I. TÖRTÉNET

Cím: Királyból senkivé
Csapat: Alagos – Úton
Kulcsok:

• Kép: XII.
• Titkos: amnézia

Jelentősebb szereplők: Thráin, Szauron
Páros: –
Műfaj: novella, angst, dráma, sötét
Korhatár: +18
Figyelmeztetések: kínzás, gyilkosság
Jogok: Ez a novella fanfiction műfajban íródott, pontosabban egy Gyűrűk Ura feldolgozás. Minden jog J. R. R. Tolkient illeti. Anyagi hasznom nem származik a történet megírásából, csupán kölcsönvettem a szereplőket magam és mások szórakoztatására.
Tartalom: Thráin otthona elvesztésébe oly sok év után is képtelen belenyugodni, így néhány társával útra kel, hogy keletre induljon, amikor is foglyul ejtik. Egy kietlen helyen ébred, és még csak nem is sejti, hogy ötévnyi rabság veszi kezdetét számára a legkegyelmetlenebb földi gonosz uralma alatt, ki nem fél felszaggatni a régi, fájó sebeket sem.
Megjegyzés: A novella megírásakor egyaránt alapul vettem filmes és könyvből való információkat is.

Királyból senkivé

Nem kellett látnia a magasba emelkedő, sötétlő romfalakat, melyek között átsüvített a csontmetszően hideg szél, s a földi gonosztól bemocskolt, füstös fellegeket, melyeket már-már karcoltak. És nem kellett látnia az összegyűlt sötétséget sem, mely kitartóan közeledett felé, mert ezt érezni lehetett az összehúzódó zsigerekben. Olyan volt, akár a csillagok mögötti homályra gondolni, mely fél úton volt az élet és a semmi között, és még attól is rosszabb.

Szeme nem tudta, amit szíve már igen: Dol Guldur szótlan kövein fekszik.

A jeges döbbenet után a várakozás ideje következett. Minden egyes elmúló pillanat csak tovább feszítette a vak kivárást.

Megmozdult. Remélte a menekülés reményét, de amit széttárt szemhéjai közül látott, megtorpantotta. Senki sem tartotta volna szégyennek: megálljt parancsolt ez volna a világ nagy harcosainak is. Dol Guldurról tudni, s abból elképzelni, hogy a gonosz bitorolja, kellemetlen, olyas valakiknek pedig, kik nem áldattak meg szilaj bátorsággal, rémületbe ejtő. De érezni a máskor tompa, érdektelen sötétség fojtogató figyelmét, letaroló.

Ő mégis kúszott, ahogy erejéből tellett, fajtája makacsságának utolsó cseppjeivel, mindaddig, míg egy hatalom elemi erővel újra a holt kőre nem taposta. S ezúttal nem mozdult, nem tudott, nem akart, mert remegett teste teljes egészében.

Itt volt Ő.

S mint földrengés idején, a kavicsok izgatott ugrándozásba kezdtek, hogy aztán újra, s újra apró sercegéssel találkozzanak a kővel, a falakon pedig olyasfajta robaj futott végig, mely akár azonnali összeroskadásukat is ígérhette volna. A levegő egyszeriben fojtogatóvá vált.

De a fogoly utolsó erejével csak szorított markán, melynek egy ujján leghatalmasabb kincseként éktelenkedett egy rég elmúlt korban kovácsolt gyűrű – egy a hét közül, melyet élete árán se engedett volna el. Mikor vad szélvihar támadt, feltekintett, s ezzel megpillantotta a szörnyű hatalom birtokosát, melyet sok emberöltőnyi életen át se lehetne elfelejteni: az emberféle alak mintha minden sötétséget magába szívott volna maga körül. Nem szárnyalhatták volna túl a leglidércesebb álmok sem, melyekből még a magukat legbátrabbnak tartók is verejtékben ébredtek volna.

A kezét nyújtotta.

– A gyűrűt, törp! – És suttogása visszaverődött a falakról.

