, és a pékség felé nézett.
Bilbó rosszallóan nézett, mint aki már pontosan tudta volna előre, hogy ez fog történni. De azért megmosolyogta, és két pénzérmét nyomott a kezébe.
– Ha már bent jársz, hozz magaddal egy cipót is – kérte. Frodó már éppen elfordult, amikor még valami eszébe jutott. – Oh, és zsemlyét is! Már megint elfogyott a kamrából. Addig… addig veszek tejet – mutatott a szemben lévő tejárusra.
Válaszul mosolyogva bólintott, majd beszaladt a pékségbe. A sütemények tálcán sorakoztak, a zsömlyék, cipók, és társaik pedig kosarakba voltak rakodva. A kis hobbit hangosan köszönt a péknek.
– Jó reggelt, Frodó úrfi! – köszönt vissza. – Mivel szolgálhatok?
Mély gondolkodásba esett, ami a választást illeti. Mert hát ott volt a meggyes pite, az örök kedvenc, de egyből mellette az almás rétes, amit még ugyan nem kóstolt, de hírhedten finom volt, meg mellette a tökös lepény, ami viszont Bilbó bácsi nagy kedvence volt, és hát, jó lett volna az örömére tenni. A választás lehetetlen volt, így nem volt más lehetősége: vett mind a háromból. Csak hát a cipóra meg a zsemlyére éppen nem gondolt, és ez éppen csak akkor jutott eszébe, amikor már Bilbó bácsi előtt állt, aki egy üveg tejet és egy guriga sajtot tartogatott a kosarában.
– Hát a cipó? – kérdezte összevont szemöldökkel.
Frodó mélységes zavarában csak ennyit szólt mentségéül:
– Hoztam neked tökös lepényt!
Végül ketten tértek vissza a pékségbe, ami után még vettek frissen fogott halat – legalábbis a halász ezt állította –, kolompért és leveszöldségeket. Csak ezután indulhattak haza.
Frodó szerint igazán mulatságos volt a visszaút. Bilbó a nehéz kosárral, jóval elmaradt mögötte, na persze azért szemmel is tartotta, nehogy valami baj történjen. De unokaöccsén úrrá lett a gyermeki csíntalanság, és ilyenkor nehéz, vagy éppen lehetetlen volt megfékezni. Kicsattanó energiával cikázott a felnőttek között, hiába intette óva Bilbó bácsi, hogy vigyázzon, nem volt számára megállj. Szétkergetett egy csapat tyúkot is, jutalmul kapva gazdájuk nem túl kedves szavait, de ennyivel talán jól is járt, főleg azért, mert tovatűnve még csak nem is hallotta őket.
Frodó nem volt igazán rossz gyerek, sőt, ha a helyzet megkívánta, képes volt úri hobbitfiúcska módjára viselkedni. Ám ha mégse, kedvét lelte olyas csínyekben, mint a birkák szétkergetése a réten vagy Zsizsik gazda terményének megdézsmálása. Igen, a gazda gombájának egyszerűen lehetetlen volt ellenállni. A hobbitok mindig is nagy rajongással gondoltak az ételre, legfőképpen a gombára, s ez alól Frodó sem volt kivétel. Ráadásul a kedvence a csiperke volt, ami jó számmal nőtt Zsizsik úr kertjében. Hát hogy is tudott volna ellenállni?
Miközben Bilbó az ebédről gondoskodott, el kellett foglalnia magát valamivel, így jobb dolog híján kiment szöcskét fogni a magas fűbe.
Nagyban benne volt a dologban, amikor nyikorgást és zötykölődést hallott halk énekszóval kísérve, ami inkább már csak dúdorászásnak volt nevezhető. Paták kopogtak az úton, s ez mind elég volt már arra, hogy felkeltse az érdeklődését. Kirohant az utcára, de hamar meg is bánta, és sietve iszkolt vissza a domb mögé.
