V. TÖRTÉNET

Cím: Hallasz?
 
Kulcsok:

• Ellentétpár: valóság - képzelet
• Címkulcs: Hallasz?
• Titkos: lidércnyomás
  

Jelentősebb szereplők: Csavardi Samu, Csűrös Rozi, Zsákos Frodó
Páros: -
Műfaj: lélektani
Korhatár: 12+
Figyelmeztetések: karakter halála
Jogok: A felhasznált karakterek és világ J. R. R. Tolkien tulajdonát képezik.
Tartalom: Samu élete végén fontos döntés előtt áll: Rozi vagy Frodó.
Megjegyzés: A történet írásakor figyelembe vettem a Függelékben fellelhető információkat, azokhoz illesztettem az elképzelésem, ennek ellenére előfordulhatnak következetlenségek, mivel nem ismerem aprólékosan a teljes Középföldére vonatkozó Tolkieni életművet.
Ihletforrás: Az alapötletet a kihívás ellentétkulcsa adta, a részletekhez pedig felhasználtam a Gyűrűk ura köteteit, legfőképp annak Függelék részét.

Hallasz?

Zsáklak nappalijában pipázott kedélyesen, miközben örök jókedvvel figyelte családját, hogy töltik meg mindennapos tevékenységeiken és csivitelésükön keresztül élettel a helyiséget, miközben a kandallóban barátságosan pattogott a kellemes meleget árasztó tűz. Az idill elbódította, egész belesimult a kényelmes fotelébe.

A vidám zsibongás közepette először fel sem fogta, hogy saját neve csiklandozza végig halkan fülét leheletfinom szellőként. A csacsogás viszont egyszeriben távolabbinak tetszett, mintha víz alá merült volna, eltávolodva a nappali valóságától, ezzel szemben a suttogás erősödött, s másodszorra, de még inkább harmadszorra már tisztán kiértette saját nevét a fülére telepedett zúgásból.

A hang irányába fordult. Miközben ezt megtette, kényelmes fotele semmivé foszlott, s állva találta magát, pár lépésnyire tőle hófehér ágyneműk között ismerős alak. Arca beesett, két keze, amely erőtlenül hevert a takarón, csontsovány volt, mégsem tudta volna eltéveszteni.

– Frodó uram! – indult volna meg felé, de láthatatlan falba ütközött. Fájdalmasan felkiáltott, kezét az arca elé emelve, leginkább orrát, de igazából egész arcát fájlalva.

– Samu… Drága Samum… - nyögte erőtlenül, alig susogva Frodó két fájdalmas grimasz között.

– Itt vagyok, Frodó uram – felelte rögtön, gombóccal a torkában. A megszólított semmi jelét nem mutatta annak, hogy hallotta volna. Lázálomszerű öntudatlansággal ismételgette tovább a nevét. Samu szívébe balsejtelem költözött. Még ha vak lett volna, is láthatta volna, hogy Frodó úr haldoklik.

Jeges kétségbeesés mart belé a felismerés nyomán. Erővel esett volna neki a láthatatlan falnak, de ahogy karjait megpróbálta felemelni, eddig láthatatlan láncok csörrentek csuklójánál fogva tartva fogságban, s nyaka körül is megérezte a fém rideg érintését. Értetlenkedve nézett végig béklyóin, amelyeken feliratok izzottak: Család. Kötelesség. Befejezetlen feladatok.

Szabadulnia lehetetlennek tetszett.

– Samu, olyan jó lenne még egyszer, utoljára látnom! Bár hallhatnám, mi hír a Megyében!

Dühös tehetetlenség lett rajta úrrá. Nem adhatja fel, megígérte magának, s tulajdonképp réges-régen a másiknak is, hogy soha nem hagyja el többé. Mégis engedte elmenni, mert Frodó megtiltotta neki, hogy vele tartson. Cserben viszont mégsem hagyhatja, akármilyen áron is, de el kell jutnia hozzá! Ismét megindult, megpróbálva minden erejét bevetve megszabadulni béklyóitól, hogy elérhesse a másikat, nem törődve azzal sem, hogy nekilendülésével a nyakában levő lánc fojtón megfeszül, engedni viszont nem enged, csak egyre szorítja ki belőle a szuszt minden erejével és elhatározásával együtt. Sírni tudott volna csapdába esett helyzetében, de csak marta a nyakában levő láncot levegő után kapkodva egyre csüggedtebben, tekintetét végig a másik hobbitra függesztve.