– Soha! – üvöltötte Thráin, és tulajdon hangja hallatára bátorság költözött a szívébe.

Forró hullám következett, és a fellobbanó harag lángjai immár körbeölelték az el-elmosódó alakot. A törp látását elvette a hirtelen világosság, és lidércálomba illő erő taszította falhoz. Az élettelen hideget forróság űzte el, bár épp olyan halott, mint elődje: ezekben a lángokban nem lelte volna örömét semelyik valamennyire is jóra való teremtmény. Thráint közbeszorították a lángok, és mikor már azt gondolta volna, hogy hamuvá enyészik, rájött: igen kegyes módja is lett volna ez a halálának a helyett, ami azután következett.

Testi kín. Belsőségeit egyidejűleg érezte szörnyű fájdalmak közt elporladni bőre perzselődésével. Felüvöltött, de mozdulni se tudott, hangja elnyelődött a szenvedés magasra csapó hullámaiban. Jobban fájt ez, mint minden harci seb, fél szeme világának elvesztése mi sem volt ehhez képest. És mégis maradt benne tartás, legalábbis annyi, hogy a gyűrű ne hulljon alá…

A kín egyszer csak eltűnt.

Thráin fogvatartójára tekintett, épp csak egy rövid pillantást áldozott rá, majd látta, hogy tulajdon bőre sértetlen maradt a perzselő lángok között, s nem maradt más, csak a kín maró emléke. A fájdalom torz grimasza az arcára kövült, képtelen volt levetni. Ki az, ki ekkora hatalommal bír a természet felett? Embernek mutatja magát, holott lehetetlen, hogy az legyen – nincs az a szív, mely elbírna ennyi gonoszat.

– Ki… vagy… te? – zihálta.

– A gyűrűt, törp! – ismételte, s mintha a szavak száz, s százfelől érkeztek volna.

– N-nem – nyögte halkan, de annál biztosabban Thráin.

Az újbóli fájdalom magasra szökellve ostromolta az elme szilárd, masszív falait, bár a törp a gyötrelem kábulatában sem gondolta volna, hogy azok megtörnének. Erejét nagyra becsülte, és a feladás még néhanapján se állt közel hozzá, és nem is gondolta, hogy ez büszkesége kárára bekövetkezne. Előbb halna meg, mint hogy kényszerből térdre kényszerüljön és kegyelemért esedezzen. Most a vég pillanata mégis közelinek tetszett. A kezdeti fájdalom csupán izzó parázsnak tetszett az újonnan felcsapó, magas lángok mellett. Az összeszorított fogak engedtek, és a feltörő hang útjából félreállva hangos üvöltéshez nyíltak.

De a gyűrűt nem engedte, noha érezte, hogy fogvatartója még csak kezdeti haragját érezteti.

Hát miért nem vette el? Megölhette volna, csontig hamvaszthatná keze húsát, s a gyűrű csúszna is megfeketedett csontjain. Miért nem végzi be dolgát egyszerűen?

A homályos kérdések megválaszolatlanul lebegtek elméjének külső részén, szűkölő figyelme egyre kijjebbre zárta, hogy aztán pukkanva tűnjön el örökre, mintha soha nem is létezett volna. Csupán ezek maradtak: a gyűrű és a büszkeség. Maradtak Thráin bátor társaiként, és helytálltak, míg el nem estek, s fel nem perzselte őket a kín az igaz valósággal együtt, melynek múló pillanatai utolsók voltak a törp számára.

Egy repedés volt. Földtől felfutó, hosszú repedés a falakon, mely leszakadó darabot ígért és egyenes utat az elmébe. Érezte a veszélyt, hogy vesztésre állt, azelőtt is, hogy a sötétség ténylegesen megtette volna az első lépését. Ám a behatolás mást is hozott magával: tisztánlátást, leleplezést, melyek egyetlen szóként söpörtek végig a még éber tudaton:

Szauron.

