X. TÖRTÉNET
Cím: Dicső tettek krónikása
Kulcsok:
- Fő: „A tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.”
- Szereplő: Zsákos Bilbó
- Tulajdonság: bölcsesség
- Titkos: tündeköpeny
Jelentősebb szereplők: Zsákos Bilbó, Csavardi Bódi (Samu apja)
Páros: –
Műfaj: novella, AU
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Jogok: Minden jog J.R.R. Tolkient, Peter Jacksont, a New Line Cinemát és az MGM-et illeti. Anyagi hasznom nem származik a novella megírásából.
Tartalom: Bilbó hazatér, és a feje tele van kalandjai jó és rossz emlékképeivel, amik folyamatosan kísértik őt, emellett meg kell küzdenie Hobbitfalva lakóival is, akik nem hiszik el, hogy visszatért és életben van. Nem tudja, mihez kezdjen, kívülállónak érzi magát, mígnem Csavardi Bódi egy iszogatás során a segítségére nem siet.
Megjegyzés: Köszönöm, Sly!
Dicső tettek krónikása
Zsákos Bilbó hosszú évek jogi huzavonái során tudta csak bebizonyítani, hogy ő bizony egyrészt visszatért kalandos útjáról, másrészt – és talán ez a legfontosabb – életben is van. Ezért aztán Tarisznyádi-Zsákos Lobélia kénytelen kelletlen, de visszaszolgáltatta Bilbó kanalait, habár közben folyton arról motyogott, hogy de ő legálisan vásárolta meg őket, és fizetett is értük, és hogy kéri vissza a pénzét, Bilbóra pedig olyan szemeket meresztett, amiből egyértelműen sejteni lehetett, hogy nem örül, amiért rokona életben van. Bilbót hidegen hagyta, miszerint egyesek nem repesnek a visszatérésétől. Ő örült, hogy életben van, és gyászolta a halottakat, a barátait.
A hosszú évek alatt szinte minden vagyonát visszaszerezte, s amikor az anyja csipkés terítője visszakerült jól megérdemelt helyére, Bilbó nagyot sóhajtva huppant le kedvenc foteljébe. Csönd volt. Olyan csönd, mint évek óta sohasem. Bilbó kicsit megütögette a karfát, aztán a mellette lévő asztalról felvett egy könyvet, melyet már el akart olvasni. Kinyitotta az első oldalon. Az első bekezdésnél járt, mikor felnézett. A második bekezdésnél a térdére tette a könyvet. Még mindig csönd volt. És nyugalom.
Lágy szellő lengedeztette meg Zsáklak függönyét, ami beleakadt egy az ablak előtt álló nagylevelű növénybe, s ennek hatására a napfény még beljebb merészkedett a kis odúba; Bilbó szinte várta, hogy felbukkanjon egy törpüstök az ablakban. Vagy az ajtóban.
Talán, ha újból az ujjára húzná a gyűrűt, elkóricálhatna valamerre anélkül, hogy bárki is megszólná érte. Olyan nagy volt a csábítás… Olyan nagy volt a kalandra való éhsége…! El akart szabadulni, ki az útra, hogy vigye őt oly messzire, amennyire csak akarja!
Bilbó keze már megindult a mellényzsebe felé, mikor hirtelen a postaláda kis jelzőfülének nyikorgása megállította a mozdulatsort. A posta érkezése nem töltötte el különösebb örömmel – mostanában egyébként sem kapott túl szeretetre méltó leveleket, de mivel nem akarta, hogy a levelek gyakorlatilag kifolyjanak a ládából, kénytelen volt kiüríteni, és egyúttal akkor már el is olvasta a küldeményeket.
A mostani csak egy esküvői meghívó volt, amire szándékában állt nem elmenni, viszont eszébe juttatta, hogy van Hobbitfalván legalább egy olyan hely, ahol biztos, hogy nem néznék ki. Ahol legalább könnyebben eltűnhetne a szem elől, hiszen a legjobban akkor tud feltűnés nélkül megjelenni, ha tömegbe merészkedik. (Ha el akarsz rejteni valamit, hagyd szem előtt.)
Bilbó ki akart szabadulni otthonról, de tudta, most még nem az úton van a helye. Érezte, hogy van még valami dolga Hobbitfalván, csak azt nem tudta, hogy micsoda, s arra számított, talán majd ha végre nem lesz egyedül a gondolataival, rájön.