Zihálva, fulladozva ébredt. A pizsamája ragacsosan tapadt jeges izzadtságban fürdő testére, amit az álom utóhatásaként erős pánik közepette igyekezett letépni magáról. Egész testében reszketett, s hobbithoz nem méltó mód kiáltott fel riadtában, mikor egy kéz simított végig a karján.

– Samu, drága Samum, semmi baj. – A hang először határozottan Frodóénak tűnt, de a mondat végére kitisztult előtte a világ, a hang elvékonyodott, enyhén reszelősen korossá, nőiessé formálódott, s ahogy oldalra pillantott, aggódó felesége finom ráncokkal barázdált arcát láthatta maga előtt. Mélyet sóhajtott, majd magához ölelte az öregségében is erős és gyönyörű asszonyt.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek – mormolta egyszerűen, felesége ölelésében könnyebben hessentve félre az álmot.

– Megint a rémálom? – Tudta, hogy Rozi éles szeme elől semmit nem tudna eltitkolni, hiába nem szeretné feleslegesen aggodalommal terhelni, ezért igenlően hümmentett egyet. Tavaly kezdődött az egész, Frodó és Bilbó születésnapján, szeptember 22-én. Azóta rengeteg formában kísértette rémálma – búcsúzásuk burkolt ígéretével ellentétben soha többé nem láthatja viszont barátját.

– Úgy tűnik, a vén fejem szeret álmában elkalandozni. Csak épp néha a rossz felé – kuncogott röviden tetetett könnyedséggel törekedve eljelentékteleníteni az egész esetet.

Valójában azonban minden alkalommal lidércnyomásként nehezedett rá a folyamatosan változó, de minden alkalommal csontig hatolóan rettenetes álom még ébren is. Tudták ezt mindketten, de Rozi azt is tudta, hogy férjének ilyenkor leginkább arra van szüksége, hogy szorosan hozzábújjon, és e szeretetteli ölelésben merüljenek vissza az álmok birodalmába, közösen. Az ágy reccsent, ahogy áthelyezte a testsúlyát, és már félálomban mormogta szelíd feddéssel.

– Én már nem is vagyok elég az élet valóságával a vén fejednek, Csavargó úr?

Samu végre őszintén elmosolyodott a kis szójátékon, amit a felesége a nevével játszott. Belesimított az ősz tincsekbe, amelyek bár össze voltak fonva, kócosra zilálta őket az ágy.

– De igen. Teljes mértékben elég vagy.

Rozi mosolyogva aludt vissza, Samu viszont éberen bámulta a falat a sötétben. Az álom motoszkált a fejében visszatérő kártevőként. Végül feladta, és óvatosan kicsusszant az ágyból, hogy feleségét pihenni hagyva a kisebb nappaliba ballagjon.

Az említett helyiségbe érve ösztönösen is az ablakhoz lépett és végigsimított ívén mélyet sóhajtva.

– Emlékszel, Frodó úr? Minden itt kezdődött – mormolta félhangosan. Látta maga előtt a döbbent Frodót és a grabancát szorongató, dühösnek tetsző Gandalfot. Milyen fiatalok voltak még!

Ahogy megfordult, a kandallóra terelődött a tekintete. Nem volt begyújtva, a hajnal első pírja azonban a kertben valami fényesről visszaverődve egyenesen bevilágított az ablakon, vörösbe borítva. Samu önkéntelenül is megmerevedett. A vörös szín vibrált, táncolt a kandalló belsejében fortyogón. Hirtelen úgy érezte, menten belepusztul az elviselhetetlen forróságba, orrát kellemetlen, kénes szag csapta meg, s tagjaiba még az öregkornál is ólmosabb fáradtság, elcsigázottság költözött, miközben lelkét beborította a mérhetetlen nyugalom, hogy megszabadult a tehertől, attól a megfogalmazhatatlan nyomástól, amely kétségbeeséssel, rettegéssel és kilátástalansággal töltötte el.