Szélviharként tépett végig, felkorbácsolva a félelem bénító hullámait. Az éberség jeleként csupán egyetlen, apró gyertyalángocska maradt az elme még egy érintetlen zugában, hol a vihar még nem tombolt. Ez volt az utolsó menedék, hol a fogoly meghúzódhatott. Gyenge fény vetült a rettegéstől eltorzult, megfáradt arcra. Hallgatta az ócska zsalugáter jajveszékelő nyikorgásait, ujjait összefűzte, és még utoljára eszébe jutottak szerettei, és azok, akiket valaha szeretett. Aztán a zsalugáter egy utolsó, megadó sikoltással beszakadt, a betóduló erő pedig elfújta a gyertyalángot. Elhallgatott.

A megszokhatatlan sötétségben Thráin ismét a halálra gondolt. Ez lenne az? Kárhoztatni az örök fénytelenségre? Tulajdon gondolatai visszhangot vertek, s megtörtek valamit, mely hangos robajjal roppant össze, Thráin pedig rettegett, miközben nem messze tőle valami omlásnak indult. Térdre esett, és imát mormolt Eruhoz, és a világ összes teremtőjéhez, miközben körülötte szétesett a világ, és valahol messze a teste még mindig küzdött.

Fény támadt. Először egészen apró résen, majd egyre nagyobbá lett, s mire a törpöt körülvevő falak leomlottak, mindent betöltött a ragyogó, fehér fény. Thráin nehézkesen támaszkodott fel, karját arca elé emelte, hogy védje a szokatlan világosság elől. A fehérség oszlani kezdett, és alakok bontakoztak ki belőle, fura formák, melyek végül napsütötte színt nyertek maguknak, majd életre keltek, a madarak a mozdulatlanságot hátrahagyva szárnyalni kezdtek az égen, a magas fűszálak pedig a szellőnek engedelmeskedve meghajoltak.

A körülette lévők lépései hangot kaptak, mint ahogy ajkuk eddigi szótlan mozgása is csevejjé lett. Nem voltak sokan, csupán három törp, két férfi és egy asszony, ki serényen bólogatott, jelét adván, hogy az idősebbik törp minden egyes szavával egyetért.

Thráin nyomban tudta, hova került, de koránt sem volt olyan ostoba, hogy ne tudja, mindez csupán illúzió, egy álom, mely igen messze áll a valóságtól.

Az egykori dicsőséges Erebor kapuja előtt állt.

– Milyen napot írunk? – lépett oda a kis kört bezáró hármashoz. Ők azonban figyelemre se méltatták, még csak meg se rezzentek hercegük szavaira. – Hát nem halljátok szavaimat? – mondta türelmetlenül, és az idősebbik törp vállára helyezte kezét, kinek arca fájóan ismerősnek tetszett a régmúltból, ám Thráin nem emlékezett, hogy valaha is szót váltott volna vele.

Keze azonban nem akadt meg a durvának tetsző ruhaanyagon, hanem átsiklott rajta, és a férfi válla egy pillanatra állagát veszítve különös porként oszlott szét, majd amilyen hirtelen ez megtörtént, ugyanolyan gyorsan vissza is nyerte eredeti formáját. Thráin hitetlenkedve tántorodott hátra, kezét rázva a különös érintés után. A férfi egy pillanatig mintha észre se vett volna semmit, majd mégis háta mögé sandított, tekintetében vegyesen gyanakvással és értetlenséggel.

Így tudatosult benne, hogy ő nem jelenlévője az eseményeknek, csupán vendég. Ennek tudtában lépett be a hatalmas kapun, mely családja elveszett birodalmába veszett. Szerette volna kideríteni, mi a célja ittlétének, mi az üzenet. Keresésére indult annak reményében, ha majd rátalál, tudni fogja, mi az.