A Borostyán a hobbitok kedvenc kocsmája volt. Bilbó ugyan ritkán volt a vendégük, de ha kedve támadt valami erősebbet inni, és ha még meg is hívták rá, akkor igazán nem mondhatott nemet.
A kocsma most is kicsit dőlten, tetőjén mohával benőve, oldalain futónövényekkel átszőve állt a falu majdnem végében, délután lévén pedig elég sokan fordultak meg benne. Bilbó nem igazán figyelt oda, miről beszélnek hobbittársai, úgy döntött, nem lenne okos dolog hallgatózni; egyrészt felhívná magára a figyelmet, másrészt volt egy olyan sejtése, miszerint a gyümölcsökön, a növényeken és más egyéb háztáji dolgokon kívül talán csak egymásról ejthetnek szót, és nem szeretett volna belefolyni egy esetleges „zsákosbilbó-pletykába”. Így aztán úgy döntött, bölcsebben teszi, ha helyet foglal a kocsma legvégében. Csupán egy valamit felejtett el: hogy a pincérnő kimegy hozzá, és felveszi a rendelést. Jó lett volna, ha a tündéktől elhozott volna egy tündeköpenyt, most lenne mibe beleburkolóznia. Tenni viszont már nem tudott mit, legnagyobb meglepetésére azonban nem történt semmi eget rengető. Leadta a rendelését, a pincérnő pedig kihozta, és senki sem zargatta. Ez viszont nem sokáig maradt így, mert hirtelen mellé lépett valaki, és elkurjantotta magát.
− Bilbó uram! De rég nem láttam már magát a Borostyánban!
A kurjongató nem más volt, mint Csavardi Bódi (becenevén Cövek Bódi), akivel Bilbó a Zsáklak kertjén kívül nem nagyon szokott máshol találkozni, bár emlékezett rá, hogy néhány évvel ezelőtt a Borostyánban hosszan értekeztek a krumplifajták termesztéséről.
Cövek Bódi beceneve nem tükrözte alakját. Nem volt olyan hobbitméretezésben magas, mint egy cövek, se olyan vékony. Tömzsi alakján rendesen feszült a mellény, kantáros nadrágja hosszában pedig mintha egy kicsit kicsi lett volna rá, de Bódit ez nem zavarta. Pipafüves pipájának a szárát egyszer-kétszer megrágta, majd jó nagyot szippantott a dohányból, aztán jólesően kifújta a füstöt.
− Cövek Bódi uram, üljön csak le, üljön csak le! – invitálta őt Bilbó, Bódi pedig eleget is tett a kedves szavaknak, és kényelmesen elhelyezkedett a Bilbóval szemben lévő széken. – Hogy szolgál az öreg Vermes és kertjének egészsége?
− Oh – legyintett Bódi –, remekül, remekül vannak mindketten. Erősek, mint egy újszülött ork.
− Ezt örömmel hallom – bólintott Bilbó. – Bízom benne, hogy az ön egészsége is legalább ilyen kitűnő.
Bódi újabb nagy slukkot szívott a pipából.
− Talán még annál is jobb – mondta vidáman. – Na és, mondja csak, Zsákos uram, milyen újból itthon? Nem hiányzik a kaland, a vándorlás? Azt beszélik, sok izgalomban volt része, mielőtt hazatért.
Bilbó ide-oda tologatott egy kelbimbót a tányérján, majd végül megszólalt.
− Ideje volt hazatérni, Cövek uram – felelte csendesen. – A kalandok sem mindig egészségesek, ha túl sok van belőlük. Vagy túl veszélyesek. Elintéztem, amire szerződtem.
Bódi álmodozva lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét.
− Tudja, nekem az eddigi életem legnagyobb izgalma az volt, amikor egy elvetemült vakondot üldöztem túrásról túrásra, aztán megharapott.
Bilbó hosszú idő óta most először nevette el magát.
− Nos, remélem, azért ön győzött, Cövek Bódi uram, nem a vakond!
− Még szép – bólogatott serényen Bódi. – És ön miféle teremtményekkel harcolt?
Bódi kíváncsian előrehajolt, hogy Bilbó egyetlen szaváról se maradjon le. Bilbó egy pár másodpercig még tanakodott, hogy mit és mennyit is meséljen el, hiszen mióta hazajött, még saját maga sem ment végig teljes kalandjának minden állomásán, de végül úgy gondolta, talán most kiadhatna magából némi felgyülemlett érzelmet.