– Örülök, hogy itt vagy, velem. Itt, mindennek a végén, Samu[1]. – Térdre rogyott, ahogy Frodó alakja kirajzolódott előtte a vörösesen derengő hajnali félhomályban. Viharvert volt, mérhetetlenül sovány, fájdalmasan szorongatta ujja helyét, törekedve felfogni az előbuggyanó vért, de határozottan élt, és két szeme csak úgy világított a sok vörös közepette. Samu szóra nyitotta a száját, de a válasz, amit évtizedekkel ezelőtt felelt a mondatra, némán ajkára forrt. Már nem mondhatta, hogy vele van, már nem kérhette, hogy próbáljanak meg csak egy kicsit kijjebb jutni a hegy belsejéből, mert nem így volt. Ura után nyúlt. Mérhetetlen vágy lett rajta úrrá. Csak még egyszer, még egyetlen egyszer hadd érintse legalább a köpenye szegélyét!

– Apa? – Mielőtt elérhette volna, szeretett ura és barátja képe semmivé foszlott, ő pedig a padlón térdelt, kinyúlva a semmibe, legördülő könnycseppel ráncos arcán, vénebbnek érezve magát, mint valaha. Szemben vele legkisebb, de már így is nagykorú gyermeke, a kis Bende állt az ajtóban. Ahogy fia, úgy maga is rajtakapottnak érezte magát. Csak míg a lurkó falánknak bizonyulva már most megkezdte a napi betevő magába termelését egyfajta előreggeli beiktatásával, addig maga saját képzelete delíriumos csapdájába esett. Nem is az zavarta, hogy bolondnak tűnt, sokkal inkább az, hogy a fiú minden bizonnyal vissza fogja ezt mondani Rozinak.

– Jó reggelt, Bende, Elanor nem lesz boldog, hogy megeszed a kolbászt, amit reggelre szánt – terelt azzal, hogy rápirított a fiatalemberre. A hatás nem maradt el, Bende összerezzent, és a kolbászdarabot a kenyérrel a háta mögé rejtve sündörgött vissza a hálószobája felé. Samu hasonlóan cselekedett, épp csak maga a bejáratnál elterpeszkedő padra ült ki pipafüvezni, meredten koncentrálva a fűre, melyik fűszál milyen zöld, milyen vastag és hosszú, eme fontos tevékenységgel szorítva vissza feltörő bűntudatát.

A reggel beköszöntével a ház, s vele együtt a környék is egyre élettelibbé vált. A mai nap különleges volt a Dombos-Kertész család életében. Minden évben erre a napra összegyűltek, és mindent megtettek, hogy a ház asszonyát elkényeztessék. E csodás nyári napon ünnepelte ugyanis Rozi a születésnapját. Egészen pontosan a kilencvennyolcadik életévét. A reggeliről Elanor gondoskodott, amihez egy pavilont húztak fel a kertben, s közösen díszítették azt fel, míg a megszokott rituális menetrend szerint Rubint és Kata segítettek anyjuknak felölteni legszebb ünneplőjét, és csodás fürtökbe tekerték immáron deresen arany fürtjeit.

Samu is kivette a részét az előkészületekből. Hálásan vetette bele magát a terítés rejtelmeibe, elterelve gondolatait. Igazából az ünnepi készülődés jót tett hangulatának, s mire felesége kilépett a kertbe, hogy elfoglalja a kiemelt helyét az asztalfőn, már megszokott jókedvvel mosolygott, nem is számolva, hanyadszor szeretett bele újra szépségét és kedves mosolyát látva.