Nehezek voltak a léptek ebben a különös, álmokból és emlékekből felépülő helyen. Thráin hamar felfigyelt a szemfényvesztő jelenésekre: a falak színe olykor elmélyült, máskor kifakult. Ezt a homályba burkolózó termek és a kristályablakokon sziporkázó fények játékának tulajdonította először. Az első igazán megdermesztő jelenség az ablakok életre kelése volt – mintha csak szabad akaratuknak eleget téve változtatták volna formájukat, méretüket, helyüket, olykor még a számukat is. Az igazi tébolyultság azonban a lépcsőknél következett. Irányuk olykor kivehetetlenné vált, és Thráinnak elég volt egyszer is letekintenie a fokokra és megpróbálni számba venni őket, szédülés fogta el az összemosódott formák láttán.

Különös rejtvény volt ez, ám Thráin nem volt ostoba, világéletében vágott az esze, jobban az apjáénál is, és mindezt a kis Dís örökölte, aki ravasz volt, és nagyapjától és fivéreitől különbözvén sose ment fejjel a falnak, hanem inkább megkerülte azt…

Thráin szédelegve térdelt egy néha-néha elmosódó lépcsőfokon, mely a természet minden törvényének ellenszegülve tartotta súlyát, és már tudta a választ. Azaz hogy kettőt is: a körülötte uralkodó káosznak nem volt más az oka, mint bizonytalan emlékezőképessége. Noha néhai elmondása szerint úgy ismeri Erebort, mint a saját tenyerét, most mégis problémái akadtak, amelyből arra mert következtetni, hogy valami nagy változás végkimenetele felé sodródik: meg merte volna kockáztatni, hogy emlékei vannak leépülőben és maradék épp elméje, az idő pedig szorít. Ezt megpróbálhatta volna figyelmen kívül hagyni, de az egész kigondolt elmélet pillanatról pillanatra tényszerűbbnek tűnt – percei meg voltak számlálva.

Így hát újból megacélozva magát felállt, és a második válasz nyomába eredt, ami nem volt más, mint a sugallatként érkezett gondolat, ami akár jel is lehetett volna: a családja. Bárki vagy bármi miatt van itt, azt akarja, hogy meglelje családját. A cél tisztaságába kapaszkodva fogott neki az útnak, amely egyedüli biztosként ragyogta be Thráin mivoltát és adott értelmet ittlétének - cél egy további célért, eljutni a legvégső, ép elmével felfogható értelemig anélkül, hogy belekuszálódna a körmönfont események hálójába. Magánál kell maradnia, és nem engedhet meg magának még egypár sötét pillanatot.

Rövid lábaival a lehető leggyorsabban vette a lépcsőfokokat. Hiányoztak az ékszerek csörgései, ahogy a hosszú lánca kemény övcsathoz ütődött még akkor régen, egy a történteknél szebb jövő reményében. Tudta az utat. Jobban mondva tudta, hogy merre van Dís összes lakószobája, ebből melyik a kedvence, és melyik az, amelyikbe tudta szerint mindenki más tudomása nélkül járt (sosem egyedül), de tudta, hogy most melyikben fog rálelni. Az érzés árnyéka volt annak, amely a családját is eszébe jutatta, amely folyton körüllengte, de Thráin nem tudta volna megmondani, jó-e vagy gátló átok. Dolgokra világított rá, amik ki tudta, hova vezetnek majd.