− Küzdöttem orkokkal, farkasokkal, pókokkal, sárkánnyal… Néha törpökkel és tündékkel, és olykor saját magammal is. Eleinte nem akartam menni, de Gandalf végül rávett.
Bódi értetlenül nézett Bilbóra.
− Gandalf? – Aztán hirtelen megvilágosodott. – Áh, a tűzijátékos mágus, tudom. Na de sárkány…! Hallatlan! Azt hittem, már rég kihaltak!
− Háááát, most már igen. Legalábbis nagyon remélem – vonta össze a szemöldökét Bilbó.
Bilbó kiürült tányérját félretolta, és jó nagyot kortyolt még habos söréből. A folyékony kenyér úgy csúszott le a torkán, mint holmi hevesen száguldó patak, s ez nagyon jó érzéssel töltötte el.
A kocsma ebéd tájékán nemhogy kiürült volna, hanem egyre tömöttebb lett a sok vendégtől. Bilbó lassan úgy érezte, hogy Hobbitfalva összes lakója odasereglik, s mi több, nem csak a férfi hobbitok, de a nők is ellátogattak oda, néhányan még a gyerekeiket is vitték magukkal. Úgy látszott, ez viszont senkit sem zavart. Az öregebb hobbitok szíves örömest meséltek a kisebbeknek a régmúlt, letűnt korokról, és a gyerekek csillogó szemekkel hallgatták a történeteket.
− Na de mi a helyzet a tündékkel? – kérdezte Bódi. – Azt hittem, ők rendes, békés népek.
− Nem olyan gonoszak ők – igyekezett megnyugtatni beszélgetőpartnerét Bilbó. – Csak félnek a portyázó orkoktól, és védik a területüket.
− Hm… Én mindig úgy gondoltam rájuk, mint valami megfoghatatlan égi tüneményekre az ő tündeköpenyükben, ami csak úgy lobog mögöttük, amikor a fákról ugrálnak.
Bilbó összeráncolta a homlokát, és visszagondolt azokra a tündékre, akikkel ő találkozott. Egyikük sem tűnt túlságosan égi tüneménynek, inkább jéghideg szobroknak, akik félelmetes, legyőzhetetlen harcosokká válnak, amint valaki az ellenségükké válik. Egyedül talán Elrond úr volt az, aki legközelebb állt Cövek Bódi elképzeléséhez.
− Nem mindegyik tünde olyan fenséges, de a völgyzugolyi tündék valóban barátságosak. Ott olyan nyugalom és békesség van, hogy a hobbitok szerintem nyugodtan eléldegélhetnének ott akár örökre.
Cövek Bódi olyan harsányan nevetett fel, hogy a pipája kiesett a szájából, és csak nadrágjának kantáros szára tartotta meg.
− Bilbó uram! – nevetett a könnyeit törölgetve. – Mi hobbitok nyugodt teremtések vagyunk, nem vonz minket a kaland meg a felfedezés!
− De hát ön, Cövek Bódi uram, érdeklődik a tündék iránt, és szerintem tetszene magának az ottani élet.
− Talán – ingatta a fejét Bódi –, de nem vagyok egy természetjáró fajta. Nem akarom a Megyén kívül kitenni a lábam; veszélyes helyek vannak odakint, de itt, itt biztonságban vagyunk. Azt hiszem, ha csak egy tünde nem jön ide hozzánk, én sosem fogom látni őket. Önt is csak a Tuk-vér hajtja előre, jó Bilbó uram…
Bilbó elgondolkodott a hallottakon. Valóban, soha nem találkozott még akkora veszéllyel, mint amikor kilépett az ajtón – a Megye talán tényleg a legbiztonságosabb hely egész Középföldén.
− Másrészt, ha én elmegyek, nem lesz apjuk a gyerekeknek. Nem, nem, Bilbó uram, veszélyes dolog a Megyén kívülre merészkedni.
− Ezt nem tagadom, Bódi uram. Veszélyes dolog kilépni az ajtón. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. De azt hiszem, azok a kalandok, melyeket átéltem, és azok a barátságok, melyek köttettek, egy életre szólnak, és semmi pénzért nem cserélném el őket.
− Ezt nem kétlem, Bilbó uram, nem kétlem. Bár, azt hiszem, a csavargó, kalandvágyó jelzők már egy életre magán ragadtak.
Bilbó megvonta a vállát.
− Nem baj. Sok felfedeznivaló van még a világon.