Egy öregember volt a Nagyok népéből, ezt egyből látta, s ennyi elég is volt. Hallotta, hogy a szekér, mellyel érkezett, megállt, és tudta, hogy a Nagyok nem bántanak, mégis félelem költözött a szívébe. Persze ha azt is tudta volna, hogy ki is jött hozzájuk látogatóba, annyi bizonyos, hogy félelem helyett ujjongott volna. Édesapja óva intette őt az efféle találkozásoktól, ám amikor még Bilbó is kitárta az ajtót, és előre hívta, engedett a kíváncsiságának.
– Bemutatom régi barátomat – mutatott az újonnan érkezettre –, Szürke Gandalfot!
A kis Frodónak tátva maradt a szája.
– Gandalf, ő itt Frodó, a…
– Nohát, kedves Bilbó! – vonta fel a szemöldökét az öreg, miközben Frodót szemlélte. – Nem is adtad hírül, hogy megnős…
Bilbó harsány nevetése szakította félbe.
– Ugyan, szó sincs róla! Zsákos Frodó nem a fiam. Kétszeresen is másodfokú unokaöcsém.
Az említett, mint a villám iramodott át Bilbó hónalja alatt. Pontosan a jó illatok forrásának irányába tartott. A teríték kész volt, ráadásul három fő részére. Ennek Frodó szörnyen megörült, ez egészen érthető, hisz annyit hallott már Gandalfról! Végre kifaggathatja mindenféle mágus- és egyéb dologról, amire Bilbó bácsi maga se tudta a választ.
Nem is olyan sokára hozzáláttak az ebédhez. A mágus kezében a kanál nevetségesen kicsinek mutatkozott, és a zöldséglevesből is háromszor szedett, mire jól lakhatott vele.
Frodó nem kerített, rögtön a lényegbe vágott.
– Egyszer engem is elhívsz egy kalandra? – emelte szemeit Gandalfra.
Bilbó erre egész egyszerűen félrenyelte a levest. A mágus nevetve megütögette a hátát.
– Csak mértékkel! Ugyan sosem kételkedtem a hobbitok étvágyában, de azért jóból is megárt a sok! – nevetgélt, majd Frodóhoz fordult: – Drága fiam, csak a legnagyobbak tudhatják, hogy mit hoz a jövő, de a legkisebbek is fordíthatnak a világ sorsán. Még semmi sincs kizárva – kacsintott a kis hobbitra.
Frodónak elakadt a lélegzete izgalmában. Meglehet, hogy rá is egy kaland vár? Elég merésznek érezte magát ahhoz, hogy útra keljen. Kész lenne meglátni a világ csodáit, idegen földekre utazni, mint annak idején Bilbó. Ábrándozni kezdett jövőbeli kalandjairól.
Gandalf az ebéd végezetéig olyan történeteket mesélt, amit a kis hobbit korábban még sosem hallott. Hobbitokról, akik felkerekedtek, nem törődve a szomszédok rosszalló tekintetével, és minden kényelmet maguk mögött hagyva elmentek világot látni, meggazdagodtak és hírnevet szereztek. Bilbó gyakran összevont szemöldökkel tekintett Gandalfra, aki ilyenkor alig észrevehetően, de áthidalt egy-egy részt, kihagyva olyasmi dolgokat, ami nem éppen gyermekeknek való.
A kis Frodó egészen kimerülésig hallgatta volna a mágust. Éppen a tűzijátékokról esett szó, amikor Bilbónak sokadszori próbálkozásra sikerült közbevágnia.
– Bocsássatok meg, hogy megzavarlak titeket – szabadkozott –, de Gandalf, azt hiszem, valamiféle közlendővel érkeztél, nem de?
Egy pillanatra elgondolkodott.
– Ó, hát persze! Bocsáss meg, Frodó úrfi – mosolygott bocsánatkérően, majd a nagybátyjához fordult: – Remek hallgatóság.
Bilbó erre helyeslően biccentett.