Az ajtón nem volt semmi jel, mely nem mindennapi lakójára utalt volna. Ugyanolyan simára csiszolt volt, tapintásoktól kopott rézkilinccsel, mint a sötét folyosón sorakozó társai. Egy különbség azonban mégis akadt: résnyire nyitva volt, mintha lakója épp az imént érkezett volna vagy készülne távozni. Thráinnak esélye sem volt beférkőzni a résen. Kézzel próbálta meglökni: hiába, a kavargó porfelhőn kívül nem ért el semmi mást. Így egy egyszerű határozott lépéssel átszelte a bejáratot. A vastag ajtó nem jelentett nagyobb akadályt, mint egy egyszerű, vékony függöny, csupán egy halk nyöszörgést hallatott. Dís, aki egy tükör előtt állt, sziszegve összerezzent egy pillanatra, majd egy dühödt pillantást vetett a megnyikordult tárgyra, és pár lépéssel ott teremve keményen levágta a kilincset, és bezárta az ajtót. A hatalmas, levegőben kavargó színfoltokra láthatóan ügyet sem vetett. Thráin, mikor valamivel később teljes egészében visszanyerte testét, láthatta, hogy Díst valami felbőszítette. Hosszú, szőke haját dühödten tépte egy nagyfogú fésűvel, míg azok kuszaságukból vesztve kevésbé durva hullámokban omlottak a vállára.

Thráin előtt hirtelen egy apró fiúcska sejlett fel, hasonló szőke fürtökkel és serkenő arcszőrzettel. Nem tudta volna megmondani, honnan ismeri, és ez végtelenül zavarba hozta, hisz különleges jelentést tulajdonított a felvillant arcképnek és annak, hogy éppen lányával kapcsolatos gondolatai között vetült fel. Hogy is ne tette volna, mikor itt láthatólag minden mindennel összefüggést alkotott? Akár csak egy festmény apró darabokra szabdalva, melyek újbóli egyesülésükre várnak. Ami a kisfiút illeti, abban maradt, hogy láthatta bárhol: valamelyik vásáron a tömegben egyszerű polgárok gyermekeként, vagy egy előkelő összejövetelen nagyteremben.

Díst figyelte, egyetlen lányát, aki iránt most fellángolt szeretete. Sose törődött annyit gyermekeivel, mint kellett volna, és most, hogy olyan távol volt igaz valójuktól (talán Frerinhez mégiscsak közelebb valamivel, bár ki tudhatná, hol fekszik az örök álom földje pontosan) nagyon is bánta, hogy ideje nagy részét az igyekvéssel töltötte, hogy apjának, a királynak végre-valahára kedvére tegyen.

A sugallat maradt csak, hogy Dís az édesanyjára ütött, de a törp hiába igyekezett feleleveníteni az egykor szeretett nő arcát, csak a fakó, durva szálú, szőke tincsek jelentek meg előtte. Rettegés ébredt benne, hogy nincs sok hátra neki, míg saját nevét is elfelejti, és ez az egész világ, mely ízig-vérig emlék és káprázat volt, ráomlik majd.

– Sárkánykórság – szisszent fel váratlanul a nő. – Az átkozott… csudába is! Hát nem veszik tudomásul, hogy a vérvonalat a család viszi tovább, és nem az a halomnyi… – innentől khuzdûl nyelven, motyogva folytatta dühöngését.

Thráin látta, hogy lánya dühe mögött mély bánat bújik, s azon kapta magát, hogy a tükörben egyenesen szemeibe néz, melyben valóban a bú könnyei gyűltek.

Váratlanul kemény koppanás hallatszott a nő fenyőasztalán. A fésű hullott ki a kezeiből, melyek most remegtek, akár csak a nyárfalevél, és mire Thráin ismét a tükörbe nézett, ismét Dís szemeivel találkozott, ám ezúttal rémültek és tágra nyíltak voltak, és egyenesen visszanéztek rá.

– Atyám! – fordult a nő felháborodottan a tükörben látott alak felé – ezúttal nem látott ott senkit. Ismét a tükörbe nézett. Thráin ott állt, dermedten, nem volt képes felfogni, hogy a tükör leleplezte őt, ugyan nem gondolta volna, hogy bármilyen fontos szerepe is lenne ebben az elferdült világban, távol a valóságtól.

– Mahalra! – nyögte ki Dís, majd az ajtó felé sietett, Thráin pedig a valóságra ráeszmélve utána.