Cövek Bódi kialudt pipáját újból meggyújtotta, és nagyokat szippantott belőle. Bilbó, ahogyan körülnézett a kocsmában, rájött, hogy lassan szállingózni kezdett a nép hazafelé. A hobbitok koránfekvők voltak, vagy legalábbis korán bevonultak odújukba, és ott ki-ki elfoglalta magát ügyes-bajos házon belüli tevékenységeikkel. Lassan talán neki is indulnia kéne.
Ekkor azonban Cövek Bódi egy olyan kérdést tett fel, amely elfeledtette vele indulási szándékát.
− No és mondja csak, Bilbó uram! Mikor fogja hosszabban is elmesélni a kíváncsi hobbitoknak, hogy milyen kalandokban volt része? De igazán részletesen ám!
− Elmesélni? – pislogott szaporán Bilbó. – De mikor? És kinek? Úgy tűnik, önön kívül nincs más, akit érdekelne…
− Oh, hogyne volna – legyintett Bódi. – Mindenki ezen tanakodik, csak nincs merszük megkérdezni. Pedig gondolom, dicső tettet hajtott végre.
Bilbó egy pár másodpercig hallgatott.
− Nos, hogy én dicső tettet hajtottam-e végre, azt nem tudom. De a törpök, akikkel elindultam innen, ők igen. És néhány ember is, és néhány tünde is… Nem tudom, ki mennyire dicsőíti őket, de tény, hogy megérdemlik.
− A tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, még éppoly vitéz tett marad – mutatott rá Cövek Bódi. – Azonban, ha van, aki megossza velünk, akár meg is tehetné, hogy minél többen halljunk róla, és talán még okulnánk is belőle.
Zsákos Bilbó elég sokszor beszélgetett már Csavardi „Cövek” Bódival, de sosem hitte, hogy egyszer pont ő lesz az, aki ilyen bölcs tanácsokkal látja majd el, és hogy ő lesz az, aki megmutatja neki, mihez kezdjen hobbitfalvai életével akkor, amikor a leginkább nem találja a helyét kicsiny Megyéjükben.
Bilbó halványan elmosolyodott, aztán bólintott egy nagyot.
− Igaza van, Cövek Bódi uram. Sosem árt, ha leírjuk barátaink, ismerőseink és saját legnagyobb kalandunk. Mindent meg kell örökíteni az utókornak. És nem csak egyszerűen megörökíteni, hanem mindent a lehető legpontosabban dokumentálni.
− Ez a beszéd, Bilbó uram! – nevetett Bódi, és megint alaposan megrágta pipája szárát. – Van egy olyan érzésem, hogyha egyszer családot fog alapítani, a gyerekei is legalább olyan kalandvágyóak lesznek, mint ön. Jól fog még jönni nekik az a könyv.
Bilbó felnevetett.
− Szaván fogom!
− Csak nyugodtan – bólogatott Bódi –, de aztán ki ne felejtse a tündéket abból a könyvből. Írja le őket, kérem, részletesen, tündeköpenyestül, mindenestül. Kíváncsi vagyok rájuk. Ha már egyikünk sem megy el a hazájából, legalább így hadd lássam őket.
Bilbó megfogadta Cövek Bódi tanácsát, és amint hazament, előkerített egy nagy piros, bőrkötéses könyvet, és azonnal íráshoz látott. Úgy tervezte, hogy nem csak egyszerűen leírja, hogy kivel mi történt, hanem térképekkel és más rajzokkal is ellátja a könyvet, hogy minél részletesebb legyen.
Egyúttal ezzel szeretett volna emléket állítani elhunyt barátainak, akik megérdemlik, hogy ilyen formában is fennmaradjon a nevük. Mert habár jól mondta Bódi: „A tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.”, mégis, a szó elszáll, kicserélődnek benne bizonyos elemek, és így lehet, hogy évtizedek, évszázadok múltán már nem pontosan úgy fogják szájról szájra adni a mesét, ahogyan az valóban megtörtént. Az írás azonban örök. Így ha valaki előveszi majd a könyvét, pontos képet kaphat az ő történelmükről. Középfölde történelméről. A törpök történelméről.
Bilbó belemártotta a tollát a tintába, és leírta az első szavakat.
Volt egyszer egy hobbit…
Aztán csak írt és írt, és úgy érezte magát, mintha ő lenne a dicső tettek krónikása.
Az égen kigyúltak az első csillagok, s amikor felnézett rájuk, megnyugodott. Most már tudja, mi a feladata.
Vége