– Váltanék pár szót Gandalffal – mondta Frodónak. – Pihenj, vagy játssz, de ne menj messzire! – intette óva, majd lágyan összeborzolta unokaöccse haját, és Gandalf nyomába eredt, aki céltudatosan hajtott a szalon felé.
A lehetőség felkínálkozott, a kísértés nagy volt, nem is tudott neki ellenállni: hallgatózni kezdett.
– Na és, mi újság a nagyvilágban? – hallotta Bilbót, és a karosszékét is, ahogy elhelyezkedett benne.
– Ó, minden a szokás szerint – mondta már csak megszokásból is Gandalf. – Említésre méltó, hogy a közelben, idefelé jövet egy megkövült trollra akadtam, és annak barlangjára.
– Kincsekkel?
– Igen, akad az is. Szokatlan, hogy ilyen közel merészkednek.
Kis csönd.
– Felettébb érdekes – jegyezte meg, majd témát váltott. – Hogy vannak Balinék? Régen jártak errefelé…
Frodó a szobájába ment, és becsukta maga mögött az ajtót. Az, amit ebéd közben és után hallott, bőven elég volt neki: Hát most, vagy soha! Hátizsákja amúgy is tele volt pakolva, azzal nem vacakolt sokat. Nem gondolta át. Hisz csak a közelbe megy, nem is messzire, de felkutatja a barlangot. A kaland az kaland. Már látta is: gazdagon, arannyal megpakolva fog hazatérni. Annyi tökös lepényt fog vásárolni Bilbó bácsinak, hogy nem fogja győzni megenni.
Hamar a hátára kapta táskáját, és a nagy zöld ajtón, ahogy csak egy hobbittól telik, kiosont. A kész tervvel, büszkén vágott neki az útnak. Ő, Zsákos Frodó, most aztán megmutatja a nagyvilágnak, hogy mire képes!
A pék éppen hazafelé tartott, amikor Frodóba botlott.
– Hát te, Frodó úrfi? Merre tartasz?
– Kalandra megyek – emelte meg büszkén fejét. – Világot látni!
Az úr szemei a kaland szó hallatán összeszűkültek, majd szó nélkül tovasietett. Frodó megvonta a vállát, és továbbment. Nem várta, hogy megértsék.
Lassan elhagyta Hobbitfalvát, és napraforgó földek között haladt el. Előre nézve mást se látott: napraforgó, kukoricás, búza. Termőföldek végtelensége. Az utakon nem járt senki, bizonyára a nagy forróság miatt, amivel a kis hobbitnak is meggyűlt a baja. Szörnyen melege volt, a szája kiszáradt, ráadásul a nagy sietségben még kulacsot se hozott magával. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy visszamegy, de ezt az ötletet rögtön el is vetette. A kitűzött cél előtte volt, és ez hajtotta.
Telt-múlt az idő, a nap az estét ígérgette. Frodó az árnyékban ült az út szélén, a napraforgók tövében. Paták dobogása és szekér zötykölődése ütötte meg a fülét. Először nem tulajdonított neki semmiféle jelentőséget, aztán… a kutyafáját.
Az expedíció veszélybe kerülésével Frodó a lehető leggyorsabban iszkolt be a kukoricásba.
– Frodó! – hallotta nagybátyja mérges hangját. – Most, rögtön és azonnal gyere ki onnan!
Még sosem volt rá ilyen mérges… vagy egyáltalán. Most nyakig benne van.
Nem tudhatta, de ahogy rohant, eltéveszthetetlenül mutatta az irányt Bilbónak. Az ide-oda himbálódzó virágok jelentették a kijelölt utat.
Lekuporodott. Nem hagyhatja, hogy megállítsák, hogy megtalálják, most talán haragszik, de visszatértével egészen biztosan büszke lesz unokaöccsére.
Az egész olyan volt, mint egy egyszerű bújócska, csakhogy most Frodó egyáltalán nem akarta, hogy megtalálják.