Dís nem futott. Nem engedett volna a méltóságából, hogy megrémülten sietni lássák – még azt gondolták volna, hogy rettegés fogta el. Nagy lépésekkel haladt – Thráin reményei szerint valamelyik fivéréhez.

És reményei hamarosan be is teljesültek.

– Frerin! – Dís hangjában a rémületet szigorúság rejtette.

Az éppen csak időt lopó törp kérdően sandított fel rövid, sötét és zabolátlan tincsei közül. Egy lépcsőfokon üldögélt.

– Nővérem – visszhangozta a nő hangjának komoly csengését.

Thráin búban, keserű gondolatok közepette nézte fiát. Haloványnak tetszett. És komolytalan lett volna? Vagy eszes, bátor vagy vakmerő, szót fogadó, vagy mindig kibújt volna a keze alól? Vidámságot és életörömöt látott tükröződni sápadt arcáról, de vajon ez a valóság, vagy csupán halvány emlékezete hívta segítségül a képzeletet?

Tekintete a lépcsőn ragadt: tiszta volt, éles, minden egyes lépcsőfok minden kis része. Sok esztendővel ezelőtt talán ezeket a lépcsőfokokat koptatta a legtöbbet – ezek egyből a kincsek közti vékony folyosókra vezettek. Keskeny, kicsi járatok voltak ezek, azzal az érzéssel, hogy a kétoldalt feltornyozott kincshegyek bármelyik pillanatban az illetőre hullhatnak, és maguk alá temethetik a szerencsétlent. Pedig korántsem így volt: az érmék, kövek, ékszerek és minden egyéb nagy gondossággal voltak összepakolva. Évek sorainak munkája volt ez. A tárnába csupán az ezzel foglalatoskodók, a királyi család tagjai és a fő bizalmasok léphettek be – mindenki más csupán hírből ismerhette ezt a nagy vagyont.

– Mondd csak, nem láttad atyánkat? – kérdezte Dís.

– Vadászni ment fivérünkkel, ha nem tévedek. Reggel indultak. Thorin akkora szarvast ígért, mielőtt kilovagoltak, hogy majd az esti lakomán összeroskad az asztal alatta! – vigyorgott.

– Igen, hajlamos a túlzásokra – mondta nővére kevésbé szórakozott hangon. – De azt hiszem, atyánkkal kapcsolatban mégiscsak tévedsz. Reggel a saját fülemmel hallottam, hogy hivatalos ügyekre hivatkozva most kihagyta ezt a vadászatot.

– Hisz kilovagolt – húzta össze szemeit Frerin.

– Csupán a városba ment. De mostanra bizonyára megérkezett.

Thráin megszédült, és pár pillanat erejéig azt hitte, menten megnyílik alatta a föld, és elnyeli. Minden összemosódott körülötte, gyengeség tört rá és remegés. Öregebbnek érezte magát, mint valaha, öregebbnek, mint maga a világ. Azt kívánta, hogy helyben elporladhasson, válhasson semmivé, ha nem ébredhet fel ebből a szörnyű. valóság-szerű álomból.

Tudta hol van, tudta eddig is, de ami még fontosabb: tudta, mikor.

Hisz jobban emlékezett erre a napra minden másnál, még tulajdon gyermekei születésénél is. Hogy is feledhetné a forró, száraz szél első hullámait, melyekről még csak sejteni se lehetett, hogy egy birodalom pusztulását és ezrek halálát jövendölik, és a férget, aki mindezt elhozza?

Megtalálta véreit, de még csak találgatni sem tudott, hogy és miért keveredett ide arról a furcsa, sötét helyről, melyből csak a kínra emlékezett, és a visszatérésétől tartott.