A reggeli szokásosan kellemesen telt, a család minden tagja elmesélte ügyes-bajos dolgait, adomáztak és rengeteget nevettek kedvesen ugratva egymást. A reggeli és az ebéd közötti nassolnivalóval töltött időszak az unokáké volt. Rozi mindig mesékkel szórakoztatta őket, amelyeket Samu saját költésű dalokkal színezett ki. A többiek közben előkészültek az ebédhez, s fogadták a faluból érkező távolabbi rokonokat, barátokat. Az ebéd idejére, ahogy mindig, most is benépesült az egész kert, s bár nem volt olyan nagyszabású az ünnepség, mint Bilbó legendás száztizenegyedik születésnapján, azért minden évben sokáig emlegették még Hobbitfalván ezeket az összejöveteleket. A kiadós ebéd mellett ugyanis mindig nagy szerepet játszott a tánc és a szórakozás. Rozi világéletében kitett magáért minden vendégség alkalmával, megtöltve mindenki gyomrát finomabbnál finomabb falatokkal, emellett életvidám teremtésként szeretett táncolni, mulatozni, s ennek tudatában a család a szülinapjára mindig kisebb ünnepségeket szervezett kiadós lakomával, vidám talpalávalóval és számos vendéggel.

Az első tánc hagyományosan mindig az ünnepelté és a házigazdáé volt, idén sem lehetett ez másként. Samu most is felemelkedett a desszert után, hogy felkérje feleségét táncolni. Közös nótájuk csendült fel, amelyre először táncoltak együtt. A dal tempósan játékos volt, a hegedű csak úgy virgonckodott, vidámságával tökéletesen illett hozzájuk. Lábuk, pedig már nem voltak fiatalok, épp olyan fürgén járt, mint egykoron, s ugyanaz a szívdobogtató boldogság sugárzott róluk, mint legelőször. Összecsiszolódott „koreográfiájuk” volt, amely nem volt híján a pörgetéseknek, pajkos figurázásoknak. Egy ilyen résznél Samu épp kissé meghajolva tapsolt, miközben felesége, Rozi tempósan pörgött jóízűen kurjantgatva, mikor az asszony hirtelen a mellkasához kapott, és mindenki legnagyobb rémületére összeesett.

A zene és a vidám társalgás azonnal elhallgatott, mindenki döbbenten nézte az eszméletlen ünnepeltet, miközben Samu eszét vesztve kiáltott gyógyítóért, karjai közé emelve szerelmét. A segítség fürgén érkezett, máris kiemelték feleségét karjai közül, bár alig engedte el, s kábultan állt fel, hogy kövesse fiát, és legnagyobb lányát, Elanort, akik máris a közeli vendégszobába vitték anyjukat.

Épp a pavilonból lépett ki, félretolva finoman a tömeget, amely kezdett összezárulni kíváncsian, amikor ledermedt. A jelenés pillanatnyi volt, mégis meg mert volna rá esküdni, hogy Frodó urat látta, amint szomorú, részvétteljes pillantással mérte végig, de ahogy egy pislantás erejéig lehunyta a szemét, nyoma veszett. Csak a fülében csengett a susogás: Ennyi év után is kétfelé húz a szíved, Samu?

Élettelennek érezte magát, ahogy megébredt. A takaró puhasága simogatta az arcát, keze pedig összekulcsolódott egy másik kézzel. Egy kézzel, amely régóta vele volt, a kézzel, ami jelképesen az övé lett.

Második napja ült felesége betegágya mellett, az általuk sosem használt vendégszobában, Frodó úr egykori hálójában, s nézte, hogy süllyed és emelkedik erőtlenül a mellkasa. Arca még sápadtságában is kedélyes és gyönyörű volt, amitől újra és újra összeszorult a torka és a könnyei fojtogatták. Második napja, ahogy Rozi, úgy ő sem evett egy falatot se. A család egésze aggódott, de az élet áruló mód ment tovább, s legtöbbjüknek muszáj volt hazatérnie saját otthonába, csupán a legfiatalabbak maradtak, akik megpróbálták tartani a frontot, és sikertelenül ételt diktálni legalább belé.

Háta egész elgémberedett attól, hogy az ágyra borulva szunnyadt el ismét. Sóhajtva egyenesedett fel, azonnal Rozira pillantva. A látványtól megdermedt. Az ágyban most Frodó úr feküdt, arca épp olyan hamuszín és élettelen volt, mint mikor a tündéknél hevert a vakítóan hófehér ágyneműk között, a hatalmas ágyon elveszve, törékenyen, roppant picinek tűnve. A bal keze, amit szorongatott, jéghideg volt, mintha csepp élet se maradt volna benne, de a mellkasa emelkedett és süllyedt.