– Frodó! Ha most azonnal nem… – próbálkozott Bilbó.
Többször veszélyesen közel haladt el, ilyenkor Frodó arrébb iszkolt. Könnyű volt így a rejtőzködés, hogy a növények a feje búbjáig elnyelték.
Bilbó egyre lassabb volt, fáradt, és ahogyan telt az idő, könyörgőre fogta.
– Kérlek! – hallotta. – Nem fogok haragudni.
Frodó kezdte sajnálni. Szegény Bilbó bácsi… Elszomorította. Talán… talán mégis csak elő kéne bújnia.
Maga se tudta, miért, talán a fáradság, de sírva fakadt. Úgy szerette Bilbó bácsit, és nagyon utálta, amiért fájdalmat okozott neki. Kibújt az útra. Ott állt a szekér, rajta Gandalf pipázott, és egyszeriben felderült az arca. Bilbó is hamar előkerült, s amikor unokaöccse elé állt, és bocsánatkérés helyett csak újabb könnyek buggyantak ki a szeméből, felvette, és Gandalf segítségével felrakta a szekérre. Előkapta zsebkendőjét, melyre gondosan rá voltak hímezve teljes neve kezdőbetűi, és felitatta vele Frodó könnyeit. A hazafelé utat Bilbó ölében aludta végig.
Az ágyában ébredt, kint már kezdett estére fordulni az idő.
Bilbó bácsi a karosszékében ült, amikor rátalált. Mivel már a szekér sem volt a ház előtt, Frodó úgy gondolta, hogy Gandalf már továbbállt.
– Sajnálom, amit tettem – állt mellé unokaöccse.
Bilbó jóságában elmosolyodott, majd ránézett. Harag szikrája sem látszott a szemében.
– Hova indultál?
– Én csak… – Szégyellte bevallani. Pedig korábban milyen jó ötletnek tűnt! – A troll barlangja. Elhoztam volna a kincset, hogy örülj neki, és annyi tökös lepényt vehess, amennyit csak akarsz. Csak olyan szerettem volna lenni, mint te… hős.
Bilbó megakadt lélegzettel nézett rá. Elmosolyodott.
– Gyere, sétáljunk egyet.
Kézen ragadta, és elindultak a naplementében. A tücskök rázendítettek, most, hogy a hőség alábbhagyott, és kezdődhetett az esti élet. A tónál a varangyok és kecskebékák is becsatlakoztak, így megalkotva az este gyönyörű szimfóniáját.
– El kell, hogy áruljak valamit – mondta Bilbó, amikor leültek a tó partjára. – Egy kaland nagy megpróbáltatásokkal jár, de egyaránt lelhetsz benne örömöt és bánatot is. Érted?
Frodó bólintott.
– Nem is tudod, hányszor gondoltam vissza a Zsáklakra. A kényelmére, és a megszokott dolgaimra. A könyvek, a tea, legfőképpen a karosszékem. Igen, sokan útra kelnek, ki-ki másért: vagyonszerzés céljából, becsvágyból, kalandtól hajtva… De ne feledd: az otthonnál és az azoknál az embereknél, akikre igazán számíthatsz, legyen ez család vagy barát, nem ér többet semmi. Bárcsak ezt mindenki megértené! Bizonyára kevesebb lenne a rosszakaró e világon. Ugye megértettél? Okos fiú vagy, Frodó, és látok benned valami egészen különlegeset, amiért épp ezt most elmondtam neked.
A kis hobbit hozzábújt nagybátyjához, és mellkasába fúrta fejét.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek. – Valami ezzel helyrejött a szívében, valami megmagyarázhatatlan, ahogy ezt kimondta.
A szót, melyet egy jeges, kíméletlen nap óta nem vett a nyelvére.
A nap óta, mely már évekkel hátrébb volt, s most úgy érezte, sikerül rá fátylat borítani.
Vége