Jól emlékezett, hol volt aznap, és hol volt, amikor hivatalos ügyekre hivatkozva kilovagolt, majd jó pár óra múlva visszatért. Azt mondta, dolga akadt, pedig csupán néhány órára volt szüksége a friss levegőn, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkozni. Akkoriban hatalmasodott el Thróron a sárkánykór igazán, elnyelve józan tudatát, gondolatai helyét pedig átvette az arany iránti sóvárgás. Már alig jött fel a kincses tárnából is. Ám akkor éppen, mikor Dís és Frerin a lépcsőn tanácskoztak, mégiscsak elszakadt imádott helyétől: a trónteremben ült az Arkenkő ragyogása alatt, és hallgatta fia szavait, melyek haragot szítottak benne és félelmet attól, hogy Thráin hozzá hasonló imádatot érez a kincs iránt, és kívánja azt, ami az ő szívének a legdrágább volt. Nem értette az aggódó szavakat, fiában ellenséget látott és veszélyt egy esetleges ellene való összeesküvésre. Így hamar megelégelte próbálkozását, és a már maga is megdühödött Thráint megfenyegette:

– Isten bizony a fiam vagy, az egy szem fiam – emlékezett szavaira és a különösen sötét tekintetre a törp -, de nem tűröm e szavakat tőled. Hagyd el a termet, téveszméiddel és vádjaiddal együtt, mielőtt meggondolom magam, és itt helyben kioltom azt a nyomorult életed. Takarodj! – mennydörögte, és Thráin, aki inkább megfontolt volt, mint forrófejű, egyedül hagyta a királyt.

Ez történt aznap, nem sokkal a sárkány érkezése előtt. Thrór ezután visszatért kincsei közé – ha minden igaz, hamarosan itt is lesz, ha Dís nem tévedett atyja érkezésével kapcsolatban. Itt volt akkor is, amikor Thráin kimenekítette, és elhurcolta a titkos ajtóig, melynek életüket köszönhették.

A törp megértette: ideje hamarosan lejár, a sárkány megérkezik, és romba dönt mindent – ismét. Gyermekeire kapta tekintetét, de ugyanabban rémült kiáltás is szakadt fel belőle – fia emlékképe olyannyira elhomályosult, hogy arcát is elfeledte, és nem nézett rá vissza más, csupán egy arcnélküli idegen, akit valaha a fiának nevezhetett, de mára nem maradt belőle semmi, csupán a sötét gyász és a tudat, hogy valaha… talán… a fia volt.

Rohanva szedte a lépcsőket, nem tudva merre megy, csak menekült ebből a pokolból, vissza se nézett, miközben körülötte birodalma elemeire akart esni, emlékei pedig elmorzsolódva hullottak alá az ismeretlen hatalom vasmarkából. A homokszemcsék egyre csak peregtek, s mire kiért a szabad levegőre, már érezhette is a forró, száraz levegő közeledtét, ugyanakkor észrevett valami mást is: távol, még Tóvároson is túl különös, fekete köd közeledett letarolva minden útjába kerülőt, rohant megállíthatatlanul. Thráin a vesztét látta benne, és bár rettegnie kellett volna, inkább várakozással tekintett rá. Választotta volna inkább a feledést és tudatlanságot ezerszer is, mint hogy akár egyszer is újra keljen élnie e napot, még ha láthatta is rég elvesztett szerettei arcát. Bármit megadott volna érte, csak ne kelljen ismét látnia, éreznie a perzselő forróságot és hallani a halálsikolyokat.

És ekkor megnyílt egy út, egy második választás, visszanyúlva a valóságba: látta vaskos ujjai egyikén a gyűrűt, és a sötét alakot, aki a kezét nyújtja érte, és felismerte a helyzet létfontosságát. Erőt merített régi elszántságából, és távoli hangja mennydörgésként szántotta végig az árnyékvilágot.

– Nem! – hallatszott, és ezzel egyidejűleg megremegett a levegő, és egy hatalmas alak szelte át. Smaug volt az, ki szárnyaival forró szélvihart kavart, hatalmas árnyéka pedig a földön suhanva kísérte Suhatag felé, hogy lángokkal borítsa a valahai virágzó várost. Már szóltak a harangok, akár két távoli, egymástól elszakított testvér, hisz valamikor egy helyen öntötték őket, és most egyszerre kiáltottak a veszélyben, hangjuk pedig távolra hallatszott.