– Frodó uram! – szakadt fel belőle hangosan a név, amit nem tudott egy fél napra sem feledni, s nem emlegetni valami okán, de amit már oly rég nem mondott szemtől szembe tulajdonosának. Annyi mindent mondott volna még, de nem bírta megfogalmazni, minden szó benne szorult, mert a torkát ismét sírás fojtogatta. Hiszen a másik megígérte, hogy egyszer elmehet, ő is oda mehet majd, ahova ura távozott. Ő úgy hitte, megvárja, hogy bevárja, hogy ott újra találkozhatnak, hogy ott vele lehet majd a legvégéig, ahogy megfogadta!

– Miért sírsz, Samu? – nehezedett egy puha kéz a vállára. Már az érintés ismerősségétől is hatalmasra kerekedett a szeme, és minden előzmény nélkül elapadt könnye, döbbenten pillantott fel egykori gazdájára, aki ott feküdt előtte egész holtnak tűnőn, mégis egyszerre ott állt mellette is együttérzőn.

– Frodó uram!... De hát hogyan?... Semmit sem értek – hebegte. Frodó jóindulatúan rámosolygott.

– Képzelődsz, Samu. Két napja nem ettél és ráadásul alig ittál valamit – felelte magyarázatul. Samu nem érezte magát okosabbnak tőle, mégis ösztönösen igazat adott neki.

– Valóban nem ettem vagy ittam különösebben – mormolta.

– Így nem jöhetsz utánam – állapította meg szomorkás közömbösséggel a másik hobbit. – Pedig bíztam benne, hogy egy teljes élet végén újra találkozunk.

A szavai egyenesen szíven találták Samut.

– Hisz nekem is ez a leghőbb vágyam! – súgta, mégis úgy hatott, mintha felkiáltott volna. Ugyanakkor súlyos teher telepedett rá, hasonlított érzésre ahhoz, mint amilyen érzést pár nappal ezelőtti rémálmában a láncai ébresztettek benne. Nehéznek és ehhez képest roppant erőtlennek érezte magát. Hirtelen nehezedett valami az ölébe, s ahogy lepillantott, egy újabb bilincset pillantott meg, amely nemcsak nehéz volt, hanem a lánc, ami rajta lógott, elképzelhetetlenül vastagnak is tűnt. Egyetlen szó volt belevésve elegáns, mégis nyersen szögletes betűkkel, amelyekhez hasonlót még nem látott, mégis képes volt elolvasni őket vörös izzásukban: Halál.

– Ez meg?... – értetlenkedett volna tovább annak ellenére, hogy agya hátsó szegletébe már befészkelte magát az egész jelentése, az összefüggések rajzolatát vázolva fel, de csak nem akaródzott neki valóban is ráeszmélni, ráérzés helyett megértve azt. Felnézve azonban nem látott már senkit. Újra egyedül ült a szobában, s ahogy az ágyra pillantott, felesége pillantott rá vissza.

Először fel se fogta ennek a ténynek a jelentőségét, csak pillanatokkal később döbbent rá, hogy Rozi őt nézi, és gyengén, de rászorít kezére.

– Hogy érzed magad, Rozi? – hajolt közelebb, hogy jobban megvizsgálhassa felesége arcát. Nem nézett ki jobban, mint korábban. Az igazat megvallva még betegebbnek tűnt, mint korábban, eszméletlenül.

Az asszony nem válaszolt, csak végigsimított a kézfején másik kezével minden erejét összeszedve. Samu feljebb ült, hogy egész az asszonyhoz bújhasson, gyengéden végigcirógatva az arcán.

– Tudtam, hogy erős vagy, meg fogsz gyógyulni – súgta a fülébe, mire Rozi tekintete még inkább elszomorodott, s gyengéden megrázta a fejét. Ajka szóra nyílt, de nem volt képes hangot formálni, fáradtan szusszant egyet. Samu nyugtatgatta, ne erőltesse meg magát, és megitatta. Örült, hogy felesége legalább ivott egy kicsit, mielőtt visszaszenderedett.

– Örömmel tölt el, hogy láthatom, mennyire szeretitek egymást még mindig. – Ahogy korábban, Frodó újra a semmiből termett mellette, hangja egész betöltötte a szívét.

– Mégis csak ő az igazi ugyebár. Volt időm rájönni, hogy a sokféle bátorság közül egy lány kezét megkérni nem annyira nagy dolog, mint korábban gondoltam – felelte Samu, megfogalmazva egyszerű, de annál őszintébb érzéseit.

Frodó kuncogott, belátón bólogatva. Valóban nem tűnik olyan rémisztőnek a feladat, ha az ember annyi veszéllyel nézett farkasszemet, mint amennyivel az oldalán Samu.

– Épp ezért kellene itt maradnod – szusszant végül.

– De Frodó uram!... – tiltakozott volna Samu, Frodó viszont a szavába vágott.

– Egy lettél, Samu. Egészebb, mint reméltem, s bevallom, egészebb, mint kívántam. – Arcán nem volt nyoma haragnak, inkább derűs öröm ült rajta, olyan, amelyet akkor érezhet valaki, ha egy számára fontos ember boldog. Az ilyen boldogság egyszerűen átragad. – Már hozzá tartozol és a Megyéhez. Felmentelek a szolgálataid alól, hűséges barátom.

Mondandója végeztével megfordult, hogy kisétáljon egykori szobájából, de Samu utána nyúlt, megragadva a vállára kanyarított tünde köpenyt.

– Egyáltalán nem lettem egész, Frodó uram – kapaszkodott Samu az anyagba hevesen, még maga sem hitte el, hogy ezúttal tényleg képes volt megfogni, hogy valóban érezheti az ujjai között, s épp ezért még erősebben markolta, véletlen se váljon semmivé megint barátja, akár valóságos, akár puszta káprázat. Mert akárhogy is álltak a dolgok, el akarta mondani, mindenképp meg akarta fogalmazni, hogyan is érez.

Frodó visszanézett rá, kutakodva a barna szemekben.

– Ha így érzel, ideje elrendezned a dolgaid, drága Samu. Amíg tennivalód van itt, amíg van, ami ide bilincsel, nem kelhetsz át a tengeren hozzám.

Értette. Frodó szavai mögött megbúvó összes jelentést értette, hiszen korábban látta álmaiban. A bilincsek, amelyek Középföldéhez láncolják, s amelyeket képtelen volt eltépni… Újra öregnek érezte magát. Végtelenül öregnek százkét éve minden súlyával. Ujjai, amelyek eddig fiatalos erővel markolták hobbit társa köpenyét, erőtlenül hullottak alá, hogy a másik alakja belevesszen a hajnal első sugaraiba.

Még akkor is kótyagos volt a ráébredéstől érezhetővé vált súlyoktól, mikor erőt véve magán két nap után végre lement reggelizni. Nem érezte az étel ízét, nem hallotta, mit beszéltek hozzá otthon maradt gyermekei, nem érzékelte még az idő múlását sem. Csak tépelődött magába süppedve. Ezernyi gondolat forgott az agyában, amely igazat adott Frodó úrnak, ugyanakkor kavargó érzelmei újra és újra felbujtották, tépje le láncait, mert mennie kell, egyszerűen viszketett a talpa, nem lehet maradása.

Már délutánba nyúlt a nap, de még mindig ezen rágódott, s egy lépéssel sem jutott közelebb a végső megoldáshoz. Képtelen volt dönteni, miközben úgy érezte, kifut az időből, ha nem jut dűlőre hamarosan. Épp újabb pipafűre akart rágyújtani, mikor legkisebb lánya, Rubint rohant be hozzá izgatottan.

– Apám, gyere, anyám magához tért, és látni kíván!

Azonnal felpattant, és elindult. Tépelődése érvényét vesztette, hiszen kétség nem fért hozzá, felesége mellett a helye.

Talán örökre ott a helye.

– Egyetlen Samum – mosolygott rá Rozi, ahogy belépett a szobába. A délutáni fényben élettel telibb színben játszott az arca, ugyanakkor Samu talán most először döbbent rá ennyire élesen, mennyire meglátszott rajta a kor.

Szerelme mégsem halványodott, természetes mód ült le felesége mellé, gyengéden végigsimítva az arcán.