Thráin jelenleg egyetlen egy dologban volt biztos: bármire készen állt, csakhogy elkerülje otthona pusztulásának élénk emlékképeinek sorozatát, hogy újraélje mindazt, melynek rémképei a jelenig kísértették az éjszakákban.

Elméje se állt készen ekkora megrázkódtatásra: összeomlani látszott még a sárkány ideérte előtt. Thráin rémületében megvakultan rohant a titkos ajtóhoz, akár egy sötét kísértet a fejvesztett káoszban. Alig ért oda, amikor megérezte az első rázkódásokat, ahogy a hatalmas fenevad ostrom alá vette a falakat, de nem egyedül: a fekete homály már elérte, és most együttes erővel folytatták a nagy erejű pusztítást. Ugyanakkor volt köztük egy különbség: a sárkány csak kívülről támadott, míg az emlékek belülről is halványultak.

Arcnélküli alakok rohantak el mellette, ismeretlen harci díszben. Thráin megkavarodott, és lassan fogalma veszett a körülötte történtekről, az őrület határán egyensúlyozott, amikor meglelte a királyt – a királynak kellett lennie, fején korona díszelgett, mellette pedig egy másik, díszes alak, aki egyre csak próbálta elhúzni az összezúduló arany vihara elől egy titkos járat felé. Abban a pillanatban szörnyű dolgot tettek. A súlyos kőajtó bezáródott mögöttük, és eltorlaszolta az utat a menekülők elől.

(tilos lett volna idejönniük, semmi joguk nem lett volna hozzá)

Arctalanok voltak, de halálos rémület verődött róluk vissza. A sárkány felfigyelt, megérezte a rettegés bűzét, és egy pillanat múlva lángra kaptak a ruhák, hajak, szakállak és bőr, és rettentő sikolyok metszették a levegőt, a málló hús égett szaga csapott fel, még mielőtt elhallgattak volna az utolsó kiáltások.

Thráin nem kapott lángra. Thráint körülölelték a lángok, de nem érzett se forróságot, se égő fájdalmat, pedig kívánta, kívánta, hogy inkább azt érezze, minthogy saját szemével lássa a csontról leváló fekete húst, majd ahogy abból a sárkány lakmározik.

Üvöltött fájdalmában, üvöltött, hogy mindez valaha valahol nem csak egy rémálom volt, és mikor kinyitotta szemét, meg mert volna rá esküdni, hogy az apró, lelketlenségről tanúskodó szemek és a hatalmas fogsor, mely mögül füst csapott fel, pont rá merednek…

Valahol, messze tőle ekkor engedett, és tépte le utolsó erejével ujjáról a gyűrűt valós alakja, és hajította messzire, egyenesen az alaknak. A levegő újból megremegett, és az árnyékvilágot végleg elnyerték az árnyak: a kincsek, a sárkány, a vibráló lépcsőket egy szempillantás alatt elnyelte egy még a sárkánytól is hatalmasabb dolog, Thráin alatt pedig megnyílt a föld, és zuhanni kezdett.

Nem félt a földet éréstől, inkább az örök zuhanástól, s ugyanakkor egy különös, oda nem illő érzés is hatalmába kerítette: megkönnyebbülés.

Hörögve kapott levegő után. Hideg, fekete köveken hevert, egyedül volt, és nem ismert mást, csak a félelem különböző mélységeit. Remegve feltápászkodott, és gyanakvóan kapkodta tekintetét körbe, társaság után kutatva. Senki. Semmi.

Ha látta volna valaki, mozdulatait elvadultnak, durvának, nevezné, és a most megalázkodottan kúszó törppel együtt még csak sejtelme se lenne: szemei nem mást látnak, mint Thráint, Thrór fiát, a valahai Erebor valahai trónörökösét.

Vége

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~