– Hogy érzed magad? – kezdeményezett volna beszélgetést, de Rozi nem figyelt rá, gyermekeinek intett, őket szólítva meg. – Kedveseim, megengeditek nekem, hogy négyszemközt beszéljek apátokkal?

A felszólításra Rubint és Bende biccentett, és magukra hagyták a két öreget. Rozi csak ekkor fordult Samu felé, kezét Samu kézfejére simítva.

– Annyira sajnálom – szólalt meg végül. Samu nem értette teljesen, mire vonatkozik a bocsánatkérés, de Rozi nem engedte, hogy félbeszakítsa. – Sajnálom, hogy önző voltam. Azt reméltem, ennyi idő után teljesen az enyém lehetsz, de már látom, hogy nem maradhatsz mellettem.

– Rozi… - bukott ki Samuból ellágyultan. Felesége elől tényleg nem rejthetett el semmit még akkor sem, mikor az asszony eszméletlen volt. Hiszen pont azzal kezdte, amin egész nap tépelődött maga is.  Rozi rászorított a kezére.

– Szeretlek, drága Samum, épp ezért kérlek, menj! A szíved máshova húz. De kérlek… ha már magad nem hagyhatod itt, a rózsát, amit nekem ültettél Elanor születésekor, hozd el fejfámul. Az majd elkísér az emlékekkel, amelyek csak a miéink.

– Ne mondj ilyeneket – szökött könny Samu szemébe, miközben felemelte felesége kezét, de mire az arcához nyomta belecsókolva, abból az élet utolsó szikrája is kiszökött.

Évközép napja volt.

A temetés csendes szomorúság közepette zajlott le. Nem hívtak sok ismerőst, a család szűk körben kísérte utolsó útjára a néhai Csűrös Rozit, Csavardi Samu feleségét. Egyszerű, szerény szertartás volt, hamar véget ért.

Ennyi. Egy egész élet után csupán ennyi jut valakinek, ha meghal.

Samu ezen és hasonlókon elmélkedve nézte a sírt, amelyre, ahogy felesége kérte, átültette kertje legszebb rózsáját, ami annak sokadik fia volt, amit egyszer Rozinak ültetett első gyermekük születésekor. Mégsem jutott még dűlőre. A súlyok, amelyek Évközép napja óta a föld felé húzták, nem tűntek, inkább csak sokasodtak. Pár nap alatt éveket öregedett. Járása nehézkessé vált, tettei tétovának tűntek, gondolatai elkalandoztak, s arca egész beesett. Korábbi rémálmai, amelyeket felesége ölelése enyhíteni tudott, felerősödtek. Alig aludt, s étvágya sem tért vissza. Bár nem tudta, egész Hobbitfalván arról beszéltek, hogy ha így folytatja, hát elviszi a bánat a felesége után.

Míg a sír felett ácsorgott letörten, feltámadt a szél. Nem volt durva, inkább vigasztalón susogva simogatta a ruháin keresztülfújva, hiszen nyári, meleg szél volt.

Shhhh. Shhhh.

Felpillantott a kertet övező fákra, hogy hajlonganak a szélben ide-oda. Egy pillanat volt csupán, de mikor visszapillantott volna a sírra, Rozi állt előtte. Egy pillanatig meg is riadt, kisebbet ugorva rémületében.

Az asszony tekintete tele volt nehezteléssel.

– Miért vagy még itt? Készülnöd kellene – susogott a szél hangján.

– Én… én nem mehetek, Rozi. A sok bilincs és lánc nem ereszt. Nincs már erőm eltépni őket. Itt a helyem, a Megyében nekem is.

Rozi mélyen a szemébe nézett, azzal a pillantással, amiről Samu szentül hitte, hogy egyenesen a veséjéig lát.

– Bolond vagy, Csavardi Samu – gorombította le végül lágyan, majd felé nyúlt. Samu nem tudta, mikor váltak láthatóvá a csuklóján és nyakán terpeszkedő bilincsek, de most Rozi két keze a csuklóit fogvatartó béklyókra siklott, s egyszerűen szétpattintotta azokat. – Meg sem próbáltad őket egyszerűen levenni, igaz?

Samu elvörösödött. Ez a megoldás valóban nem jutott eszébe egyszer sem, míg álmában hadakozott. Rozi halványan elmosolyodott, majd kezét két oldalt Samu arcára simította, hogy lehúzza, s a homlokára leheljen pillekönnyű csókot.

–Én, drága Samum, már elmegyek, nem maradok itt többé, de ő még vár rád. Menj hát, menj, ahogy mondottam!

Míg az elmúlt napokban zsibbadtnak érezte magát, és még a létezés is nehézkesnek tűnt, a jelenés után úgy érezte, felszabadult, s fiatal korát idéző lendülettel fogott dolgai elrendezésébe. Naphosszakat ücsörgött a dolgozószobában, vagy a Piros Könyv vagy valami levélpapír és boríték fölé görnyedve. Szeretett volna mindent gondosan elrendezni. Emellett sorra meglátogatta minden barátját, ismerősét, közelben lakó rokonát, mielőtt összepakolt volna, hogy az egykori Zsáklakot hátrahagyva itt lakó gyermekeinek, elinduljon Nyugatvégbe, Elanorhoz és családjához.

Pontosan szeptember 22-én érkezett meg legnagyobb lányához. Családja boldogan fogadta, és legjobb vendégszobájukba szállásolták el. Nem pakolt ki, csupán lepakolta csomagjait egy székre, s máris kitelepedett az étkezőbe, ahol körbevették szerettei, elmeséltetve vele mindent, ami a temetés óta történt. Samu, mint mindig, részletesen és élvezetesen mesélt, szívhez szóló, balladisztikus verseket költve közben, amikhez egyszerű, mégis szívhez szóló dallamot is alkotott dudorászva unokái legnagyobb elragadtatására.

Este, a vacsora után, míg lánya elpakolt, unokái pedig elvonultak külön lakrészükbe, magához intette vejét. Fastred kíváncsi tekintettel követte apósát a vendégszobába. Samu a csomagjában kezdett kutakodni, majd egy méretes, piros bőrbe kötött könyvet húzott elő, s átnyújtotta. Veje még értetlenebb pillantással fogadta el az ajándékot.

– Szeretném, ha ezentúl ti őriznétek, és örülnék, ha folytatnád is a történetet – magyarázta Samu, miközben Fastred a könyvbe pillantott. Az volt, aminek sejtette. Egész megérintette a nem várt örökség.

– Megtisztelsz – bólintott a lehető legkomolyabban, nemcsak értve, át is érezve a feladat fontosságát.

Samu megkönnyebbülten elmosolyodott. Bizonyos volt benne, hogy a Piros Könyvnek itt lesz a legjobb helye, mégis tartott tőle, hogy vejének talán nem lesz olyan fontos, mint szeretné, de azt kellett tapasztalnia, hogy legalább olyan komolysággal vette magához a feladatot, mint ahogyan maga vállalta át Frodó úrtól annak idején.

– Ha nem, bánod, most lepihennék – búcsúzott el a másik hobbittól, aki bólintva hagyta magára, magával víve a vaskos kötetet.

– Ezt is elrendeztem, utolsó dolgommal is végeztem – szusszant nagyot Samu, az ágyra ülve. – Készen vagyok, Frodó uram.

Lágy szellő suhant végig a szobán, végigborzolva göndör tincseit.

– Mire vársz akkor még? – susogta.

Samu mosolyogva nyújtóztatta meg öreg tagjait, mielőtt igazat adott volna barátjának, s felállva magához vette ki sem bontott csomagjait. A ház csendes volt, mikor nekivágott. A bejárati ajtót kinyitva még visszanézett a lak belseje felé, majd ismét előre tekintett, ahogy megindult az ösvényen, rágyújtva egy régi nótára, amit még Bilbó úrtól tanult: Indul a küszöbről az Út[2]…

Senki nem látta többé Csavardi Samut. Úgy beszélik, Szürkerévnél tengerre szállt egy csoport tündével, s örökre elhagyta Középfölde partjait.

[1] Idézet J. R. R. Tolkien: A gyűrűk ura. A király visszatérből [ford. Göncz Árpád]  

[2] Idézet J. R. R. Tolkien: A gyűrűk ura. A gyűrű szövetségéből [ford. Göncz Árpád]

Vége

~Pontozáshoz szükséges szempontok és magyarázat~